KNDK/Észak Korea útibeszámoló

ei: [előirat: rájöttem, hogy valamiért ez kimaradt a magyar nyelvű blogból, így visszadátumozva…KNDK-útibeszámoló!]

Az egész ott kezdődött, hogy valamikor 2015ben volt egy beszélgetésem egy londoni angol ismerősömmel, hogy milyen ázsiai országok is vannak amiket jóóól meg lehet turistáskodni. Itt került elő, hogy egyikőnk se tudta, hogy É-Koreába (innentől KNDK, mert az csak 4 betű) vajh be lehet-e látogatni. Rövid kutakodás után kiderült, hogy mint sok más dolog, ehhez is csak pénz kell, és nem annyira bonyolult a dolog mint amilyennek elsőre hangzik. Miközben több cég is szervez utakat Koreába, mindegyik a KITC-n keresztül fut (erről később), és nekem a YPT-re (Young Pioneer Tours) esett a választásom.

Akik nem tudnak türelmesen várni, azoknak a képeket a flickr oldalamon meg lehet tekinteni ömlesztve (itt), mindenki másnak pedig alább a beszámoló, amihez Chrome és Hoverzoom kiegészítő javasolt.

Bevezetésként szeretném megemlíteni, hogy a KNDK-ba földi halandó ember csak csoportos szervezett úton teheti be a lábát, és ha már ott vagy, elég szorosan figyelik, hogy mit is csinálsz. A mi esetünkben az utazás 5 nap 4 éj volt, amibe a Pekingből és -be repülés is benne volt, így reálisan három teljes napról beszélhetünk. A harminc turistára jutott 2 busz, összesen pedig 2 brit, és 4 koreai idegenvezető, igaz az utóbbiak közül kettő biztosan valami háttérhatalmi ember lehetett, mert egy szót sem szóltak az út során. Mindegy végül is, mindenki élve hazakerült. Ezt az utánunk jövő csoportról már nem lehetett elmondani, de arról később.

0. nap – kezdjük a bejutással. A szervezett út keretein belül kétféle módszerrel lehet beutazni Koreába, vonaton, vagy repülőn. Utóbbi gyorsabb, előbbi látványosabb, ellenben 25 óra. Azt hiszem a kínai vízummal kapcsolatos okokból de én a repülés mellett döntöttem. Ezzel sikerült is a világ egyetlen egycsillagos légitársaságával repüljek, igaz a csillagok számának ez esetben inkább van köze ahhoz, h az Air Koryo tojik befizetni az IATA felé a tagsági díjat, mintsem, hogy úton-útfélen potyognának az égből a madaraik. A pekingi reptéren a heti egyszeri TU-204 -s járat várt minket, amit nem csak mi, hanem mindenki aki a váróban volt éppen ezerrel fotózott, mert egy igen ritka gép, az AK csak Pekingbe, valamint K-Oroszország egyes városaiba repül. Itt térnék rá a vízumok kérdésére is.

2015-11-11-15.56 Hogy most mi a helyzet, azt nem tudom, adott, h a londoni KNDK nagykövet disszidált valamikor 2016 során, de amikor én utaztam, akkor London volt az egyetlen hely ahol némi készpénz fejében matricát ragasztottak az ember útlevelébe vízum gyanánt, mindenütt máshol csak egy papírfecni járt. Utóbbi hátránya, hogy kilépéskor le kell adni, így semmi hivatalos nyoma nem marad annak, hogy valaki KNDK turista volt.

Maga a repülőút zavartalanul telt, a képernyőkön forradalmi lélekvitelű KNDK operákat nézhettünk, valamint fotósorozatok tömkelegét a különféle Kim Jong-ok  [továbbiakban KJ, vagy KJ-k] “dolgokat néznek” gyűjteményből, persze mindet kizárólag koreai felirattal.

Miközben elvileg nem tudtuk, hogy ki utazik a csapat tagjaként, nem volt túl bonyolult összerakni a darabokat: a repülőn majdnem mindenki kínai vagy japán volt, aki pedig nem, az nagy eséllyel velünk volt. Leszállás után ennek megfelelően össze is csoportosultunk, de előtte a határőség tüzetesen megvizsgálta a fényképezőmet (megnézték a korábbi pekingi képeket), a GPS-emet, a laptopomat (megnézték van-e rajta pornó, vagy valami rendszerellenes videó …. egyik se volt), valamint általában a csomagot, h mit akarok bevinni, majd ártalmatlannak találtak mindenkit, így bejutottunk. Az érkezési oldalon már a túravezetők vártak minket, aztán fel is kapaszkodtunk a buszra, és megindultunk a szálloda felé. A buszokat a KITC (Korean Intl Travel Company, a kommunista időkből talán az IBUSZ helyi megfelelője) logójával díszítették, ez is jelezte, hogy a busz biza külföldieket visz. Ennek megfelelően kb mindenki megbámult minket, mert a helyiek közül kb senki nem látott még fehér embert, hát még egyéb színűt. Van is egy nagy kedvenc bebámulós képem, itt.

Mivel november közepén már 4-5 körül sötétedik így a reptérről kijövet meg is tapasztalhattuk Phenjan éjszakai fényeit, vagyis leginkább azok hiányát. Ez később megerősítést nyert, de a városban alig vannak működő lámpák. A villanyoszlopok szépen ki vannak építve, csak éppen hasznuk nincs. Az egyik koreai vezetőnk később elmagyarázta, hogy a lámpák azért nem működnek, mert igazából napelemesek, és télen ugye nincs nap, de azért ez elég Orbáni magyarázat volt, lássuk be. Persze lehet csak én siklottam el egy kiba… nagy rejtett naperőmű mellett az út folyamán. Napelem ide vagy oda, fény azért jutott a legfontosabb dolgoknak, mármint a mindenféle monumentumoknak és KJ-festményeknek, melyek szó szerint világlottak a sötétben. Az utcai sötétségen túl érdekes volt a tömegközlekedési eszközök megvilágításának a hiánya is. A mellettünk elhaladó buszok, trolik és villamosok (jórészt Ikarus, Karosa, Tatra, vmint kínai) mind teljes sötétségben voltak, bár utasokkal tele.

A hotel (Yanggakdo) maga egy szigeten volt, kizárólag a külföldiek számára épület gránit- és márványdíszítésű, 47 emeletes építmény, erősen szocialista jelleggel persze, picit a régi moszkvai olimpiai falura, illetve az abból kialakított szállodacsoportra hajazva (Izmailovo Gamma-Delta). A kiszolgálószemélyzet nagyon barátságos volt, de egy pillanatra sem engedtek el minket nézelődni. Az útra, valamint általában az országra jellemző, hogy a turisták nem mászkálhatnak csak úgy kedvükre. Kizárólag azt láthatjuk és tapasztalhatjuk, ami meg van engedve. Adott, h mint mondtam a szálloda is egy szigeten van, nehéz is picit lelépni. A másik része a valóságnak, hogy pár kínait leszámítva semmiféle külföldi nincs az országban, ezért európaiként esélytelen lenne beleolvadni a környezetbe, még ha esetleg tudnánk is koreaiul. Ez az egyértelmű vizuális különbségek mellett azért is van, mert a helyiekbe bele van nevelve, hogy mindenki aki nincs velük, az ellenük van, így azonnal jelentének egy idegent a hatóságoknak, nincs bújtatás, vagy érdeklődő elbeszélgetés egy adag vodka vagy rizspálinka mellett. A legenda azt tartja egyébként, hogy volt egy orosz csaj pár éve aki mindezek ellenére valahogy kiszökött a szállodából és elmászkált a városi éjszakában, majd reggel szépen visszatért. Miközben elvileg nem küldték átnevelőtárborba, a dolog valóságalapja megkérdőjelezhető, nem csak a fent említett beolvadási probléma miatt, hanem azért is, mert elég egyértelmű, hogy a városban a nap fényével együtt az élet is megszűnik este. Adott, hogy nincs áram, nincs fény, nincs fűtés, tehát kocsma sincs, hát még bulik, vagy hasonlók. Leegyszerűsítve nincs mit csinálni, és nincs hová menni éjjel.

A szállodánál maradva kitérnék az ötödik emelet legendájára. Nem tudom, hogy magyar körökben ez érdekel-e valakit, de az angol nyelvű oldalakon divatos felhozni, hogy a szállodának hiányzik egy emelete. A valóság az, hogy az 5. emelet nagyon is létezik, és nagyon is zárva van. A lift nem áll meg ott, nincs is gomb hozzá, tehát csak a lépcsőházon keresztül lehet megközelíteni, persze betöréses alapon csak. Az ajtó ott van, és a 4. és 6. emelet között dupla hosszú a lépcsőház. Miközben youtube-on vannak videók arról, hogy miket is lehet ott találni, megkérdőjelezhető, mennyire érdemes próbálkozni. A bevezetőben írtam h a csoport minden tagja egyben elhagyta az országot a végén, de az utánunk levő társaságra ez nem volt igaz: velük utazott az az amerikai srác aki azzal került a hírekbe, hogy 15 év kényszermunkára ítélték, mert ellopott egy posztert az 5. emeletről. Erről ennyit.

Az én szobám a harmincadik emeleten volt, és ha nem lett volna teljes, és fokozatosan romló köd, akkor egész jó kilátást nyújtott volna. Érdekes volt látni, hogy az éjjel beköszöntével nem csak az utcák, hanem a magánlakások is teljes sötétségbe burkolóztak. Különféle könyvekben szerepel, hogy a kormány lakásonként 1-2 db, max 40 wattos égőt engedélyez, és azt is csak naponta elég rövid ideig. Hogy ez mennyire igaz, azt nem tudom, de valami valóság alapja lehet, hogy van. A köd ellenére sikerült pár fotót csináljak, aminek az lett a vége, hogy másnapra körberagasztózták az ablakomat (az állványt a szobában hagytam nappal) – az ugyan nem derült ki, hogy ezzel a hideget akarták kint tartani, vagy engem akartak megakadályozni további képek készítésében, de azért én szépen leszedtem a ragasztót, és másnap este is fotóztam. Nem lett belőle gond.

Az áram témájára visszatérve: egyértelmű, hogy az energia-ellátással komoly gondok vannak. A hírekben előforduló információk mellett is evidens volt, hogy a helyieknek nem jut áram, és kb a szobrokat leszámítva csak oda próbálnak egy kis delejt küldeni, ahol a külföldiek megfordulnak. Ez annyira igaz, hogy a szállodában csak azon a négy emeleten volt villany, ahol mi voltunk, de ott is csak ahol mi voltunk (pl: a mi emeletünknek azon felén ahol már nem volt senki, teljes sötétség volt, valamint azokon az emeleteken, ahol a hotel dolgozói voltak, szintén teljes sötétség volt, egyszer a hetediken beszállt a feketeségből pár munkás a liftünkbe. A hat liftből egyébként is 1-2 működött, reggelenként inkább egy, este inkább kettő. Ha ez nem lenne elég az egész szállodának olyan kerozin szaga volt, hogy aludni alig lehetett mellette – ez a generátorok miatt volt, hogy ne legyen áramkimaradás…bár így is kaptunk párat.)

A szálloda földszintjén mindenféle szórakozási lehetőség volt, mint pl 2 bár, több étterem, szuvenírbolt, billiárd, bowling, pingpong, karaoke, kaszinók (jórészt Nevadából importált félkarú rablókkal, amikből egyetlen egy sem működött), valamint egy masszázs szalon, ami sajnos zárva volt, pedig a különféle online kommentek szerint ott aztán igen jól megmasznak a kínai csajok akik ott dolgoznak, ha épp a turistáknál fontosabb vendégek látogatnak.

Az első esti vacsora a szálloda 47. emeletén található forgó étteremben volt. Miközben az étel mennyisége nem volt kimagasló, egyértelmű volt, hogy próbálkoztak, és ezt el kell ismerni. Itt tűnt fel először, de aztán később is tapasztaltam, hogy azon koreaiak, akiket hivatalosan a külföldiek közelébe engednek, egész biztosan átesnek egy szépség-alapú kiválasztási folyamaton, hiszen mindegyikük a helyi szépségideálnak megfelelő, ázsiaiakhoz képest magas, vékony, és a hölgyek esetében elől-hátul lapos volt (ez ott normális, sőt, előnyös tulajdonság).

Az első éjjel elég szarul aludtam, nem csak a jetlag miatt, de a rohadt kerozin-szag is olyan erős volt, hogy émelyített. Reggel végül a várost mindenhol lefedő megafonokon keresztül ébresztettek mindenkit, mikor a “hol jársz drága tábornok” c. helyi remekművet tolták teljes hangerőn, ébresztő gyanánt. Óránként (de minden bizonnyal este 10kor, éjfélkor, reggel 5kor és 6kor, a többit nem tudom). [a teljes és hivatalos verzió itt, de mindkettőt érdemes meghallgatni].

1. nap – reggel helyből baromi köddel kezdtünk, úgyhogy alig lehetett mit látni. A reggeli leginkább koreai kaja volt, miközben a tv-ben mindenféle katonai videók, és forradalmi anyagok mentek. Minden egyébtől eltekintve érdekes volt, hogy bár a videók minősége alapján a felvételek nem lehettek túl régiek, az azokon mutatott katonai eszközök legfeljebb a kései 70-es évekből származhattak. Erről majd később írok még.

Miután megtömtük a fejünket, elvittek minket a demilitarizált övezethez, de azért megálltunk az Egyesítési Monumentumnál, ami a két Korea egyesítésének vágyásat kimutató mementó (tudom ezt jól megfogalmaztam.). Persze ha már ott voltunk akkor el is magyarázták, hogy a Párt szerint az egyesítés úgy zajlana, hogy senkinek nem kellene feladni, vagy megváltoztatnia a politikai nézeteit, vagy gazdasági állapotát. Persze, van egy olyan fejlett ország mint D Korea, és egy olyan visszamaradott, mint É Korea, a két népet összeeresztjük, és mindenkinek megy tovább az élete, mint ha mi sem történt volna. Okké…

Az előzőhöz az is hozzátartozik, hogy az É Koreaiak nem igazán találkoznak a külvilág tényezői közül sok dologgal, ezért úgy érzik, hogy az ő életük egész jó. Youtubeon van egyérdekes videó, ami pár éve futott a helyi Tv-ben, és arról szól, hogy milyen sanyarú az ellenség (amerikaiak) élete. (tudom, liveleak a videó, de csak mert nem találtam jobb verziót, láttam másutt korábban is. Érdemes megnézni, még a Nyugati téri csöviket is eladják benne mint amerikaiakat (3:30 körül). A helyiek meg csak ezt látják, így elhiszik nekik mekkora jó életük van…madarat se kell enni a havas fákról stb). Amellett érdekes lehet, hogy vajon hogyan viszonyul a lakosság a turistákhoz. Bár valóban a helyiek jó része kevés külföldit lát, azért ha utanként bevisznek harminc embert, az már valami. A helyiek se hülyék, látják, hogy jól vagyunk öltözve, nem éhezünk, drágának tűnő dolgok lógnak a nyakunkban. (mondjuk egy 70-200/2.8-as obi…). Ezzel az egésszel csak arra akarok rámutatni, hogy egy egyesített Korea ötlete igen érdekes lenne…

Vissza az utazási beszámolóhoz….mire az emlékműhöz értünk már erősen havazott, ezért nekiálltunk hógolyózni az autópálya kellős közepén. Persze forgalom nem volt, úgyhogy nem zavartunk senkit. Végül idővel megérkeztünk a DMZ-hez, ahol megnéztük, hol zajlottak a béketárgyalások, és hol írták alá a tűzszünetet. Ennek végeztével megnéztük a demarkációs vonalat, de közel nem tudtunk menni – miközben gyakran a terület nyitva van a látogatók számára, akkor épp nem volt. A látogatás során kaptunk egy kis bemelegítőt a helyi történelmi nézetekből, ami picit az alternatív valóság kategóriájába esik: a KNDK szerint ugyanis nem ők támadták meg a déli országrészt, hanem a rohadt imperialista mocskok támadtak az északiakra, de azok győztesen visszaverték azokat. Most képzeljétek, mi lenne ha mi is így kérdezés nélkül elhinnénk mindent, ami a tv-ből folyik! Hahh.

A DMZ után ebédelni vittek minket, kaptunk kis tradicionális koreai kaját, 13 bödönkében tálalva. A régi időkben az edénykék száma jelképezte a vendég fontosságát, 7-et kaptak a köznép tagjai, 12-t a királyok. Abból kiindulván, hogy a helyi GDP kb $2000/fő évente, az út költsége pedig repjegyek nélkül is több volt ennél, azt hiszem az a 13 mifene nem is alaptalan dolog. Aki akarta, plusz 20 euró összegért (igen, itt mindent kemény valutában számoltunk) még kutya levest is kérhetett. Elég vadhús íze van, ennyit elárulhatok. Javaslom kipróbálásra.

Ebéd után Kaesong városa felé vettük az irányt, ami a különleges kereskedelmi zónáról lehet híres (Észak és Dél Korea közt.) A város a középkorban a birodalom fővárosa volt, és a mostani helyzethez képest egy viszonylag fejlett település. A városközpontban picit engedtek minket mászkálni, kb két utcasarok távolságra a busztól, sőt a fotózást se tiltották. Ezzel együtt érdekes hely volt, a szó minden értelmében, nem utolsó sorban mert ugye a KITC szereti azokat a helyeket mutogatni a turistáknak, amik szerintük a KNDK legjava, de legalábbis vállalható része, de nekünk nem mindig ez jött le. A helyi monumentumok szépek és csillogóak voltak, de a lakóépületek lepukkantak, az ablakaik régi fa keretes, egyszerű üvegből készült ablakok. A buszok régiek, közúti jelzőlámpáknak a nyomát se láttuk, és az egész város azt a benyomást keltette, mintha megragadt volna a 60-as években. Az igazat megvallva, a KNDK azon részei amiket láttam erősen a régi szovjet építészetre hajaztak, nem meglepő módon: ronda panel-szerű házak, hatalmas szobrok, annál is hatalmasabb autópályák (2×6 sáv alapban) de nulla forgalom, leszámítva egy-egy katonai terepjárót. A szobrok mindennél nagyobbak és feltűnőbbek, mind méretben és minőségben, csillogásban, függetlenül attól, hogy még a vak is látja mennyire leharcolt környezetbe lettek beillesztve, vagy hogy a szomszédos területek mennyit fejlődhettek volna, ha azt a pénzt jobb helyre teszik, nem pedig szobrokba. (manapság tudok egy országot ahol ez stadionokkal történik…)

Aznap délután megálltunk még valahol, ami nem fogott meg, így nem is foglalkoztam a témával, igaz a GPS szerint nem hagytuk el Kaesongot. Mindenesetre megnéztünk egy régi kulturális múzeumot, majd naplemente előtt Sariwŏn városához értünk, ahol a többiek felmentek a helyi dombra, én pedig a havazás közepette inkább a városban fotózgattam (mármint a busztól fél saroknyira mert messzebb nem engedtek.) Olyan délután 5 körül a városi megafonok leadták az aznapi híreket, persze a szokásos forradalmi hangnemben. Aki nem érti milyen hangnemről beszélek, az keressen rá Youtubeon a KNDK hírekre ill. hírolvasókra, és meglátja-hallja, adott szempontból szórakoztatóak. Miután a többiek visszaértek a dombmászásból elvittek minket a helyi talponállóba, ahol valamiféle rízspálinkát kaptunk, nekem ízlett, a többiek jó részének nem. Annyival is több maradt nekem. Miután a nap végül lement és a munkanapnak is vége szakadt, emberek tömegei indultak el (haza) a bicajaikon és gyalog a teljes sötétségben.

Vacsorára visszavittek minket a fővárosba, valamilyen BBQ kacsa volt, amit az asztalon az orrunk előtt főztek meg. Aki ismeri az ázsiaiaknak ezen főzési módját, az tudja miről beszélek, a többiek meg nézzenek utána kínai hotpot ételeknek. Mivel az étterem az első emeleten volt, a pisilde viszont a földszinten, ezért többen felfedeztük, hogy az épületet ránk zárták. Hivatalosan azért, h ne zavarhassanak minket mások, valójában egyértelműen azért, h ne mászkáljunk el csak úgy. Amit még ezeken kívül érdemes megemlíteni, az az esti áramszünet volt, amit valaki egy spontán boldog szülinapot szám éneklésével próbált feldobni a sötétben, nem mintha bárkinek is rossz hangulata lett volna. A vacsora után a hotelben ittunk és bowlingoztunk alvás előtt.

Apropó kaja és italok: az ott töltött pár nap tapasztalatai alapján a helyi ételek jók, bár ha valaki ismeri a dél koreai ételeket, akkor nem fog hatalmas újdonságokat találni északon sem, ellenben a helyi sörök minősége a totálisan-fogyaszthatatlanul-siralmas és az alig-de-mégis-szar között mozgott. Ha valaki arra jár, vegyen orosz importot, van jó Baltika, mindenkinek csak ajánlani tudom, nagyon alulértékelt nyugaton. Tömények hasonló: a helyi tömények jó része nagyon olcsó, de nem az európai ízlésvilággal összeegyeztethető. Kipróbálni érdemes, de esélyes, hogy nem fog tetszeni.

2.nap – ha az első nap az újraegyesítés szellemében zajlott, akkor a másodikat a Kim családnak szenteltük (vagy magyartalanul, ellenben a valósághoz közelebben, a Kim családnak lett a nap szenteltetődtetve, vagymi.) A nap teljes menetrendje teljesen opcionális volt, igaz az út árában benne foglaltatott. Egy embert leszámítva azonban mindenki csatlakozott a programhoz (az extra illető kb az egész napot a buszban töltötte – a végén nem dobták őt az éhezők elé.). Azzal indult a reggel, hogy mindenkit megkértek, h viszonylag normálisan öltözzünk fel, pl farmert nem lehetett felvenni, igaz ezt még az egész teljes utat megelőzően megírták, hogy erre a napra kell hozni normális külsejű ruhát, mert a Kumsusan Palotába mentünk, ami nem csak a két halott Kim mauzóleuma, de egy hatalmas múzeum is a családról. Az utat megelőző kis időben amit Pekingben töltöttem sajnos nem sikerült Mao-t meglátogatni, mert zárva volt a végső nyughelye, de a Kumsusan a Mao-zoelumnál sokkalta nagyobb, jellemzően megalomán épület. Arányaiban kb olyan mint (Lenin -> Mao) = (Mao -> Kim) épületek.

Az épületbe bejutás már önmagában megért egy misét. A busz szépen leparkolt a palotától pár sarokra, majd szigorúan négy fős oszlopokban menetelve valami elő-előtérbe lettünk hessegetve, ahol elvettek tőlünk mindent ami nem ruha volt, telefont, pénztárcát, fényképezőt, stb. Miután a reptereket megszégyenítő biztonsági intézkedéseket lezavartuk, kb 20 percet töltöttünk mozgójárdákon haladással, ami azért is volt érdekes, mert sétálni nem volt szabad, sőt igazából elvileg kussban kellett végig állni az utat, bár ez utóbbit nem nagyon tartottuk be. A palotának két, egymástól jól elkülöníthető része van, a két Kimnek, amelyek fő termeihez vezető utakon a falakat a Kimek fotói töltik ki, miközben a termek maguk legalább 5 méter magas belterű márvány és gránit csodák, középen az üveg koporsóval, melyet adott irányban körbe kell járni, 3 oldalon meghajolva, közben nem hangosan sírva meg jajveszékelve, majd tovább kell állni szépen. A halottszemlét követően kötelező jelleggel meg illik tekinteni, közben elismerően bólogatni meg hümmögni, a kedves vezetők érdemeit, diplomáit, stb amelyeket a következő teremben állítottak ki. Volt valami miskolci úttörőmifene zászló is kiállítva ha jól emlékszem.

A kiállításhoz hozzá tartoznak a mindenféle járművek amelyekben a vezetők éltek, dolgoztak és hivatalosan haltak (ez utóbbi inkább Kim Jong Il vasúti kocsijára vonatkozik), plusz azok felszerelése, beleérve a műholdas telefont, a MacBook Pro-t, meg a napi újságot.

Érdekes látványt nyújthattunk mi magunk is a helyiek számára, több okból is. Az egyik, hogy az észak koreaiak nagy része sose lát külföldit élete során. Ha ez nem lenne elég, a Kumsusan Palotába nem lehet csak úgy bemenni, hanem meghívásos alapon működik a dolog, és valami komolyan nagyot kell tenni a szocializmusért, hogy ezt a hatalmas megtiszteltetést valaki kiérdemelje. A legtöbb koreai életében legfeljebb egyszer jut el oda, és azt nem felejtik el, olyankor felveszik a legszebb ruhájukat, stb, az egy esemény. Na ehhez képest ott vagyunk mi, félig szakadt farmerekben (mert többen b.sztak elolvasni a korábbi kérést az öltözködéssel kapcsolatban), egyik-másik srác teljes raszta hajjal (feka amerikai) stb. El lehet képezni.

Az egész palotalátogatás után visszakaptuk a cuccainkat, és az épület körül tartottunk egy gyors túrát. Eddigre elállt a havazás, és a nap is kidugta az orrát, úgyhogy végre lehetett fotózni.

A délelőtti program végeztével ebédelni mentünk, majd lehetőségünk volt virágot venni, melyet később a két vezér szobránál tehettünk le. Én többed magammal a virágvásárlás helyett inkább megpróbáltam picit ellógni és felfedezni, persze gyorsan követőink akadtak, akik nagyjából másfél sarokra engedtek minket, mielőtt visszaintettek, de azért ez se volt rossz, ugyanis egy nagyon fura téren találtam magam: a távolban a piramis hotel csillogott (angol Wiki: Ryugyong Hotel), miközben a tér egyik oldalát modern felhőkarcoló lakóépületek és egy festmény a Kimekről vettek körül, addig a tér távolabbiki felében valamilyen tömegközlekedési központ foglalt helyet, ahol még egy Ikarus 260T is parkolt. A 260T szériáról egyébként érdemes tudni, h nem is létezett – két prototípust leszámítva, magyarul a Phenjanban futó példányokat helyileg alakították át hagyományos Ik260 buszokból. Mivel a kísérőnk aki utánunk jött elég barátságos volt, megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy az Ikarusok magyar termékek voltak, és egyáltalán honnan ered a márkanév, de kevéssé meglepő módon az illető nem ismerte az ókori görög mitológiai történeteket.

A virágvásárlás után a Mansu Hegy monumentumhoz mentünk, ahol újabb meghajlások után a virághordozók letehették a virágokat. A valósághoz hozzá tartozik, hogy ezt az állomást ebéd előttre terveztük, de első érkezésünkkor el lettünk hessegetve, mert a szobrokat fényesítették a reggeli hóesés után. Mindenesetre amikor ott voltunk érdekes volt megfigyelni a viszonylag nagy számú esküvősöket (1, 2). Itt mint utóbb kiderült arról van szó, hogy mivel a vallás tiltott dolog, ezért a különféle istenek helyett a nagy vezetőktől kérnek áldást a házasodók. Ezt később egy másik helyen is láttam ahogy elmentünk egy kisebb hasonló szobor mellett.

A napi Kim-adag letudása után elmentünk metrózni – ezt a részt igazán vártam, tudtam, hogy nekem való buli lesz. Az interneten sokszor előforduló téma, hogy a phenjani metró biztos kamu, és csak színészek az utasok, stb, de ha valaki ott jár akkor nagyon gyorsan egyértelművé válik, hogy ez baromság, hiszen amennyi erőfeszítésbe telne kiásni féltucat állomást, majd teletömni a 40-es évekből importált ex-német metrókocsikkal és szereplőkkel, hogy a havi 1-2x megjelenő turistacsoportoknak mutassanak valamit, azzal az erővel akár egy használható metróhálóztatot is építhetnek. A csoportos metrózás precíz rendszer szerint megy, pontosan 6 megállót utazunk, és a fel- és leszálláson kívül egy állomást szabad megtekinteni. Amennyire láttam, ezek a szebb állomások lehettek, melyek picit a moszkvai metró dizájnára hajaztak de annyira azért nem voltak csicsásak. Mindenesetre a falakon a szocialista utópia mindennapjait mutatták be, az állomások peronjain pedig a napi forradalmi újság volt kirakva, amiből mindenki tájékozódhatott a legfontosabb dolgokról

Az egész utazás egy érdekes élmény volt, több okból is. Nem utolsó sorban mind a helyiek, mind mi úgy éreztük, mint ha egy múzeumban (vagy állatkertben) lettünk volna, mert kölcsönösen egymást bámultuk. Ez nem annyira meglepő, adott, hogy a nem-távolkeleti jellegű emberek azért továbbra is igen ritkák az országban, hát még mondjuk a feketék. Az is érdekes volt, hogy a helyiek kb. fele inkább elbújt a fényképező elől, a másik felük viszont már-már aktívan pózolt. Az utazás után olvastam, hogy a KNDK idővel tervezi új szerelvényekre cserélni a régi német kocsikat, viszont amikor ott voltam, még csak a gyengén megvilágított, emberekkel tömött régi szerelvények voltak, melyek érdekes fotótémát biztosítottak. Szerintem sikerült pár igen jó képet csináljak, az FX váz és a gyors obi sokat segített ebben.

Persze a forradalom a metrókocsikban sem kerülhetett el minket, az alagútban folyamatosan szólt a hangosbemondó, ami az aktuális híreket ontotta magából, a szokásos hangvétellel.

Miután a metrózást befejeztük, meglátogattuk a Phenjani Diadalívet, mely a párizsi eredetijének egy (természetesen) nagyobb méretű változata, a győzedelmes Koreai Háborút mutatja be. Témánál maradva elmentünk a Háború Múzeumához, ahol megtekintettük az elfogott (lezuhant) amerikai harci repülőgépek maradványait, fegyvereket, majd meghajoltunk a helyi Kim szobor előtt, aztán bementünk az épületbe. Sajnos bent nem lehetett fotózni, de a fejtágítás nem maradt el, hosszasan ecsetelték a háború részleteit, a KNDK verziójában, beleértve olyan dolgokat, mint hogyan lőtt le a KPA (Koreai Néphadsereg) több mint 2500 (…) amerikai vadászgépet, és hogyan öltek meg, vagy fogtak el másfél millió imperialista amerikai katonát. A tények és talányok listáján tovább haladva megmutattak pár megdönthetetlen bizonyítékot arra, hogy hogyan használtak az amerikaik mindenféle vegyi és biológiai fegyvereket,  vírusokat, gén-kezelt mutáns halakat és a jó ég tudja mit. A mutáns halak egyébként a Fallout 4 egyik rádiósnittjére emlékeztet, azoknak akik ismerik a játékot, erre. Mindenesetre kb mint a pingvinek a Jégkorszak sorozatból, mi csak álltunk és mosolyogtunk (smile and wave boys, smile and wave!), jobbnak láttuk nem kötekedni, ha már fotózni nem lehetett (vajon miért).

Amellett felmerült bennem, hogy miközben mi teljesen hülyének nézzük a koreai vezetést a történelem félremesélése miatt, azért mi is egy olyan világban élünk ahol az emberek többsége mindent elhisz amit a médiában lát, kérdés nélkül. A KNDK esete annyiban érdekes a többi (volt) szocialista országgal szemben, hogy a teljes elzártságuk miatt ott megállt az idő. A helyiek rácsodálkoznak a hatvan-hetven éves lelőtt gépekre,  folyamatosan készülnek az imperialisták jövendő inváziójára, és a hírekből csak az folyik, hogyan zajlik a forradalom, de a civil lakosságban fel sem merül, hogy hát az idő picit elhaladt már a háború óta. Aki látta a Good Bye Lenin c. filmet, picit olyan ez az ország, mint az anyuka aki felébredt a kómából, és a fia hathatós segítsége okán azt hiszi, hogy még mindig a múltban él.

A múzeumlátogatás végén gyorsan megmutattak még egy elfogott amerikai kémhajót, majd elbuszoztunk az éjjeli szálláshelyre, ami egy vidéki “spa” volt, valahol a Nyugati Tenger mellett. Odafelé a hátsó sorban ülők közül valaki rosszul lett, ami az út és a busz minőségét tekintve nem volt meglepő. Korábban említettem már az elektromos hálózat állagát, de az a helyzet, hogy a többi infrastruktúra is hasonló állapotban van. Az utak csak kis része aszfaltozott, de azok is teljes aknamezőre hasonlítanak: a  2×6 sávos autópálya amin végigmentünk annyira rossz állapotú volt, hogy inkább a forgalommal szemben haladtunk, mert ott kevéssé volt rossz az út. Persze forgalom nem volt, ezért nem zavartunk senkit.

Az aznapi vacsora, valamint a spa meglehetősen érdekes élmény volt, nekem tetszett, de tudom, hogy sokaknak nem. A vacsora azzal kezdődött, hogy nem volt fűtés, de mivel az ajtók sokáig nyitva voltak, ezért a kinti mínusz 9 fok bentre is beférkőzött. Az éjjel sem volt jobb. Sok függött attól, hogy kinél volt fűtés, és kinél nem, mert miközben nálam bent talán 20 fok lehetett, mások inkább nulla fok közeli szobákban voltak egész éjjel. A “spa” rész egy kb egy négyzetméteres termál vizes kádat jelentett minden apartmanban, de csak este 10ig, mert utána elzárták a vizet. Szerintem különben mi lehettünk hosszú ideje az első látogatók a létesítményben, mert egyrészt először semmi nem jött a csapokból, majd percekig olyan színű víz volt, hogy azt jobb nem részletezni.

3. nap – az utolsó teljes napot egy hosszas vezetéssel kezdtük, elvittek minket a West Sea Barrage-hoz, talán leginkább Nyugati Tengeri Gát lehet a magyar megfelelője, egy 8km hosszú, mesterséges gát ami szétválasztja a Taedong folyót a Sárga Tengertől, miközben árammal látja el a környéket, és megvédi Phenjant az áradásoktól. Megérkezésünk után megnéztünk egy erősen szocialista hangulatú videót a gát építéséről (kb mint a 2-es metró építése a filmhíradókban), csináltunk pár képet, majd elvittek miket egy vízpalackozó üzemet megtekinteni. Maga az üzem egy elég kicsi, kb 12 főt foglalkoztató egység volt, mely a használt üvegeket megtisztította, és azokat szénsavas vízzel újratöltötte, majd felcímkézte. Kaptunk egy kis ízelítőt a vízből, amit én boldogan elfogyasztottam, mert eddigre már rendesen ki voltam száradva, egyébként teljesen vállalható íze volt. A gyártási folyamat, ha lehet így nevezni majdnem teljesen automatizált volt, leszámítva amikor valami elromlott, vagy eltört, néha az üvegek, néha a kupakok, mikor mi, plusz volt egy kb kétperces áramszünet is. Jó kommunista üzemhez híven a falon ott voltak a havi kvóták, és, hogy azokhoz képest hogy álltak a termeléssel (jól. :vállveregetés: ) – volt egy külön szoba, ahol mindenféle számítógépeket tároltak, külső ránézésre ott volt egynéhány UPS is – valószínűleg szükség is volt rájuk, elvégre ha gyakoriak az áramkimaradások amikor külföldiek látogatnak, akkor valószínűleg akkor sem lehetett jobb a helyzet, amikor épp nem voltak látogatók.

Kb a fél órányi üzemlátogatás után visszaindultunk Phenjan felé a már előbb említett minőségi autópályán, miközben egy kis helyi, majd amerikai zenét hallgattunk (utóbbit valamelyik utas adta.) – vicces volt, hogy amikor a különben gyakran előforduló katonai ellenőrző állomásokhoz értünk, mindig lekapcsoltuk a nemzetközi zenét. A külföldiek nagyjából azt hallgatnak amit akarnak az országban, de a tapasztalat azt mutatja, hogy egyszerűbb nem vitába keveredni erről a katonákkal.

Ha már az ellenőrző pontoknál tartunk: tele van velük az ország, az utak, minden. Koreában nagyon rövid pórázon tartják a civil lakosságot, aminek az is része, hogy senki nem hagyhatja el a lakhelyét megfelelő indok nélkül (ami jellemzően temetés és esküvő). Mivel a magán-autók tulajdonlása nem igazán létezik, mindenkinek tömegközlekednie kell, az pedig engedélyköteles. Az utazási engedélyeket általában a munkáltató gyár párttitkára adja ki. Az országban a kerékpároknak is rendszámtáblája van. A KITC buszait nem ellenőrzik annyira keményen mint másokat, de a vezetőknek kell legyen egy pontos listája arról, hogy ki van a buszon és hová mennek. Mivel a helyiek ritkán látnak külföldieket, a KITC pedig köztudottan olyanokat szállít, a társaság buszait mindig komoly érdeklődés övezi, lehetett is pár jó képet csinálni a csodálkozó emberekről az utcán.

A fővárosba való visszaérkezés után a csoport két felé oszlott, mi, tízen akik feliratkoztunk a világelső phenjani helikopter-túrára, a reptérre mentünk, a többiek pedig a központi könyvtárba. Egy hosszabb kezdeti késést leszámítva a helikopterezés nagyon jó volt. Azt direkt nem mondták meg előre, hogy egy luxushelikopterrel repülünk, azt hittük, csak egy sima civil vagy katonai lesz. Extra jóság volt, hogy a fel- és leszállást leszámítva nem kellett ülve maradjunk, így össze vissza mászkálhattunk a fedélzeten, és láthattuk, fotózhattuk ami érdekes volt számunkra. Utóbbiba a felvigyázóink nem szóltak bele szerencsére. Mivel a KNDK még most is jórészt széntüzeléssel állítja elő az áramot, az erőművek pedig a városban vannak, a képek érdekes, ködösek, de jók lettek.

Utóbb kiderült, hogy azért is mi voltunk az elsők akik részt vehettünk ezen a túrán, mert az Air Koryo, valamint általában az ország eléggé bürokratikus, és nem egyszerűen emésztik meg, mi szükség lenne egy ilyen utazásra, még akkor se,  ha laza 300 euró pénzt kérnek el a 45 perces repülésért. Igény pedig lenne rá, ennek ellenére három hónapig tartott leszervezni az utat. Leszállás után megpróbáltam kideríteni, hogy kik használják a luxushelikoptert amikor épp nem minket visznek vele, de mivel többedszerre is csak azt hajtogatták, hogy a nép, ezért felhagytam a dologgal. Nép a seggem.

A helikopterezés után megnéztük a Munkáspárt alapításának emlékművét, majd megállapítottuk, hogy a tömegközlekedésen biztosan áramszünet lehetett, mert azok a trolik és villamosok, amiket 20 perccel korábban láttunk, mind ugyan ott voltak ahol előtte, teljes sötétségben.

Az utolsó este aztán egy igazi meglepetéssel zárult. A menetrendből megint csak direkt kimaradt, de elvittek minket a helyi diplomata klubba, ami az ország talán legelitebb helye, a diplomatákon kívül csak a Kim családnak és vendégeinek van bejárása. Azon viccelődtünk, hogy majdnem biztosan ez az egyetlen ország a földön, ahol az a tény, hogy turista vagy feljogosít a belépésre. Ha ez nem lett volna elég, véletlenül belefutottunk a brit nagykövetbe is, valamint egy ENSZ követségbe is, beszélgettünk mindenkivel egy picit, aztán viszonylag korán úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a szállodába, mert még pakolni is kellett, és másnap korai kelés és indulás volt…azért persze pár sört a szállodában is megittunk.

A távozás szerencsére eseménytelenül telt. Sok horrorsztorit olvastam arról, hogy a határőrök szeretik szívatni a turistákat, megnézni a képeiket, bele-beletörölgetni, stb (emiatt aztán kb mindenki két-három kártyára másolta a képeit, meg ide-oda eldugta őket), de végül senkit nem érdekeltünk. Megmondom őszintén még az Air Koryo-s fejpárnát is eltettem a gyűjteményembe a visszaúton – remélem nem hiányzik nekik túlságosan.

Biztosan vannak, akik kíváncsiak, mennyire kerültek elő az érzékenyebb témák…szeretném ezt az egészet azzal nyitni, hogy vendéglátóink nagyon kitettek magukért, hogy a KNDK-ból amit mutattak, az pozitív élményként csapódjon le bennünk. Én pl nem tudtam mire számítsak, és a beszélgetésekből az derült ki, hogy mások se nagyon tudták előre mik legyenek az elvárásaik, de ha lehet ilyet mondani akkor velem együtt mindenki pozitívan csalódott. Amellett senki sem hülye, mi is tudjuk, hogy amit láttunk az rövid pórázon fogott megtervezett menetrend volt, amiért elég sokat fizettünk, de ezt tudtunk előre. Igen az infrastruktúra siralmas, vannak áramkimaradások, a pénz amit az útra befizettünk szobrok állítására megy el, a forradalmi baromságok…nos azok baromságok, de ezt mind tudjuk előre.

Azt is tudjuk, hogy vannak börtöntáborok, meg munkatáborok, és bár szerencsétlen gyereket az utánunk levő turnusban tényleg megszívatták, ahogy az egyik brit túravezetőnk rámutatott, az amerikaiaknak vannak erősen kétséges börtöneik és táboraik, akár csak az oroszoknak, kínaiaknak, koreaiaknak, meg csomó más nemzetnek is, de per pillanat a KNDK a globális galád ország, róluk beszélünk rossz színben. Akinek ez az egész felállás nem tetszik, az ne játsszon turistát, ne fizesse be az éves egy főre eső koreai GPD-t egy háromnapos útra, mert úgyis a rendszert támogatja vele.

Szóval összesítve, ha valakinek van kerete eljutni Pekinging, majd még kb 2000 euró plusz költőpénzt kiadni három és fél napra, akkor komolyan javaslom, hogy próbálja ki a KNDK-t, mert még egy ilyen hely biztos nincs a világon. Nem sokkal több pénzért egyébként sokkal hosszabb utak is vannak az országba, szóval meg lehet találni az arany középutat. Érdemes.

Reklámok

Új-Zéland 30 napban

Új-Zélandi utam beszámolója következik, az eredeti angol fordításában (itt). Az írás félig élő módban zajlik, tehát amikor van lehetőségem, leírom, ami történik, nem pedig az út végén próbálom összegyűjteni, hogy mikor mi volt – hiszen addigra jórészt elfelejteném, azt hiszem.

Tipp: Ha a linkekre kattintasz, a vonatkozó fotót lehet megtekinteni. Aki Chrome-ot, és HoverZoom kiegészítőt használ, annak elég a linkre egereznie, a kép megjelenik magától is. Aki pedig nem tud várni, annak itt az összes (220) kép: itt

[03/17, Auckland]: ez még nem a csoportos út része, de úgy voltam vele, hogy érdemes lenne körbejárni a várost egy picit. A valóságban ez úgy nézett ki, hogy este megérkezés után körbesétáltam a belvárosban, majd visszatántorogtam a hostelba, és 8 körül lefeküdtem. Sikerült viszonylag jól kialudjam magam, aminek örültem.

A reggeli ébredés után elmentem várost nézni, felmentem a helyi dombra, amit ők aranyosan csak hegynek neveznek (Mt. Eden). Ez a hegy/domb egy kialudt vulkán, ami legutóbb harmincezer éve tort ki. A hegycsúcs-közeli részek bizonyos területei el vannak zárva turisták elől, mert a Maoriknak szent helyei, azonban ez igazából nem sokat befolyásolja a látogathatóságot.

A csövesek és kéregetők tömegei, akiket még vasárnap este láttam szépen eltűntek reggelre, a belvárosból, és helyüket a turisták vették át. Ennek ellenére egyébként estére azért szépen megint csak előkerültek a kéregetők és az utcán alvók, hogy az arra járókat vegzálhassák. Bár ezeknek az embereknek jó része Maori (eléggé hasonló a helyzet errefelé, mint az indiánokkal Amerikában, aki olvasta az akkori beszámolómat, ott jobban le van írva.), viszont meglepő módon elég sok fehéret is láttam, sőt, elég sok olyan fehéret, akik inkább turistáknak tűnnek, de talán az utcán alvással akarnak spórolni. Picit Moszkva Tér (manapság SzK) feeling, de sebaj.

Napközben felmentem a Sky Tower tetejére, ahol, bár lett volna lehetőség sétálni a szélben, ezt kihagytam, mert $170 dollárért picit drágállottam, leginkább annak fényében, hogy nem lehetett volna a fényképezőt kivinni, így összesen annyi az élmény, hogy egy biztosított rendszerben sétálsz a torony szélén. A Sky Tower 328 méter magas, és mint olyan a legmagasabb épület a déli féltekén (free standing structure, nem tudom ennek mi a magyar neve). Az épület, mint adótorony, kaszinó, étterem, bár stb. üzemel, 1997-ben épült, és elvileg ki kell álljon egy 8.0-s földrengést, valamint legalább 200kmh-s szelet is.

Igaz a napi időjárás-előrejelzés szerint szutyok idő várt rám, de szerencsére ennek ellenére nagyon meleg, erős napsütés volt egész nap, úgyhogy sikerült is leégjek egy picit. Délután 3 környékére így visszamenekültem a hostelba, mondván a gyalog megközelíthető turistalátványosságokat már megnéztem, valamint az egész egy hónapos buli végén még lesz egy napom Aucklandban, amikor majd valószínűleg elmegyek Hobbiton-ba (Hobbitfalva). Este 6kor aztán megint kimerészkedtem, bementem újra a belvárosba, és néztem az ünneplő tömegeket – Szt. Patrik napja az íreknél nagy buli, viszont mivel itt is sok a brit/ír leszármazott, plusz egy nagyszerű lehetőség az alkohol fogyasztásra, ezért ünneplik is rendesen. Vacsit a Shaolinkungfu (így egyben) nevű kínai kajáldából hoztam, plusz egy literes sörös dobozt is. Párnaosztás fél10 körül.

[03/18, 1. nap, Auckland -> Bay of Islands]: a reggeli 10-es, előre megbeszélt időpontban megjelent a busz és már indultunk is. Jelenleg kb. tíz utas van a teljes méretű buszban (egy Zonda, kínai csoda), de amennyire értettem ez idővel változni fog, mert nem mindenki tolja végig a 28 napot, és több helyen is be lehet csatlakozni. A napi buszozás meglehetősen eseménytelen volt, bár láttam pár lezuhant autót a völgyekben és a sziklák közt. Talán pár év múlva majd valaki talál bennük egy csontvázat, nem tudom, mivel nem álltunk meg megnézni őket.

Ezen kívül megvolt az első „első világ-beli problémám” is: rájöttem, hogy valamiért a fényképező GPS-e még mindig azt hiszi, hogy Londonban vagyok, ezért az első két napi képeket végig rosszul címkézte fel. Így jártam.

Délután megnéztük Waitangi-t, ahol az 1840-es években megállapodtak a britek és a Maorik a függetlenségről, a politikai és gazdasági keretrendszerről, és miegyebekről. A látogatás része volt egy rövid kulturális show is, ami inkább egy törzsi táncra emlékeztetett. Picit olyasmi volt, amit egyszer érdemes megnézni, de adott, hogy nincs ingyen, másodszor már nem biztos, hogy akkora eresztés.

A kempingbe való megérkezés után kiderült, hogy csak az első napra tudok szobát kivenni magamnak, a másodikra nincs hely, ezért maradok a sátrazásnál. Emellett elkövettem azt a hibát, hogy olcsósági megfontolásokból kézzel mostam ki a szennyest, majd hagytam megszáradni, aminek az lett a vége, hogy lett egy adag büdös, koszos, nedves ruhám. Sóhaj.

Este telihold, lehet vonyítani…

[03/19, 2. nap, Bay of Islands]: pár meglehetősen fura álom után korán keltem, mert nem volt takaró, én meg nem vittem be a hálózsákot magamnak. Ki is mentem napfelkeltét fotózni, helyette találtam egy tonna kacsát. Kacsainvázió volt, legalább hetven kacsa vette körül a sátrakat. Már csak Kacsazilla hiányzott. Később kiderült, hogy ez nem egy kacsamese volt, hanem ezek az állatok ott laknak, és minden reggel felhápogják a kempingezőket.

A kempinghez legközelebb eső település Paihia, kb. 1700 lakossal, ami az öböl (Bay) mentén fekszik, és mindenféle eco-turizmus jellegű aktivitásokat kínál, pl. túrák, hajózás, helikopter-kirándulások, búvárkodás stb. Én egy hatórásnak meghirdetett túrára mentem, ami, mint kiderült, viszonylag jól volt kiszámítva. A túra a közeli szigeteket kötötte össze (Paihia – Russell), és mindenféle (a filmekben látható jellegű) esőerdőn, tisztásokon, és vegyes vegetáción vezetett keresztül. Az utat gyakran oktató jellegű táblák is követték, ahol a helyi növény és állatvilágról lehetett némi információt megtudni. A séta több mangrove-területen is átvezetett, itt magasított fajárdán kellett menni. Itt-ott padokat is kihelyeztek, amik természetesen nem voltak leamortizálva, mint egyes helyeken…

A kirándulás két picit rosszul megszervezett része az apály/dagály, valamint a jelölések kérdése. Amikor dagály van, a kijelölt út egy része járhatatlan, helyette viszont nem egyértelmű, hogy merre kell menni, a helyi lakosok pedig nem túl boldogok, amikor a kertjükben flangálsz. A második dolog, ami szemet szúrt, hogy bár a turistaút középső szakasza szépen ki van táblázva, az eleje és a vége egyáltalán nincs, ezért a térkép igen jól jön.

Ennek ellenére kellemes élmény és séta, valamint jó bemelegítés is volt a következő túrákra, amik majd már valószínűleg hosszabbak és nehezebbek lesznek. Rájöttem arra is, hogy az erős napon nem elég másfél liter vizet magammal hurcoljak, mert a tízkilós hátizsák, a nap, és a meleg összességében picit megterhelő tud lenni.

Voltak szórakoztató momentumok is. A séta jó részén a kijelölt út elég keskeny, sokszor csak egy ember fér el, de azért egyszer sikerült egy egymásban picit elmerülő párra a frászt hozzam. Szerencsére nem szexeltek, de attól függetlenül meglepődtek. Való igaz, nem volt túl sok ember a túraúton. A másik dolog, amit már korábban is láttam, de most volt egy jó példa rá, azok a viccesnek szánt jelzések. Mint feljebb írtam, itt-ott azért ki van táblázva az út, még ha hangyafasznyi méretű táblákkal is, de néha azért kitesznek olyan okosságokat is, mint A zebrákat etetni tilos. Nem mintha bárhol lenne zebra az országban az állatkerteket leszámítva, de mindegy.

Amíg a visszafelé menő kompra vártam, kiraktak két frissen fogott kardhalat az egyik hajóból nem sokkal mellettem, ami érdekes volt, mert ilyet még korábban nem láttam. Új élmények, yeyy. Emellett ezek a halak igencsak nagyok, sikerült pár képet csináljak az eseményről. Visszaérkezésem után kipróbáltam a „kiwi” hotdogot, ami nem madárból készült, hanem csak új zélandi, igazából egy panírozott, majd kecsöpben rendesen megmártózott virsli. Finom, csak picit kézmosás-igényes.

Este minden rendben volt, leszámítva, hogy elkapott minket egy nagyobb eső, úgyhogy a kiaggatott törölközőm még jobban vizes lett.

[03/20, 3. nap, Bay of Islands  -> Orewa]: a nap jó részét a buszban töltöttük, bár a délelőtt folyamán megálltunk sandboardingozni – annak, aki nem ismeri, ez annyit tesz, hogy egy szörfdeszka-szerűségre felhasalsz és lecsúszol a homokbuckán. Jó buli, nekem picit nehezen indult be a dolog, de a végére megbarátkoztam vele. Előbbin a többiek jól szórakoztak, de sebaj. A fényképezőt sajnos nem vittem magammal, aminek mondjuk lehet a szenzor és az optika örült, de így nincsenek képek.

Ebéd egy Dargaville nevű lepratelepen volt. A város történelmileg kétkezi munkából és kereskedelemből élt, manapság azonban a főúton van kb. három italbolt, két kínai, meg pár pub, valamint néhány halászati üzlet. Kaja végül Subway-ból lett, mondván ott legalább tudom, mit adnak.

Délután strandoltunk egy picit a helyi meleg vizes forrásokból táplálkozó strandnál, ami kellemes volt, este pedig megérkeztünk a kempinghez, ahol egy meglehetősen nagy házikót kaptam $32-ért magamnak.

[03/21, 4. nap, Orewa -> Coromandel]: reggelre rájöttem, hogy hasadt személyiség alakult ki bennem. Legalább két énem van, akik a napszakokkal együtt változnak. Reggel Űrvadász vagyok, mármint nem az, amelyik egy régebbi filmben egy csinos androidot kefélget, hanem az, amelyik próbál a csomagban űrt (helyet) találni a cuccoknak, este pedig picit Marilyn Manson vagyok, és az I don’t like the bugs but the bugs like me c. száma (drugs, eredetiben, de mindegy) valósul meg bennem, mondván megesznek a bogarak.

Délelőtt visszamentünk Aucklandba, ahol elváltunk három brit csajszitól, akiknek letelt a huszonnyolc napjuk, helyettük felszedtünk pár (10) új embert, valamit nem szedtünk fel egy bizonyos valakit (#11), aki nem jelent meg időben, ezért nem vártunk rá. Az új emberek jó része brit, valamint német.

A nap megint jórészt a buszban telt, és mint olyan, nem volt túl eseménydús, talán leszámítva, hogy láttam egy táblát, ami Bombay fele mutatott. Bombay ebben az esetben nem az indiai város, hanem a helyi, hasonló nevű településre utal, és úgy tűnik a helyi kultúrában minden, ami Bombaytól északra van, az Aucklandhoz tartozik, minden, ami pedig délre esik onnan, na, az a ’vidék’. Ennek megfelelően a helyiek nem is nagyon szeretnél túlságosan mixelődni a másik társasággal, legalábbis mindenféle kommentek nélkül nem. Ilyesmi Angliában is van egyébként, Londonban tapasztaltam már többször.

Ebéd megint valamilyen eldugott helyen volt, ahol megint csak volt kb. négy pia-bolt, két-három kajálda, és megint pár halászati üzlet. Úgy látom, rendben vannak errefelé a prioritások.

A napi kaland a Cathedral Cove megtekintésével, valamint az oda/vissza kirándulással kezdődött. Ez egy, apály idején látogatható tengerparti látványosság, egy kimosott szakasz, viszonylag turistás, de kellemes ennek ellenére is. Ezután megnéztük a helyi forró vizes tengerpartot, ami arról híres, hogy mint kitalálható, a forróvíz a tengerparton tor fel. Ezt sokan úgy használják ki, hogy lapátokkal gödröket ásnak, és a hatvanfokos vizet a tengervízzel mixelik, majd belefekszenek. Mi csak a lábunkat áztattuk picit, mert hideg volt és szeles az idő. Évente kb. hétszázezer látogató fordul meg a tengerparton, úszni pedig veszélyes és az erős áramlatok miatt ellenjavallt.

A kempingben találtam egy meglepő/érdekes megoldást. A korábbiakban kb. mindenhova ki volt írva, hogy a zuhanyzást rövidre illett fogni, itt azonban egyszerűen csak öt percig jött a meleg víz, ezzel megoldva a problémát.

Az este megint nyugiban zajlott, viszont itt lehetett először látni a csillagokat és a Tejutat is rendesebben, ami érdekes volt, mint városlakónak, igaz, láttam már korábban is. Az egyik megmosolyogtató interkulturális pillanat az volt, amikor az egyik német csajszi elnevezte a Tejutat Tej utcának. Angolul Milky Way, németül viszont fordításban Milk Street.

[03/22, 5. nap, Coromandel -> Rotorua]: elkezdtünk távolodni az óceántól és elindultunk a sziget belseje felé, ami vulkanikus terület. Egy dolog, ami a napok során feltűnt, az a települések mássága. Európai értelemben vett falvakat nem nagyon láttam, a kis települések annál tisztábbak, nincsenek házi jószágok, van helyette viszont egy sor italbolt. Emellett elég sok, tanya-jellegű épületet is találni sokfelé, de azok is sokkal kulturáltabban néznek ki. Aki volt már az USA-ban, a talán tudja, miről beszélek, ott is nagyon hasonlóak a települések. A nagyobb városokban van egy főutca, sok piabolttal (megint), valamint viszonylag sok antik/kacat-árus üzlettel, és kissé lepukkant épületekkel.

Rotorua hely beceneve Rotovegas, ami abból a szempontból igaz is, hogy valóban egy kissé város jellege van, valamint ez a helyi ’nagy’ település. Az itteni látványosság a hegyi gondola/szánkó, ami nem havon, hanem betonon zajlik, olyasmi, mint Visegrádon a bob, csak picit más, mert nem zárt pályán, hanem csak félig szabályozott kereteken belül működik. A szánkózás jó poén, kipróbáltuk, lementünk párszor. Persze fotózni itt se lehet, nem is lenne veszélytelen mondjuk megállni a félig zárt pályán.

A hegyről lefele a gondolában az egyik brit srác rosszul lett, először azt hittük, hogy ételmérgezés, de aztán lázas is lett, azóta nem sokat tudunk róla, bár valahol velünk van, nem kórházban. Emellett kiderült, hogy a korábban keresett #11-es utas is él, az utazási iroda, amivel foglalt elszúrta a repülőjáratokat, ezért késett egy cseppet. Erre mondjuk azért annyit tudok mondani, hogy a csaj se nagyon nézte meg, hogy mikor kellene megérkezzen, ha nem tűnt fel neki, hogy átfedés van…

Este bokorkempingben voltunk – ennek nem tudom mi a magyar neve, mondanám, hogy vadkemping, de WC azért volt, ha más nem is. Persze itt mindenki sátrazott, más megoldás nem lévén. Sikerült a csillagokról is csinálnom pár képet, de majd otthon kell megnézzem, milyenek lettek, mert a fényképező kijelzőjén nem sokat látni belőlük.

Éjjelre eléggé lehűlt az idő, ezért sapkában kellett aludjak.

[03/23, 6. nap, Rotorua -> Tokaanu]: a bokorkempingben alvás jobban ment, mint eredetileg gondoltam, sikerült viszonylag rendesen aludjak. Miután felkeltem, páran megpróbáltunk napfelkeltét fotózni, de a hegyek miatt ez nehézségekbe ütközött, nem nagyon jött össze. A tábort 9.15kor hagytuk el, ami eddig a legkésőbbi indulás, és azt hiszem, nem is nagyon lesz több hasonló a jövőben.

A kései indulás oka az volt, hogy 10.15-re kellett a helyi nemzeti parkban levő gejzírhez érkezzünk, ugyanis azt akkor töretik ki. Igen, ez manuális ebben az esetben, ugyanis a Lady Knox gejzír szappannal működik, vagyis a szappan lemegy, a víz pedig feljön. Eredetileg az itteni rabok találták meg ezt a szórakozási módszert még az 1860-as években, miután rájöttek, hogy amikor a ruháikat meleg vízben szappannal próbálták kimosni, akkor húsz méternyi forró víz ömlött a nyakukba.

A szárazabb időszakokban, mint pl. most, a vízmennyiség sokkal kisebb, ezért mi csak egy 4-5 méteres vízoszlopot láttunk, de nekem tetszett ennek ellenére.

A délelőtt többi részét a Wai-Ő-Tapu nemzeti parkban töltöttük (ahol a gejzír is volt), megnéztük a forró vizes tavakat. A tavak nagyon cselesek egyébként. Látogatásuk természetesen nem ingyenes, de a brossúra nagyon szimpatikusnak néz ki. A valóságban viszont az egyetlen tényleg érdekes része a tavaknak, az pont az, ami a brossurán van, a többi felejtős. Ha valaki arra jár, és kevés ideje van, akkor elég, ha az úgynevezett első kort (circle) nézi meg, a többi nem rossz, de egy nagy szám, bár ettől nem lesz olcsóbb a belépő.

Miután a tavakat megmustráltuk, lesétáltunk a folyó mellett, aminek meglepően tiszta vize volt – nem tudom láttam-e ehhez foghatót korábban másutt. A délután kellemesen telt, szép környezetben, sőt, a folyó mellett még fekete hattyúkat is láttam. Vagy kacsát. Fene tudja, madár, madár!

Volt lehetőség Bungee-jumpingolni is, ami engem nem érdekelt, de ketten a csoportból megcsinálták, nekik nagyon tetszett. Elvileg lett volna lehetőség repülőből kiugrásra is, de a csajszi, akit érdekelt elhalasztotta, mondván nem voltunk biztosak abban, hogy szép idő lett volna. Később kiderült, hogy ezerrel sütött a nap, de azt előre nem lehetett tudni.

Este egy kisebb lakást kaptam, TV-vel, hűtővel, mi egyébbel, de egyiket se használtam. A kempingben viszont voltak meleg vizes medencék, amit kipróbáltunk, és BBQ volt vacsira.

[03/24, 7. nap, Tokaanu -> Paekakariki]: az előző napi kései kelés után ma átcsaptunk a ló túloldalára, és 6kor már a buszon voltunk, ami picit korai volt nekem, adott, hogy kb. két órát, ha aludtam. Rájöttem, hogy az eddigi szar alvások mögött valószínűleg az ipari mennyiségben elfogyasztott alkohol áll, úgyhogy elhatároztam, hogy a továbbiakban kevesebbet iszom.

A korai kelés mindenesetre a Tongariro Alpine Crossing túra miatt volt szükséges. A Tongariro hivatalosan is az egyik legszebb egynapos túra az egész világon, nagyon érdemes megcsinálni annak, aki itt jár. Gyűrűk Ura rajongok a filmekből a Végzet Hegyeként (Mt. Doom) ismerhetik a tájat. Maga a túra 19km hosszú, kb. 6 óra végig tolni és a szintkülönbség kb. 900 méter. 2012-ben az akkori vulkánkitörés miatt a túraútvonalat egy időre lezárták, majd újra megnyitották, bár a félúton levő kunyhót telibe kapta egy nagyobb repülő kődarab, ezért azt már nem nyitották meg újra.

A túra picit trükkös. Az első kb. 5 kilométeren van az egész felfele vezető rész, és igazából annak is a jó része kb. két kilométerre korlátozódik, tehát van két igencsak nagyobb kaptató a puha vulkanikus talajon, majd onnantól majdnem végig már csak lefele vezet az út. Amikor az idő szép, gyönyörű tájakat, völgyeket, hegyekettavakatfelhőketstb. lehet látni, viszont nekünk pl. a felfele vezető szakaszon 5-30 méteres látótávolságunk volt a köd miatt. Ez utóbbi nem kötelezően baj, ha az ember fotózni akar és tudja, mit kezdjen a köddel, de nem túl előnyös mindenesetre.

A másik dolog, amit érdemes megjegyezni az a növényvilág változása a túra során. A fenti részek sokszor pusztasága, vagy néha kisebb növényzete nagyon kontrasztos az alsó szakaszok eső erdöjével, valamikor a középső szakaszok füves világával.

A sétát kb. délután 2re fejeztük be, majd egy öt órás buszozás várt ránk, ami azt is jelentette, hogy csak sötétedés után értünk a kempingbe, ezért mindenkit inkább egy szobába tettek sátor helyett, és mindenki kapott fish & chips vacsit is. A vacsora egyébként csoportos főzessél szokott megvalósulni, minden este 3-4 embert beosztanak az aznapi főző csoportba, és nekik kell a kaját lerendezniük.

[03/25, 8. nap, Paekakariki -> Wellington -> Picton]: egy megint csak meglehetősen korai kelés után Wellingtonba buszoztunk, ahol kitettek minket, és a csomagjainkat a helyi vonatállomáson, ami a Bunny Street-en van (Nyuszi utca. Cukker, nem?) – egyébként az új-zélandi vasút keskeny nyomtávú, nem, mint az európai normál.

A napi haditerv az volt, hogy délutánig Wellingtonban városnéztünk, majd a komppal átmentünk a déli szigetre. Wellington beceneve egyébként a szeles város, ami nem véletlen, ezt meg is tapasztaltuk szépen, a tengerpart igazán szeles volt. Ennek ellenére az időjárás alapjában kellemes volt, nagyrészt napos, és a belvárosban volt ingyenes wifi is. Benéztem a helyi nagy múzeumba is (Te Papa), de nem időztem ott sokat, inkább városnéztem, valamint megmásztam a helyi hegyet is. Ez utóbbi nem volt teljesen a terv része, amikor a Wifin megnéztem, hogy mit volna érdemes csinálni a városban, a Google javasolta, hogy nézzem meg a fogaskerekűt (igazából kábelen lóg, de szerintem annak nincs magyar neve.), csak éppen az alsó állomás helyett a felsőhöz küldött el, nekem meg már csak akkor lett gyanús a dolog, amikor picit késő volt. Na, mindegy, annyival is egészségesebb lettem. A fogaskerekű kábelcsoda egyébként egy poén jószág, a pálya hossza 612 méter, a szintkülönbség 120 méter.

Ezt leszámítva a város jórészt fotózás szempontjából unalmas, bár a helyi önkormányzat meglehetős energiát fektetett bele, hogy a tengerparti dokk negyedet kipofásítsa, amit el kell ismerni, sikerült is nekik, kellemes hely lett belőle az elmúlt évek során a régi fotókat elnézve. Wellington egyébként a legdélebbi főváros, valamit a legtávolabbi is bármely más fővárostól. Lakossága kb. 200 ezer, picit kevesebb.

A hajóút a déli szigetre nagyon szép volt, és bár az előrejelzés 100kmh-s szelet és pocsék időt mondott, igazából végig teljes napsütés, és viszonylagos szélcsend fogadott minket. A déli szigethez vezető szoros (Marlborough Sounds) csodálatos látványt nyújt, picit meg is lepődtem, hogy voltak emberek, akik a hajóban maradtak, ahelyett hogy kimozdultak volna, de mivel a csoportunkból is páran bent ültek, ezért legalább rájuk bízhattam a cuccom egy részét, és nem kellett állandóan felvigyázni.

Emellett megtudtuk azt is, hogy a déli szigeten egy új buszt kapunk, mert az eddigi nem jött velünk – a buszvezető srác egyébként repült, nem hajózott, ennek az az oka, hogy a buszt átkompozni $1000 (!), miközben egy repjegy ennek kevesebb, mint a tizede, és így egyszerűbb mindkét szigeten fenntartani buszokat, mintsem utaztatni őket.

Este Pictonban voltunk, itt tesz le a hajó, egy kisebb városka. Az itteni evési lehetőségek jórészt a brit helyekre emlékeztettek, pubok, kebab, kínai, indiai stb. Végül egy skót pubban kötöttünk ki, ami ugyan nem tudom mitől volt pontosan skót, leszámítva a díszletet, de mindenesetre kellemes volt, ettünk-ittunk-vigadtunk.

[03/26, 9. nap, Picton -> Kaikorua]: reggel kelés után picit felfedezgettem a várost, de miután majdnem eltévedtem, inkább felhagytam a dologgal. Ettől függetlenül találtam egy Oxford Street nevű utcácskát, amit, meg kell valljam szórakoztatóan nyugisnak találtam a londonihoz képest. Az új busz nem sokkal később fel is szedett minket.  Ugyan olyan volt, mint az előző, és ugyan olyan baromságokat fordítottak a kínaiak bele, mint az előzőbe. Pl. a kis táblácskán, amin a motor/alvázszám/stb. van, manufacturing date helyett mading date van, valamint az engine volume helyett emissions van, ami ugyan szó létezik, de a károsanyag-kibocsájtást jelenti, nem pedig az űrtartalmat.

Mindenesetre elindultunk Kaikorua fele, majd egy, állítólag az egyik legjobb (de mindenesetre a legdrágább) kávézóban ebédelés után megnéztük a helyi fóka kolóniát, majd a belvárost, és végül toltunk egy kisebb túrát a tengerparton, kellemes, napos, de hűvösebb idő volt, mindenesetre jól ereztük magunkat. Az idő egyre hűvösebb már napok óta. Egyrészt jön az ősz/tél, másrészt egyre inkább dél fele haladunk, így a rövidnadrágot felváltotta a farmer, a pólót pedig a több rétegű ruha. A nyári sapka is sokszor inkább melegít, mint leégés ellen véd már.

Este táboroztunk, de nagyon hűvös volt, éjjel a bekapcsolt melegítő ellenére hidegnek éreztem a szobát.

[03/27, 10. nap, Kaikorua -> Christchurch -> Rangitata]: a délelőtti opcionális elfoglaltság a delfinekkel úszás volt, amit kihagytam, mert egyrészt $200 dollárért picit sokalltam, másrészt nem igazán vagyok állatbarát. Amit hallottam a többiektől egyébként, az az volt, hogy bár kellemes volt, de hideg, többeknek tengeribetegségük támadt, és összességében bár élvezték, nem éreztem úgy, hogy valami nagy dologból maradtam ki.

Helyette inkább még egyszer megcsodáltam a kb. háromszáz méter hosszú főutcát, majd beültem egy kávézóba a fényképeimet nézegetni, plusz netezni. A városban egyébként szezontól függően elég sok dolgot lehet csinálni, jó részük mind tengerrel kapcsolatos, pl. bálna-nézegetés, delfin-úszás, madár-nézegetés, helikopteres utak, hajózás, búvárkodást stb. Déltájt továbbmentünk Christchurch fele, ahol felszedtünk 4 új embert, majd továbbmentünk a kemping fele, a városban nem álltunk meg, sőt be se nagyon mentünk.

Ebédre egy panírozott kisütött lasagne-kockát ettem, plusz megálltunk egy sütiboltnál is, majd a kempingnél letáboroztunk. Este egy farmon aludtunk, a szoba nagyon egyszerű volt, egy ágy és egy radiátor, de végül is, a célnak megfelelt, és csak $10 volt. Vacsi újonnan BBQ, majd este ivászat volt a többieknek, elég sokáig hupákoltok, és amikor hajnali 1 körül kinéztem, már beszélni is nehezen tudtak. Ezután két napig megint nem sok vizet láttunk…

[03/28, 11. nap, Rangitata -> Lake Pukaki]: a mai nap az előzőhöz hasonlóan telt, abból a szempontból, hogy aki nem vett részt a délelőtti opciós dolgokon, annak nem sok dolga akadt. A többiek elmentek raftingolni, én ezt kihagytam, helyette elmentem egy kisebb kirándulásra a helyi erdőben, amit aztán félúton meguntam és visszafordultam, mert sáros, csúszós, és igazából meglehetősen unalmas is volt. Emellett sikerült lefejelnem az egyik faágat, ami akkora volt, mint én, de valahogy nem tűnt fel. Kretén.

A megbeszélt időben aztán a busznak semmi nyoma nem volt – kb. egy órával később szedtek fel minket. Mint kiderült, az egyik srác valahogy eltévedt a tábor környékén és őt kellett megtálalni. Mindegy, addig mi elbeszélgettünk egy másik csoporttaggal a brit, illetve ausztrál irányítószám-rendszerről, valamint arról, hogy pontosan olyan helyeken járunk, ahol, ha valaki balesetet szenved, nincs az az isten, hogy segítséget hívjon, mert nincs hálózat. Miket meg nem lehet vitatni egy unalmas óra alatt…

Délután megint a buszon ültünk, így megint egy meglehetősen unalmas, pangásos nap volt a mai. Egy dolog, ami feltűnt, hogy nagyon sok kiszáradt folyómeder mellett mentünk el, és bár átmentünk hidakon, amik 100-200 méter hosszúak is voltak, a folyókban annyira kevés víz volt alattuk, hogy egy ember átugorhatta volna őket. Persze gondolom tavasszal, hóolvadáskor ezek a folyok igencsak megtelnek egy időre.

Volt mindenesetre egy érdekes megálló is délután. Az egyik picit eldugott tavacska mellett találtuk meg a Church of the Good Shepherd nevű templomot („Jó juhász”). Ami érdekessé teszi a helyszínt azon túl, hogy a templomocska igen cukker, az az, hogy eredetileg 1935-ben épült és az alapkövet a Duke of Gloucester tette le, aki egy brit főnemes volt. Számomra ez azért volt érdekes, mert nyolcvan évvel ez előtt önmagában elég strapa volt Britanniából Új Zélandra utazni, hát még ezután elmenni az isten háta mögé, hogy egy manapság McDonalds méreteivel vetekvő templom alapkövét egy főnemes tegye le.

Ez megint amolyan ’bokorkemping’ volt, szép kilátással, de víz és WC nélkül – pontosabban WC az volt, de olyan állapotban, hogy mindenki az erdőt használta inkább, erre az elszórt budipapírok mennyiségéből lehetett következtetni, amiért azt hiszem, senkit nem tudok hibáztatni…

[03/29, 12. nap, Lake Pukaki -> Oamaru/Kakanui]: egy újabb meglehetősen korai kezdet után elmentünk az Aokari Nemzeti Parkba, ahol a Hooker Valley-ben kirándultunk egy picit, kb. 3 órát. A kirándulás meglehetősen kellemes volt, és mivel a kiránduló utat éppen mostanság újítják/újították fel, ezért a túraútvonal elég újnak hatott, és viszonylag barátságos volt. Találkoztam két Kea madárral is. A Keák őshonos papagájok, meglehetősen nagyok (kb. 45 cm), és arról híresek, hogy kb. egy ötéves gyerek eszével bírnak, emellett nagyon kíváncsiak, jellemzően megpróbálják elvinni a turisták csomagjait, valamint akár bárányokat is megtámadnak, igaz ez utóbbi nagyon ritkán fordul elő. Emellett a Kea az egyetlen alpesi papagájfaj.

A kirándulás végeztével a buszparkolóban piknikeltunk egy picit, ebédszünet címszó alatt, ami meglehetősen szórakoztatóra sikerült, mert egy csoport kínai turista lecsapott ránk. Barátaink levideóztak mindent, a buszt, a trailert, a traileren levő sátrakat, az asztalt, a kaját, azt, hogy egyesek fociztak stb. miközben kész múzeumban éreztük magunkat, azon gondolkodtunk, hogy mi lehet a hiba ezekben az emberekben, akik inkább minket videóznak, mint a mögöttünk levő hegyvonulatot.

Ebed után a buszra visszatérve megütött minket az egyre fokozódó oroszlánszag, ami délutánra meglehetősen kellemetlen lett, adott, hogy legtöbbünk eddigre kb. két vagy három napja nem zuhanyozott és ugyan azt a szett ruhát viselte. Annak tudatában, hogy ma este sem nagyon számíthattunk tiszta vízre, beletörődtünk a dolgokba.

Némi vezetés után megérkeztünk Oamaru-ba, ami az aznapi kemping helyét biztosította számunkra. Oamaru több dolog miatt érdekes, elsősorban a helyi meglehetősen nagy pingvinkolóniák miatt, valamint az építészete miatt. Utóbbi abból ered, hogy eredetileg a huszadik század elején, vagy még korábban mészkőből építettek mindent, majd a legtöbb helyen ezeket az épületeket felváltotta a modern építészet. Oamaru viszont egészen az 1980-as évekig egy viszonylag szegény varos volt, ahol nem volt pénz az épületek lédózerólasára, majd, amikor a környék felvirágzott, az önkormányzat úgy döntött, hogy inkább felújítja a régi épületeket, így megmaradt a kellemes régi hangulatú belváros.

A pingvinkolónia látogatható volt, ezért laza ötven dollár fejében megtekintettünk két különböző pingvin-installációt. Ha valaki arra jár, és pingvint szeretne látni, érdemes részt venni a túrán, feltéve, hogy nyár (december/január) van. Márciusban azonban kb. egy darab pingvint alig látni a tengerparton, mi összesen 4 darabot láttunk, kb. fél km távolságból. A 36-megapixeles fényképezőn kb. 100 pixel lehetett egy 200mm-s objektívvel a pingvinje.

A másik kolónia picit nagyobb és szervezettebb volt, utóbbit úgy kell érteni, hogy volt látogató-központ, nézőtér stb., és a pingvinek esti bevonulását néztük meg. Kb. húszon/harminc pingvint láttunk, de fotózni nem lehetett. Nyáron énnel sokkal többet lehet megfigyelni, érdemes akkor menni inkább. A táborhely fele visszamenetben az idegenvezető szépen körbemutatott minket a belvárosban, és elmesélte a főbb épületek történetét, úgyhogy egész kellemes tájékoztatót kaptunk.

[03/30, 13. nap, Kakanui -> Dunedin]: egy újabb eseménytelen éjszaka után hatalmas ködre ébredtünk. A napi uticél Dunedin volt, de előtte megálltunk a Moreaki Boulders nevű helyi látványosságnál, ami a tengerparton elszórt dinoszaurusz-tojásokra emlékeztető sziklaformáció-csoport. Természetesen a kövek nem megkövesedett tojások, hanem inkább megkövesedett sár, valamint mindenféle ásványi anyagok keveréke.

Dunedin a helyi nagyváros, jellemzően skót történelmi háttérrel, valamint a világ legmeredekebb utcájával. Érdekes módon ez utóbbit már San Franciscoban is hallottam, de lehet, hogy ott másképp definiálják a meredekséget. Érdekesség mindenesetre, hogy télen a város jó része megbénul és/vagy le van zárva, mert a hegyi szakaszokon valóban van pár nagyon meredek utca, amik olyankor a jegesedés miatt veszélyessé válnak. Manapság a skót történelem helyét átvettek az egyetem diákjai, a különféle források szerint a város tizedét-harmadát adják az egyetemisták.

A városközpontban három és fél órát töltöttünk, ami szerintem igencsak túlzás volt, adott, hogy a belváros kb. egy 500×500 méteres szakasz lehetett maximum. Mindenesetre megnéztem a vasútállomást, ami egyrészt igen kellemes építészeti alkotás, másrészt volt pár régi vonat leparkolva a vágányokon, majd bementem a főtér fele. Lett volna lehetőség megnézni a helyi csoki gyárat is, de vasárnap zárva volt, így ez kimaradt.

A városnézés után elmentünk a napi kemping-helyre, ahol az elmúlt napokat bepótolván egy igencsak hosszas zuhannyal leptem meg magam, majd átfutottam a képeken, és elhúztam a vacsi után aludni.

[03/31, 14. nap, Dunedin -> Hollyford]: egy újabb ködös reggel után Hollyford fele indultunk el, és az út során megtapasztaltuk a reggeli csúcsforgalmat: mivel megint át kellett menjünk Dunedin belvárosán, ezért kb. 3 percig lassúztunk az úton. Hátizé…

Gore városában tartottuk az ebédszünetet, amely arról híres egyes (de biztosan nem az engem érdeklő) körökben, hogy ez Új Zéland country-zenei központja. Ezt a helyiek egy hatalmas gitárszobor építésével ünnepelték meg, de ettől függetlenül vannak nagyobb méretű hal, birka, valamint egyéb szobrok is a városban.

Te Anau városában megnéztük a helyi madárparkot, valamint bevásároltunk mindenféle száraz kajából, és csokiból, amit a következő napokon terveztünk elfogyasztani a Routeburn-túrán. Hollyford irányában megálltunk ott, ahol a Gyűrűk Ura filmben a Helms Deep-i (nem tudom a magyar nevét, talán Helm-Szurdok) csatát forgatták, valamint szintén megtekintettük a Mirror Lakes (tükörtavak) nevű formációt, ami, ahogy a neve is sugallja, egy tó-csoport, ami szélcsend esetén visszatükrözi a felette levő hegyvonulat látványát. Utóbbihoz sajnos csak limitalt szerencsénk volt, hiszen bizony szeles volt az idő.

hollyfordi kemping érdekes darab volt, mert este 10kor lekapcsolták az áramot, és ezzel együtt a világítást is. A dolog mögött egyébként az állt, hogy generátorról volt áram a kempingben, és úgy voltak vele, hogy éjjel ne dorbézoljanak az emberek. Persze ezzel a radiátor, valamint az akksi-töltő is lekapcsolódott.

Elalvás (és lámpaoltás) előtt sikerült összepakoljak a túrára, valamint feltaláltam magam, és megoldottam a nagy rejtélyt, hogy hogyan lehet a hálózsákot a fotós hátizsákra aggatni. Innentől boldog alvás következett.

[04/01, 15. nap, Hollyford -> Routeburn Track]: reggel Milford Sound felé indultunk, én teljes harci (kiránduló) szerelésben. Ennek oka elsősorban az volt, hogy miután este összepakoltam a nagy túrára, nem akartam már nagyon belenyúlni a csomagba, ha nem volt muszáj. A Sound fele vezető úton újonnan megcsodáltuk a helyi hegyvonulatokat, majd átbuszoztunk a Homer Tunnel alagúton, ami egy 1.4 kilométer hosszú, egysávos, kivilágítatlan alagút.

Immár többedszer tűnt fel, hogy az utat szögező folyómedrek teljesen szárazak voltak, miközben meglehetősen nagy méretű kövek és sziklak tarkították a medreket – tavasszal, hóolvadáskor valószínűleg komoly mennyiség folyhat le ezekben a csatornákban, ha ekkora súlyt tud megmozgatni a víz.

Milford Sound okés volt. Tudom ez most főben járó bűn ilyesmit mondani, adott, hogy mindenki imádja, de engem valahogy nem annyira fogott meg a hely szelleme. Talán az időjárás nem volt megfelelő, talán mert láttam már hasonlót Mexikóban, nem tudom, de nekem nem jött be. Emellett, bár mik gyakrabban, mik ritkábban, de előfordulnak delfinek, fókák, pingvinek, mi egyet sem láttunk ezekből, de még madarat is alig.

Milford Soundról érdemes megemlíteni pár dolgot: egyrészt a fold egyik legcsapadékosabb helye: amikor esik, akkor rendesen esik. A napi rekord 25 cm (!) eső, de az éves átlagos csapadékmennyiség is kb. 6800mm, ami fejből kb. a budapesti 10-15x-ose, ha jól rémlik. Területet öt különböző korszakban fejlődött majd eltűnt gleccser formálta, ezért a víz több száz (kb. 300) méter mély.

A kb. másfél órás hajótúra után elindultunk a Routeburn felé.

[04/01 – 04/03, Routeburn Track]: A Routeburn nem volt kötelező program, ezért csak öten iratkoztunk fel rá. Ha valakit érdekel a véleményem/javaslataim a túrán való fotózásról, az olvassa el ennek a beszámolnak az eredetijét angolul, annak a végén elég hosszan le van írva, hogy szerintem mit és mit nem érdemes csinálni. Miközben nem tudom, hogy menni magyar olvasó szeretné bejárni a túrát, mindenesetre megcsináltam ennek a résznek a fordítását, hátha érdekel valakit.

Amennyire utána olvastam, a túrázók többsége nyugat felé gyalogolja végig a 32km-es utat, de mi a fordított irányba mentünk, a Divide nevű területtől indultunk Queenstown irányába. A gyaloglást délután 2 körül kezdtük, majd helyből az elején szét is szakadt a csoportunk, mert szervezési baki miatt a német pár az első menedékházban éjszakázott, mindenki más pedig a másodikban. Ez azt jelentette, hogy ok az első nap majdnem semmit (kb. 2 km-t) gyalogoltak, a második nap viszont huszonvalahány km-t kellett menjenek, miközben mi az első nap kb. 8-9km-t mentünk, a második napra a kötelező séta pedig csak 11-12 km volt.

A Divide felől indulva az első pár kilométer mindenféle erdőkön vezet keresztül, amik eleinte elég unalmasak, a laposságot csak a méhek elől menekülés szakítja meg, de utána egy picit elvarázsolt erdő jellegű helyszínbe csap át a túra, mindenféle mohás fákkal, érdekes színekkel, és itt-ott némi kilátással a hegyvonulatokra is. Ez az első szakasz eléggé családbarát, magyarul széles ösvényekkel, rendesen karbantartott területen halad át.

Az első menedékház után a túra picit meredekebb emelkedőbe csap át, viszont ezzel együtt teljesen végiggyalogolható, és az év ezen szakaszában nem tűnik veszélyesnek. Az ösvény továbbra is viszonylag széles, jól járható, és szerintem bárki, akinek van túratapasztalata, valamint normális bakancsa az meg tudja csinálni a szakaszt (valamint az egész túrát, de erről majd később). A második szakaszon láttam pár picit elhalt vízesést, amelyek valószínűleg sokkal pörgősebbek tavasszal, de mint többször említettem mar az elmúlt pár hét/hónap elég száraz volt országszerte.

Nehezítésképpen az útvonalat karbantartó nemzeti park kb. húsz darab, egyenként 500-900 kilós kavicsos zsákot helyezett el az ösvényen, amit úgy kell érteni, hogy helyhiány miatt valóban az ösvényre lettek ledobva a zsákok, ezért át kellett lépni/ugrani/mászni rajtuk. Később megtudtuk, hogy ezeket a zsákokat a helyi nemzeti parkban bányászott kaviccsal töltik fel, így biztosítván a külső (parkon kívüli) gyomoktól való mentességet.

második menedékházhoz (MacKenzie) kb. este fél 7 körül értünk, nagyjából a naplemente előtt picivel. Első körben megcsodáltuk a konyhát megtöltő koreaiakat, akik éppen tortát hegesztettek (annak, aki nem ismeri a poént a Rémálomföldből, annak inkább legyen az, hogy egy teljes királyi vacsorát főztek, friss húst vagdostak, és volt egy doboz boruk, ami alsó hangon 3kg volt.). Ha valaki azt hitte, hogy Samu a Gyűrűk Ura filmekben vitte a konyhát, a koreaiakat kellett volna megnézze! Ehhez képest mi szerényen betápoltuk a gyorsszárított kajánkat, amihez tíz perc forró vizet kellett csak adni. Bár maga a kaja ehető volt, elégnek nem igazán mondtam volna.

Vacsi után meghallgattuk a biztonsági eligazítást, valamint a túraútvonal történelmét lefedő beszédet – mindkettőt a menedékház megbízott vezetője adta elő, és mindkettő vicces, valamint érdekes volt, ebben a sorrendben. A biztonsági kb. úgy hangzott, hogy ha ég az épület, akkor „mindenki fusson az épület elé, majd csoportosan bámulja meg, hogy hogyan ég le a ház, utána pedig mindenki szedjen fel egy kis kekszet és teát a másik környékbeli menedékházból”.

A másik menedékház ebben az esetben nem a kilométerekre levő másikat jelentette, hanem a méterekre levőt, ugyanis miközben a túrázok jó része hivatalos segítség nélkül tolja végig a gyalogutat, addig lehetőség van arra is, hogy egy profi túravezetővel, hátizsák nélkül (pontosabban kb. serpákkal szállítva), normális kajával, és normális szállással csináljak meg a sétát, aminek a költsége $2000 és $6000 közt van fejenként, attól függően, hogy mit is akar pontosan a kuncsaft. A gyalogutunk során bele is futottunk pár résztvevőbe, jó részük idősebb amerikai volt.

Lámpaoltás megint csak tízkor volt, ami után a szobában teljes sötétség uralkodott el. Szerencsére nem ez volt az első alkalom a túrán, amikor semmit nem lehetett látni éjjel, ezért eddigre sikerült valamennyire összerakjam a fejemben, hogy mit csináljak, amikor félálomban nem látok semmit. (Ez inkább arról szol, hogy otthon tudom, hogy ébren vagyok, mert van némi fény a lakásban a LED-es óra miatt, miközben teljes sötétségben nem tudom megkülönböztetni az ébrenlétet az alvástól, ami kisebb pánikhangulatot tud okozni – megoldás: a digitális karórán megnyomni a világítás gombot).

A menedékházban a tábori ágyak elsősorban Birkenaura (Auschwitz) emlékeztettek. Erre páran mondták, hogy ’jajj ilyet ne mondj’, de annak, aki volt mindkét helyen annak feltűnhet a hasonlóság: 32 ágy, 4-es blokkokban, bármiféle elválasztó nélkül, lámpa nélkül, kb. 5 centis matracon. Éjjel próbáld meg nem a melletted levő szájába dugni a mancsod.

Lámpaoltás után eredetileg egy pár francia (ki más, emberiség végezetei…) voltak a hangoskodók, majd őket váltották koreai barátaink, akiket a Nagy Vezér igazán megdorgálhatna a határ túloldaláról. Emellett én is megérdemeltem volna egy seggberúgást, mert voltam akkora állat, hogy a füldugómat a buszon hagytam (direkt! – mondván az előző pár éjjel, amikor egyébként tök egyedül aludtam, csend volt. Na, most voltak még harmincegyen körülöttem.) Mindenesetre csodával határos módon senki nem horkolt túl hangosan, így egészen sokat sikerült aludjak, talán 4-5 órát, ami a körülményekhez képest jónak számított.

Reggel kb. 6 körül volt ébresztő, persze megint a koreaiak verték fel a házat, mert teljes hangerővel folytatták a társalgásukat. Reggelire megint megismételtük az esti menetet, a koreaiak lakomát csaptak, mi meg szárazkaját ettünk.

A házból 9 előtt volt indulás, a csoportunk itt tovább oszlott, mert a másik két jómadarat magukra hagytam, egyrészt nem akartam társaságot az útra, másrészt jobb szerettem volna a magam tempójában és hangulatában gyalogolni a túrát, amire már hónapok óta vártam. A reggeli felhős idő miatt, vagy talán inkább annak köszönhetően néhány nem mindennapi látványos hegyet és völgyet sikerült megcsodáljak a menedékházból felfele vezető úton, majd a további szakaszokon is. Pontosan emiatt ereztem úgy, hogy érdemesebb kelet fele csinálni az utat, mint fordítva: a reggeli napfelkelte, illetve a délelőtti napos szakasz pont úgy esik, hogy a fény a túraösvénnyel szembeni hegyekre esik, nem pedig az ösvény feletti részre, ahova senki sem néz, és nem is túl látványos. Azok, akik nyugat fele mennek, kimaradnak ebből, mert délutánra máshova sut a nap. A képeken látni miért is szép ez reggel.

Második reggeli kb. 10 körül volt. Miközben Aragorn (Gyűrűk Ura) sehol nem volt, hogy almákat dobáljon hozzám, a mindenféle orkokat és farkasokon lovagló lényeket simán el tudtam volna képzelni a helyszínen – mint kiderült nem csak nekem volt élénk a fantáziám: később, amikor másoknak mutogattam az ott készült képeket, többen is ugyan ezt mondták. Mindenesetre alma helyett nekem csokis szelet maradt reggelire.

Déltájt megérkeztem a hivatalos túraszakasz legmagasabb pontjához, ahonnan egy kétórás opcionális extra gyaloglás vezetett a még magasabban fekvő Conical Hill nevű ponthoz. CH egy érdekes kihívás, amivel kapcsolatban több gondolatom is volt. Egyrészt, hogy sokkal nehezebb, mint a túra bármelyik másik szakasza: az ösvény kevéssé kidolgozott, éles, meredek sziklás szakaszokkal tűzdelt, amik száraz napos időben is csúsznak, veszélyesek, és nehezen beláthatók. Hátizsákot teljes öngyilkosság felvinni, akár szó szerint is, mert elvesz az egyensúlyból, es csak nehezék egy olyan helyen, ahol egy rossz lépés kellemetlen következményekkel (meg egy távirattal) járhat. Én persze nem hallgattam a körülöttem levőkre, úgyhogy vittem magammal a tizenöt kilós hátizsákot, csak, hogy aztán félúton otthagyjam az egészet a fenébe az ösvény mellett. Persze a fényképezőt előtte kivettem, de azért egy Nikon D800 + 70-200/2.8 se egy kis darab, amire extra figyelni kell, hogy se az obi, se én ne törjek össze a gyaloglás során. Erről a fotós témáról megint csak bővebben az angol eredetiben lehet olvasni.

A helyi dombot megmászva a továbbiakban lefelé vezetett a túra, további, újszerű és folyamatosan gyönyörű rálátást adva a környékre, ami ekkorra mindenféle patakok és vízesések által tarkított völgy-rendszerré alakult. Kb. ekkortájt futhattam bele a helyi parkfelügyelőbe, aki pár korábban látott fiatalt keresett, akik állítólag a délután közepén találták ki, hogy elmennek abba menedékházba, ahonnan én reggel indultam. Ez viszonylag buta ötlet volt, hiszen mindenképpen csak sötétedés után értek volna oda, és amennyire emlékszem, nem tűntek túlságosan felkészültnek az öltözködésük alapján, amikor korábban elmentem mellettük. Mivel mi az estet egy másik menedékházban töltöttük, amit egy másik felügyelő alá osztottak be, ezért sosem derült ki mi lett az illetékes csoporttal.

Mindezek ellenére a Routeburn-on nagyon kevés a haláleset. Leszámítva a hatvanas években történt néhány kihűléses halottat, valamint a kétezres években egy izraeli lányt, aki lezuhant valószínűleg egy rossz lépes után, nem nagyon haltak meg itt emberek, igaz a láb- és bokasérülések száma viszonylag magas. Ez persze nem túl meglepő. Emellett én úgy ereztem, hogy bar biztosan van némi igazság abban, hogy az időjárás hirtelen megváltozhat, és rossz időben, valamint télen veszélyesebb a túra, mint egy kellemes napon, amennyire mindenhol azt mondták, hogy veszélyes, nehéz stb., annyira kezelhető és végigcsinálható volt. A csoportban többen azért nem vállalkoztak a túrára, mert úgy erezték, hogy nem menne nekik, miközben megcsinálták a Tongariro-t, ami egy sokkal nehezebb szakasz.

A másik dolog, hogy a Routeburn egy úgynevezett Great Walk, ami magyar fordításban több dolgot is jelenthet, és eredetileg én is úgy gondoltam, hogy azért ez a neve, mert nagyszerű élmény, és/vagy szép környékeken visz át stb., de mint kiderült ez igazából egy kategória neve. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy egy szakasz Great Walk legyen, meg kell felelnie bizonyos követelményeknek, mint pl. ösvényszelesség, emelkedési szög, szintkülönbség bizonyos távon stb. Magyarul a Great Walk kb. olyan, mint otthon a jelzett túraösvény a Kéktúrán.

Visszatérve a túrára, az utolsó két menedékháztól lefele viszonylag unalmas/érdektelen a túra, egy kisebb szakaszt leszámítva, ahol egy 1994-es földcsuszamlás miatt jobban belátni a szemben levő hegyet és völgyet. Mi a legalsó („Flats”) házban voltunk, ami egy kisebb ház, viszont senki más nem volt ott, úgyhogy miénk volt a terep. A német pár kb. egy órával utánunk érkezett a házhoz, ami szép teljesítmény volt, igaz ok kihagyták a Conical Hill túrát. Ellenben hoztak magukkal egy üveg Absinthe-t, ami szépen el is fogyott az este folyamán.

A helyi madárpopuláció persze megint csak elszórakoztatott minket, hiszen a Keák először a bakancsainkat próbálták széttépni, majd amikor azokat bemenekítettük a házba, akkor a lábtörlőnek mentek neki. Reggelre pl. lábtörlő nélkül ébredtünk, pontosabban két madár marakodott rajta, kb. két méterre az ajtótól. Az éjjel elvonszolták a lábtörlőnket. Nem mintha a műanyag ehető lenne, de nekik jó játék volt.

Ezzel nagyjából véget is ért a nagy és emlékezetes túra, az utolsó pár kilométeren egy szivárványt és egy újabb erdős szakaszt leszámítva nem sok említeni való volt. A helyzet az, hogy nagyon nagy szerencsénk volt az időjárással, miközben mindenhol azt lehet olvasni, hogy a három napos túrán legalább egy nap esővel kell számolni, addig mi megúsztuk szárazon. Egyik éjjel esett, de akkor aludtunk, valamint a második nap megkergetett az eső, talán, ha harminc-ötven méterrel mögöttem lehetett látni, hogy esik az eső, de nem kapott el.

[04/03 & 04/04, 17. és 18. napok, Queenstown -> Mount Aspiring National Park]: a túra befejeztével bekocsikáztunk Queenstownba, pontosabban a hostel/hotel kombinációs szálláshelyre, ahol négyágyas szobák voltak, de tartozott hozzájuk egy tök jó zuhanyzó is, amit persze ki is használtam, hiszen zuhit egy ideje nem láttam. Emellett megállapítottam azt is, hogy nem volt túl nagy izomlázam, valamint, hogy nem voltak vízhólyagjaim sem, úgyhogy sokkal jobban túléltem a túrát, mint a többiek.

Persze a napnak még korán sem volt vége, úgyhogy tisztálkodás és pár percnyi relax után már szálltam is be a kisbuszba, és mentem paplan ernyőzni, amit korábban még nem próbáltam. Egyik volt barátnőm sportszerűen csinálta a paplanozást, és anno mondta is, hogy menjek velük, de akkoriban úgy voltam a dologgal, hogy nincs az az isten, hogy en sziklákról ugráljak lefele, de a tavalyi repülős ejtőernyőzés után azt hiszem kifogytam a kifogásokból, hogy miért nem akarok extrémkedni egy kicsit többet… (miért nem égbúvárkodás magyarul a skydive? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem kéne mindig körbeírni…)

Az ugrás jól és gyorsan ment – miután kiszálltunk a kisbuszból, talán két vagy három perccel később már a levegőben voltunk, 1100 méter magasról ugrottunk, Coronet Peak-rol, ami télen egy nagy síközpont, nyáron pedig az ugrók használják előszeretettel. A kezdeti pár pillanat nem tudom mennyire volt pozitív, de végül kb. mire félúton voltunk egészen megszoktam a helyzetet. Legközelebb még jobb lesz. Az ugró- és a leszállóhely közt átrepültünk kisebb dombok és hegyek felett, erdőkön stb., érdekes látványosság és jó buli. Készült pár kép is, mert vittünk egy GoPro-t, de a csajszi, aki a hátamon volt nem igazán volt profi fotós. Egy másik csoporttárs is ugrott, neki sokkal jobb/érdekesebb képei születtek, akivel ő ment, jobban értett hozzá.

A késődélután a városban telt, mondanám, hogy városnéztem, de annyira kicsi a hely, hogy a központi pár utcát legfeljebb fél óra alatt be lehet járni, ezért inkább megint csak wifi-vadászatba kezdtem, majd miután minden digitális igényem ki lett elégítve, visszamentem a hostelba, végül pedig csoportosan elmentünk pizzázni. Csoportosan, mármint #11 nélkül (akit fentebb említettem), ő ugyanis nem csatlakozott. A hölgy egyrészt nem volt egy túl szociális lélek, másrészt most éppen a fényképezőjét vesztette el. Úgy tűnik picit meg volt átkozva ezen a túrán. Később még némi pénzt is elvesztett…

Az esti hupákolás legtöbbünknek nem tartott sokáig, én viszonylag korán visszamentem, mert ki akartam pihenni magam, de amennyire tudtam, a többiek is sokáig voltak kint az előző este (egyesek reggelig, bár amennyire értettek abban a konkrét esetben a csaj talált magának egy kellemes elfoglaltságot biztosító pasit az egyik bárban/lakásban/stb.). A társaság jó része éjfél után ért vissza.

Másnap reggel viszonylag korán kezdtem a napot, ugyanis feliratkoztam egy gyorstalpaló túlélő tanfolyamra, ami persze ilyen módon túlzás volt, hiszen 2-3 órába elég kevés dolgot lehet belezsúfolni, úgy, hogy abból bármi meg is maradjon, de mindenesetre érdekes volt a navigációról, csapdakészítésről, az ehető es ehetetlen dolgokról, tűzgyújtásról stb. tanulni – mire a hostelba értem, a dolgok jó része elfelejtődött, de ennek ellenére érdekes volt. A pasas, aki szervezte az eseményt korábban nagyobb koncerteken volt testőr, és a volt kollégai a brit SAS ex-katonái voltak, rajtuk keresztül tanulta meg a szakmai alapokat. Manapság a standard földi halandó turistákon kívül mindenféle kommandós és katonai csoportokkal dolgozik, illetve híresebb túlélő-celebekkel is (pl. Grylls, aki szintén ex-SAS ugyebár).

Queenstown-ból elindulván felszedtünk négy újabb embert, mindegyik a húszas évek elején. Még több társaság, yeyy. Emellett kiderült az is, hogy a másnapra tervezett egész napos gleccsertúra technikai okok miatt elmarad. Ekkor csak annyit tudtunk, hogy a gleccser alján levő folyó az elmúlt napban irányt változtatott, és emiatt nem lehetett a kirándulásokat megcsinálni. A másik, picit időjárásfüggő, és sokkal drágább opció a helikopteres túra volt, amire végül fel is iratkoztam, mondván, ha már eddig eljöttem, igazán kellene valamit csináljak, és helikopteren úgysem ültem még korábban.

Folytatván utunkat megálltunk a Puzzling World nevű helynél – ez egy viszonylag híres (sosem hallottam róla), két külön blokkból álló épület, az egyik fele egy viszonylag nagy és összetett labirintus, a másik fele pedig egy elvarázsolt kastély jellegű kiállítás. Az egész összesen $17, de szerintem tipikus időpocsékolás, kivéve, ha gyerekkel van a látogató, azoknak talán poén eltölteni ott másfél órát.

Este megint bokortábor volt, szóval a zuhanyzás megint csak kimaradt.

[04/05, 19. nap, Mount Aspiring NP -> Fox Glacier]: az esti szél reggelre egy nagyobb esőzésbe váltott át, ami persze nem akadályozott meg abban, hogy egy jetboat-ra (gyors csónak? Fene tudja, a lényeg, hogy gyorsan megy és motorcsónak.) szálljak, és abban fedezzem fel a Wanaka folyót. Vagyis ez volt a terv, viszont a szél, a sebesség, és a pofámba süvítő eső miatt inkább egy akupunktúrás kezelésnek hatott a dolog, de mindenesetre a szememet alig tudtam kinyitni, így ennek megfelelő semmit láttam. Ezt leszámítva sikerült lefejelem a hajó külső vázát is, úgyhogy az eddigi statisztika két hajó, egy fa, és vagy tíz busz-csomagtartó (lefejelve. Kezdek aggódni.).

A hajózásra visszatérve utólag, bölcsebben úgy éreztem, hogy ez megint egy olyan dolog volt, amit szép napos, de legalább nem esős időben érdemes megcsinálni, hogy lehessen is valamit látni. Fényképezni kb. képtelenség, mert kapaszkodni kell, tehát az össz élmény jobb esetben is csak annyi, hogy más perspektívából (a folyóról) látod a külvilágot.

A csónakázást követő kávé/tea, valamint kb. 10 percnyi kézszárítóval történő ruhaszárítás után megint buszba szálltam, és elindultunk Fox Glacier felé, ami szórakoztató módon nem csak a gleccser, hanem a helyi település neve is. Odafele menetben megálltunk kb. húsz percre, amíg egy földcsuszamlás maradványait takarították el az útról, ha jól láttam az egyik sáv a semmibe veszett. A hegy túloldalán legalább öt friss földcsuszamlás nyomait lehetett látni.

Ebéd újonnan piknik volt, valamint egy kisebb csata a helyi szúnyogokkal, amikből köbméterenként legalább tíz darab volt mindenhol.

A délután hátralevő része megint csak eseménytelenül zajlott, a helyi tengerparton megálltunk egy kisebb sétára, miközben egyesek a helyi zöld köveket (Jade) gyűjtögették össze a partról. Este némi szocializáció után párnaosztás volt.

[04/06, 20. nap, Fox Glacier]: mint korábban említettem, az egész napos gleccsertúra elmaradt. Eddigre picit többet tudtunk meg arról, hogy mi történt, lényegében az olvadt jégből formálódó folyó egy sziklaomlás miatt ’elterelte magát’, és a túraútvonalat ezzel szépen el is mosta. Egy hasonló szituáció történt a szomszédos Franz Joseph gleccseren talán két éve, amit azóta sem tudtak helyrehozni, így oda azóta csak helikopterrel lehet felmenni.

A helikopteres buli érdekes volt, igazából annyiról szól, hogy a bázisról felvisznek a gleccserre, ott adnak egy bakancsra szerelhető jégtalpat (nem tudom mi a magyar neve), ott körbemászkálunk pár órát, majd visszarepülünk a ’földre’. A repülés nagyon simán ment, miközben biztos vagyok benne, hogy a helikopterek jobb mutatványokra is képesek lettek volna, jelen helyzetben nem ez volt a feladat.

A gleccseren nem csak a jég felszínén mászkáltunk, hanem mindenféle jég-kanyonokba is lementünk, ahol nem egyszer csákánnyal kellett utat vájnia a túravezetőknek. A mini kanyonokat természetesen a víz ássa ki, ezért sokban hasonlítanak a ’szárazföldi’ társaikhoz, pl. az Antelope Canyon-hoz, ha valaki járt arrafelé. Mivel a kis kanyonokat, mint mondtam a víz formálta, ezért kellemes, a bakancsot bőven beterítő jéghideg víz csordogált a lábaink körül. Szerencsére a szervező cég adott extra zoknit, sőt bakancsot is, ezért nem kellett a sajátunkat összevizezni, majd egész nap abban mászkálni.

A ’nettó’ kaland kb. másfél-két óra, ebben benne van a repülés, a gleccseren mászkálás, várakozás a lejáratok kibányászására, de nincs benne az az idő, amíg a többi helikopterre vártunk. Végül a rosszabbodó időjárás miatt kb. negyedórával az előtt jöttünk le a hegyről, mint ami eredetileg tervezve volt, de az az igazság, hogy annyira nem sajnáltam a dolgot, mert eddigre kezdtem elég kellemetlenül erezni magam a 4-5 fokos vízben, ami a bakancsban volt.

A táborba visszaérve kisebb meglepetés várt minket, a buszunk ugyanis bekrepált, ezért nem tudtunk sehova menni aznap. A csoportban az egyik utas mesélte, hogy amikor ő (még előttünk) csatlakozott az úthoz, már akkor is lerobbant egy busz, ami miatt elvesztettek egy egész napot. Most velünk is gyakorlatilag ugyan ez történt, igaz abból a szempontból szerencsénk volt, hogy nem volt sok látni- és vezetnivaló, valamint esett az eső, és ha nem ragadunk a mostani kempingben, akkor megint lehet bokorkempingezni. Tehát mondhatni jól jártunk, már amennyire persze.

[04/07, 21. nap, Fox Glacier -> Punakaiki]: az ’új’ busz még előző este megérkezett, így kora reggel átpakoltunk, és el is indultunk. Mivel a déli féltekén ilyentájt a tél közeleg, ezért a nemrégiben véget ért nyári időszámítás (hiánya) miatt hirtelen sokkal korábban kezdett sötétedni, mint eddig. Ettől függetlenül megálltunk a Bushman Centre –nél, ami a helyi szarvasvadászatnak, és –vadászoknak állít emléket, valamint egy olyan korszaknak, amikor „a férfiak igazi férfiak voltak, a bárányok pedig rettegtek”. No komment, ellenben teljesen kihagyható.

Az ebéd Hokitikában volt, eredetileg az 1860-as években történt aranyláz miatt népesedett be, manapság azonban elsősorban turizmusból él, valamint itt van a „Nemzeti Kiwi Centrum” is, amit en személy szerint meglehetős túlzásnak tartottam, adott, hogy van két darab kiwijük, és a beugró tizennyolc dollár. A pirulát pár hallal próbálják édesíteni, merthogy akváriumuk is van, de ez megint egy olyan hely, ahova családdal lehet érdemes bemenni (fejenként tizennyolcért), de egyébként teljesen kihagyható. Ettől függetlenül most már elmondhatom, hogy láttam kiwit, és rájöttem, hogy a rajzokkal ellentétben a madarak nem annyira kicsik, inkább egy túltápolt óriáscsirkére emlékeztetnek. Mivel ezek a jómadarak éjjeli állatok, ezért meglehetős sötétségben élnek, így a fotózásuk nem igazan megoldható, hiszen a fényre (vakura) érzékenyek lennének.

A napi táborhelyre menet az ’új’ buszunk is sikeresen lerobbant, szerencsére egyrészt egy pubbal szemben, ezért addig is volt hova üljünk, és meg alkoholt is felszolgáltak, másrészt az autómentő (buszmentő?) sikeresen megjavította a járgányt. Ez eddig három lerobbant busz azzal együtt, amit a másik lány említett.

A kempinghelyen két napot maradtunk, ezúttal ez be is volt tervezve, egyébként egy egész normális hely volt, nem messze tolunk pedig a tengerpart, valamint egy pub, ahova este el is mentünk, hogy fellógjunk a wifijükre, valamint kártyázzunk, persze nem a neten, hanem egymással. Ittunk is egy cseppet, naná.

[04/08, 22. nap, Punakaiki]: reggelre palacsinta volt a fő látványosság, aminek mindenki örült, hiszen kezdtünk már picit belefásulni az állandó corn flakes-ba. Az eső, ami pár napja követett minket elállt, és mivel egész napra nem volt semmi hivatalos program, ezért egy háromórás sétát tettem a helyi erdőben és a hegyen. Az úton találkoztam egy furcsa külsejű madárral, amit nem sikerült beazonosítani, de nem kiwi volt.

Később délután csoportosan elmentünk a Pancake Rocks nevű formációhoz, ami egy olyan sziklaformáció, ami a nevéhez hűen palacsintákra emlékeztet. A képeken ezt jobban látni, de mindenesetre egészen jól néz ki, és dagálykor jó képeket lehet csinálni a bezúduló víztömegről is. Visszafele menetben benéztem egy barlangba, ahol elvileg világító kukacok laktak, de nem találtam egyet se. Minden esetre, annyira sötét volt a barlangban, hogy fejlámpa nélkül egyáltalán semmit nem lehetett látni – szerencsére lámpa volt nálam, mert mondták mások, hogy sötét lesz.

Vacsi után tábortűz volt a szórakozás, bár sokan (köztük én is) visszamentek a pubba, és ott folytattuk, ahol tegnap abbahagytuk. Wifi, kártya, pia.

[04/09, 23. nap, Punakaiki -> Marahau]: reggel összeszámoltam a jobb kézfejemen található csípéseket, és egészen 9-ig jutottam. Maradjunk annyiba, hogy ennél sokkal elvontabb helyeken is találtam magamon szúnyogcsípéseket…

A csoport elhatározta, hogy majdnem mindenki megy égbúvárkodni (skydive) – csak éppen az időjárás közbeszólt, ezért az ugrásból nem lett semmi. Ez engem annyira nem zavart, mondván én mar csináltam ilyet, ezért nem akartam megint pénzt kiadni rá, igaz, amit en szerettem volna (ultrakönnyű repülővel repülés [microlight/ultralight]), az is elmaradt. Ha két nap múlva jobb idő lesz, akkor lesz lehetőség mindet megcsinálni, ha nem, akkor valószínűleg buktuk az alkalmat. Mindenesetre egyelőre az eső újra utolért minket, es egész nap esegetett több/kevesebb csapadékmennyiség.

Marahaun is két napot töltöttünk, ez is be volt tervezve, es itt is úgy ereztem, hogy túl sok időt toltunk egy helyen. A következő napra mindenesetre feliratkoztam egy kis relaxos hajókázásra, azonban mint kiderült, nem sikerült elérjük a szervezőket, ezért ez elmaradt, helyette kirándulásra iratkoztam fel inkább, ami olcsóbb volt, bar nem az elsődleges gondolatom.

A kemping fele menetben az egyik bicajozó csoporttársunknak sikerült magára borítania a bicajt (meghúzta az első féket), úgyhogy kórház lett a dologból. Bár előszór úgy hitte mindenki, hogy eltört a karja, este, amikor visszajöttek a rendelőből kiderült, hogy csak zúzódásai vannak, mondjuk, azok elég szépen néznek ki.

[04/10, 24. nap, Marahau]: a második marahaui nap palacsintával kezdődött, mindenki boldogságára megint csak. Most nem ez volt a hivatalos reggeli, hanem még előző este sütött az egyik német csaj pár tucat palacsintát a csoportnak.

A kirándulás, amire feliratkoztam egy ’csak vissza’ út volt, odafele ugyanis motorcsónakkal kellett menni, ami nem mondom, hogy belopta a szívembe magát. Igazából az ár mellett azzal volt problémám, hogy valaki valahol elfelejtette megemlíteni, hogy a csónakból kiszállva a vízben érünk talajt, ezért, bár sikerült a bakancsot szárazon tartani, jó homokos és nedves lábbal indultam neki a kirándulásnak. Innentől aztán sikerült nekem kihúzni a kretén-kártyát, és nem sokkal indulás után átgyalogolni egy kisebb patakon, ami persze jól eláztatta a bakancsomat, így a következő pár órát vizes lábbal és lábbelivel/-ben töltöttem.

Maga a séta Torrent Bay-tol Marahau-ig tartott, kb. 12km, teljesen sima, emelkedők nélküli egyszerű gyalogúton. A meglehetősen magas növényzet miatt egyébként nem lehetett túl sokat látni és természetesen fotózni sem, így a séta igazból csak egy laza kikapcsolódás volt, ami jól jött, mert nem akartam túlságosan aktívvá tenni a napot.

Délután a táborhelyen sikerült szaunát csináljak a szobából – a vizes bakancsot a radiátorra tettem, ami jól is működött, annyira, hogy éjjel az ablakot is nyitva kellett tartani, mert egyébként megrohadtam volna a szobában, de csak így volt arra remény, hogy megszárad a bakancs a másnapi indulás előtt.

Este csoportosan elmentünk hamburgerezni, én pedig kaptam egy tortát szülinapom alkalmából. Miközben a neves nap meglehetősen unalmasan telt, úgy érzem, hogy összességében ez volt az egyik legérdekesebb évem, sok felé jártam, sok új dolgot kipróbáltam, ezért nem nagyon van okom panaszra.

[04/11, 25. nap, Marahau -> Picton -> Wellington]: a reggeli jó hír az volt, hogy a bakancsom megszáradt. A kevéssé jó hír pedig az volt, hogy a folyamatos rossz idő miatt továbbra sem megoldhatóak a különféle égi programok, így mindenkinek kimarad egy élmény az életéből egyelőre. Ezzel egy meglehetősen csattanó nélküli véget ér az új-zélandi kalandtúrám, adott, hogy innentől már csak jórészt az észak felé vezető autópálya lesz az egyetlen komolyabb érdekesség [szarkazmus].

Nelson felé menet jöttem rá, hogy (nem egészen meglepő módon) elcsendesedtünk egy cseppet. Ennek persze több oka is van, az egyik, hogy azok, akik beszédesebbek voltak már jórészt befejezték az utat, valamint az, hogy egyszerűen mindenki hulla fáradt volt, és a gondolataival vagy a párnájával volt elfoglalva.

A nelsoni megálló kb. 2 órát tartott, ami idő alatt megnéztük a helyi katedrálist, valamint a belvárost, majd beültünk egy kávézóba csoportosan, ahol lezavartuk az ebédet. A katedrálist az 1940-es években építették, és egy anglikán templom, picit szocreál külsővel.

Miután továbbindultunk, elkezdtük a búcsúzkodást, előszór a másod- és harmad vonalbeli túravezetőktől, egy amerikai és egy holland csajszitól. Picton fele továbbmenteben megálltunk egy borkóstolásra a Forrest Vineyard-nál. Kellemes volt, picit úgy ereztem, hogy a boraik szárazabbak, mint amihez szokva vagyok, de ennek ellenére volt pár egész jó italuk. Természetesen ahogy (nem) illik, mindenki megitta a bort, senki nem használta a köpőcsészét. Pictonban folytatódott az elköszönés-sorozat, így búcsút mondtunk a világ legjobb fej idős párjának is. Az ausztrál pár teljesen hihetetlen társaság volt: bár mindkettőjük kb. 75 éves, a pasi paplanernyőzött a héten, valamint ő is feliratkozott az égbúvárkodásra, de emellett mindketten simán legyorsulják bicajon a többieket, kirándulnak, sátraznak stb., valamint 57 éve vannak együtt. Azt hiszem, ha bármi hasonlót akarok csinálni, iziben meg kell találjam álmaim párját. Bárki jelentkező? Isteni vagyok az ágyban, egész nap tudok aludni…

Mielőtt felszálltunk a kompra, elbúcsúztunk a buszvezető/túravezető kombinációját alkotó személytől is (ugyan arról az emberről van szó), majd visszamentünk ugyan abba a skót pubba, ahol hetekkel ezelőtt voltunk. Most jöttünk csak rá, hogy mennyire kis hely Picton, alig van egy főutcája.

A kompátkelés eseménytelenül zajlott, igazából az éjjeli sötétség miatt, valamint a köd miatt semmit nem lehetett látni, így mindenki a hajóban maradt, és lefoglalta magát ezzel-azzal. A wellingtoni hostelunk ugyan az volt, ahol megint csak hetekkel korábban lepakoltuk a cuccainkat, de ezúttal ott is aludtunk az éjjel. Mivel megint egy jó ideje nem nagyon zuhanyozott senki, ezért a klasszikus oroszlánszag újra felvetette a fejét, amit a tárt ablak sem tudott eltüntetni. Elég siralmas volt a helyzet, hogy mit ne mondjak. A szobában négyen voltunk pasik, de meglehetősen ’csajos’ estét tartottunk, kibeszéltük, hogy szerintünk ki kivel (nem) bújt ágyba, vagy kinek kivel kellett volna stb.

[04/12, 26. nap, Wellington -> Taipau]: az eredetileg délelőtt 10-re tervezett találkozót az új busszal és az új buszvezetővel sikerült úgy 3 tájt abszolválni. Ennek egy része abból eredt, hogy a srác nem tudott felszállni a repülővel, mert rossz volt az idő Nelsonban (ahonnan jött), egy másik rész viszont egyszerűen az a zavaró tény volt, hogy a szervezők nem tartottak senkit az északi szigeten az elmúlt napokban, miközben tudták, hogy jön egy csoport nemsokára. Annyi szerencsénk volt, hogy az új srác barátnője, hogy-hogy-nem a csoportunkkal volt pár napig, ezért legalább neki sikerült némi információra szert tennie.

Ez volt a kisebbik gond. A nagyobbik probléma megint csak a busszal volt: eredetileg azzal a busszal kellett volna tovább induljunk, amivel az út elején utaztunk (adott, hogy az FK-nek csak egy busza van az északi szigeten és 3 [v 4] a délin), viszont úgy alakult, hogy egy kivénhedt huszonéves iskolabuszt kaptunk (régi Ikarus-t tessék elképzelni, na olyasmi, csak kisebb). Ebben a buszban nem volt csomagtartó, így minden cuccot a busz hátuljába kellett bedobni, de pl. nem volt biztonsági öv sem, vagy szeparált ülések. A másik (‘normális’) busz, amire vártunk, senki nem fogja kitalálni, lerobbant, így csak ezt sikerült szerezniük helyette. Az már csak hab volt a tortán, hogy a legújabb buszunknak pár nappal előttünk volt egy defektje. Nem voltunk boldogok, hát még amikor az első emelkedőn sikerült 30kmh-t kierőszakolni a járműből. Űrgolyhók bárki? (Elképzelhetetlen sebesség!)

Miközben Wellingtonban vártuk a csodát (mármint, hogy felszedjenek minket), megnéztem a szombati piacot, ami leginkább egy kis művészfalura emlékeztetett, ettem kagylós paellát, és ezzel el is telt az idő jó része.

Mivel a tervezettnél csak órákkal később indultunk el, ezért a kempinghelyet ‘közelebb hoztuk’, vagyis az eredetileg tervezettnél közelebb (sz)álltunk meg, ott, ahol a Tongariro előtti éjszakán a meleg vizes medencék és a BBQ volt. Vacsi a Bulls nevű városka Mekijében volt…

[04/13, 27. nap, Taipau -> Auckland]: az utolsó hivatalos nap jó része a buszban telt, mert elég nagy távolságot kellett lefedni. A mára tervezett utolsó utáni égbúvárkodás elmaradt megint csak, a rossz időjárás miatt. Bár ezúttal nem esett, de felhős volt, úgy pedig nem lehet ugrani – nem mintha az eső hiánya sokat segített volna bárkinek is.

A napi megálló Waitamo-ban volt, ahol is egy kiterjedt barlangrendszert lehet megtekinteni, amelyekben van lehetőség raftingolni (amennyire tudom inkább egy túlméretés úszógumival csúszkálni a sötétben), vagy pedig a lustábbaknak (mint pl. nekem), meg lehet nézni a világító kukacokat (Aracnocampa Luminosa, semmi Harry Potter referencia…), amik a föld alatt élnek (a kis pontocskák a képen) teljes sötétségben, és a barlangba tévedő repülő bogarakat fogyasztják. Utóbbit egy, a bogarak számára mérgező, takony-szerű lógó valamivel teszik. A bogarak nem rosszak, maga a túra $35, és bár viszonylag rövid, egyszer érdemes megcsinálni, másodszor már talán kevéssé. A többiek, akik a raftingra mentek, azt mondták, az is jó buli volt.

A barlangrendszer egyébként a korai turizmus egyik úttörője, már 1889-ben turistalátványosság volt. A világító micsodákon kívül albínó hangyák, szöcskék, valamint gombák is élnek a barlangban, melynek egész évben fix, 14°C-s hőmérséklete van. Érdekesség, hogy Waitamo lakossága csak 50 (ötven) fő, de évente félmillió turista fordul meg a környéken.

Aucklandba kb este 7 felé érkeztünk meg, amivel a hivatalos kaland számomra véget is ért – ez volt a rossz hír. A jó hír viszont az volt, hogy mint kiderült, a csoport többi része is Aucklandban éjszakázott, ráadásul abban a hostelben, ahol én, így persze el is mentünk ünnepelni. Az igazság az volt, hogy nem csak nekem volt ez az utolsó napom, hanem még 3-4 másik embernek is akikkel együtt kezdtük az utat 28 nappal korábban, így az ‘alapcsoport’ (akik 3+ hete voltak az úton) legalább fele számára most volt vége a túrának.

Az ivászat a Danny D’s nevű pubban volt, egy (elvileg) ír pub, de mindenesetre kellemes, 60s/70s zenével és egész jó sörrel. Kellemes befejezése volt a hivatalos programnak, jó társasággal és hangulattal, azt hiszem mindenki élvezte.
[04/14, extra nap, Hobbiton/Hobbitfalva]Hobbitfalva nem része az Kiwi túrának, de egyrészt volt egy extra napom a városban, másrészt, ha már eddig eljöttem, akkor úgy voltam vele, hogy érdemes volna megnézni a helyet. Ennek megfelelően utolsó pillanatban sikerült befoglaljak magamnak egy ülést a kisbuszra (mint később kiderült én voltam az egyetlen utas). Reggel 10 körül szedtek fel a hostelbol, ami szórakoztató volt, mert a FK csapat fele akkortájt reggelizett, amikor én, szóval megint elköszöntünk egymástól.

A túra a faluhoz $270, aminek a jó része az utazási költség, és az utaztató cég profitja, mivel a belépő csak kb $70 – magyarul, ha valakinek van bérelt autója, lehet nem rossz ötlet inkább azzal menni, igaz, irányonként 180km.

Oda/vissza két különböző autóvezetőm volt, mindkettő érdekes, de nagyon különböző társaság. Az első csóka egy idősebb hippi volt, szoknyapecér, wannabe-zenész, író, filmsztár, és az összeesküvés-elméletek nagy rajongója. Ennek ellenére/emellett egész értelmesnek tűnt a faszi. A másik irányban egy mély vallásos idősebb ember volt a vezető, aki túrák szervezéséből gazdagodott meg, majd később az aucklandi közlekedési vállalat mindenféle tervezői csoportjának is volt a feje stb.

Hobbitfalvára visszatérve, nem egészen tudtam, hogy mire számítsak, ami abból a szempontból jó volt, hogy így nem voltak elvárásaim. de mindenesetre tetszett. A ‘faluban’ töltött idő kb 90 perc, ez alatt egy idegenvezetős túrán veszel részt, valamint körbemászkálsz a faluban, megnézed a hobbit házak külsejét (a belsejük nincs itt, az egy másik stúdió), és kapsz egy adag alkoholt a Zöld Sárkány kocsmában.

A túravezetőnk megosztott velünk több, talán kevéssé ismert tényt a faluról, mint pl., hogy a különféle hazák nem egyenlő méretűek, vannak 100, 90 és 60%-os házak, hogy az emberek kisebbnek/nagyobbnak tűnjenek bennük, mint pl., amikor Gandalf és Frodó esete. Érdekes volt azt is megtudni, hogy a fa, ami Zsákvég tetején van, nem is igazi fa, hanem műfa, amin 200.000 mű levél is van. Ez utóbbira azért volt szükség, mert a Hobbit filmekben a fának hatvan evvel fiatalabbnak kellett kinéznie, mint a Gyűrűk Ura filmekben.

Azt hiszem Hobbitfalva egy nyugis, de kellemes véget adott egy örök élményt nyújtó utazásnak, ami (az út is, és a falu is) mindenképp emlékezetes marad.

Összegző: Hol is kezdjem…Új Zéland egy nagyon gyönyörű ország, amit mindenkinek, aki szeret a természetben lenni, és nem csak a tengerparton, érdemes lenne megnéznie, ha van rá pénze és ideje.

Az, hogy egy hónap vajon elég-e az ország megtekintéséhez, az egy jó kérdés. A mi esetünkben elsősorban a déli szigeten töltöttünk sok időt, ami szerintem egy jó dolog volt, adott, hogy ott több a látnivaló, és talán változatosabb is a sziget, több a ‘kaland’ lehetőség, és ha valakit szorít az idő, akkor talán érdemesebb is odamenni, mint az északi szigetre. Azt persze nem tudom, hogy valóban azért tetszett-e jobban a déli sziget mert szebb, vagy mert annyival többet voltunk ott, hogy nagyobb részét láttuk.

A két személyes kedvenc helyem a két nagy túra volt, a Tongariro és a Routeburn, bár mivel ezt a kettőt a féliratkozástól kezdve mindenképp meg szerettem volna csinálni, alapból feltételeztem, hogy tetszeni fognak. Gondolom más utazóknak más dolgok maradnak meg, mint pozitív emlékek. Azt, hogy mennyire jól néznek ki a hegyvidékek, nem akarom tovább ragozni, mondtam már, plusz ott a sok kép is amin látni. Ezek persze jórészt évszak/időjárás-függő dolgok, mindenesetre, ha van pénze az embernek, érdemes megnézni az országot. Erről ennyit.

Ezzel át is térnék a piszkos anyagiakra. Londonból Aucklandba £950 az oda-vissza jegy. A FK út £2200, tehát összesen ~£3100 (ami kb 1.2m HUF) az egy hónapos út alapköltsége, és amennyire utánaszámoltam, a többi, hasonló hosszúságú út és/vagy autóbérlés sem radikálisan olcsóbb. Erre pluszban rájön, hogy az ország drága. Londoni pénztárcával is drága, az étel, ital, ilyesmik, drágák.

Az opcionális programok is drágák. Megint csak kinek mi tetszik, de nekem sikerült £2000 körül költenem az úton, aminek a jó része a programok voltak, illetve kisebb részben fogyasztási cikkek, valamint a szobák költsége. Ez csökkenthető a sátrazással, a nem-alkoholizálással, de mindenképp érdemes úgy számolni, hogy 1000-1500 akkor is elmegy majd, ha csak pár dologra iratkozunk fel. Ha már ennyire messze elmegy az ember, akkor érdemes a programokat nem kihagyni, és csak a sátor mellett ülni.

Ami szerintem a magyaroknak kevéssé érdekes, de azért tömören megemlítem, az FK túráról alkotott konkrét véleményem, hiszen mint mindig, volt, ami tetszett, volt, amit máshogy csináltam volna, és volt, ami nem igazán jött be…

Fordított sorrendben, csak hogy pozitív legyen :) – ami nagyon nem jött be, az a buszok kérdése volt. Az angol verzióban ez picit jobban ki lett vesézve, de nem tartom normális állapotnak, hogy 3 (vagy 4, attól függ mit és hogy számolunk) busz robbant le az egy hónapos túra alatt, olyan szinten, hogy cserélni kellett. Az utolsó buszunk egy bérelt (berhelt…) iskolabusz volt, ami idősebb volt egyik-másik útitársunknál, és elég ijesztő állapotban volt. Ennek fényében úgy érzem, hogy lehet érdemes lenne utána olvasni a többi cégnek, hogy azok vajon milyenek, vannak-e jobb buszaik. A Kiwi Experience pl. elég híres/hírhedt utakat szervez, folyik az alkohol, és mindenki mindenkivel szexel, legalábbis ezek a legendák. Lehet oda kellett volna menjek…

Egy másik dolog, ami engem pl. nem igazán zavart, de tudom, hogy mások emlegették, az árazás volt: a huszonnyolc napos út önmagában is drága (függetlenül attól, hogy másutt sem olcsóbb), de ebben nincsenek benne az opcionális programok. A gond az, hogy majdnem minden napra, csak egy ‘nagy’ dolog van betervezve, ami nem a legjobb akkor, ha az valakit nem érdekel. Nekem pl legalább 3 v 4 olyan napom volt, amikor semmi dolgom nem akadt, mert arra vártam, hogy a többiek visszajöjjenek mondjuk a delfinekkel úszkálásból, vagy raftingolásból, vagymi. Emellett elismerem, hogy valószínűleg nem túl egyszerű egy hónapnyi programot szervezni egy csoportnak, és emellé még egy-egy extra dolgot is betenni, tehát lehet inkább örülünk kellene, hogy legalább ennyi lehetőség volt.

Azok a dolgok, amiket másképp csináltam volna már jórészt meg lettek említve. Szerintem nem lett volna szűkség a kétszer két éjszakás ott alvásra Punakaikinál és Marahau-nál (leginkább az elsőnél)

A dolgok pozitív oldalát tekintve, szerintem a csapat óriási volt (az utasok is, és a vezetők is.) – persze ezt nem lehet igazán befolyásolni, és picit vakszerencse is a dolog. Mint a csoportvezetőnk említette az előző társaság állítólag elég szutyok volt, mindenki mindig veszekedett, gyerekesek voltak stb. Mindenesetre a túravezetőnk és a segítője nagyon jó fejek és segítőkészek, pozitívak voltak, nélkülük biztosan kevéssé lett volna elvezetés az út. Ezt eléggé lehetett érezni az utolsó pár napon, amikor más volt a vezetőnk, nem volt akkora hangulat, nem volt reggeli kipakolva stb.

Összességében úgy érzem, hogy egy nagyszerű úton vettem reszt, egy nagyon szép országban, és örülök, hogy feliratkoztam erre az egész hónapos bulira. Biztosan laposabb lett volna az évem nélküle ;) — de hogy mennyire siralmasan fordítok magyarra, az nem semmi…aki akarja, nyalja végig az angolt, az bővebb és hosszabb/jobb írás.

Köszi az olvasást.

Gyíkfélsziget (Cornwall, Lizard // Lizard Peninsula)

Az elmúlt pár napban Cornwallban voltam, egy Meetup csoporttal túrázgattunk egy keveset.

A hétvége pénteken kezdődött, Richmond állomásnál volt a csoportos találkozó este hat előtt. A programleírásban meg volt említve, h a későn érkezőket reggel az olajoshordók mögött lepuffantjuk otthagyjuk, ennek megfelelően játszottunk Tíz kicsi indián-t, és helyből az elején 14-rol 12-re esett a csapatlétszám. Ketten ugyanis abszolút semmi életjelet nem adtak magukról. C’est la vie. Az igazsághoz hozza tartozik, hogy mire kijutottunk Londonból, elment majdnem egy óra, mert baleset miatt extra dugó volt. Később kiderült, hogy az egyik illető leutazott magában autóval, és állítólag írt is egy emailt a megfelelő embernek, de valahogy ez az információ elsikkadt. A másik illetőről azóta sem tudni semmit.

A hat órásra tervezett út relatíve csendben telt, az én fejemben állandóan a Hobbit c. film egyik dala ment, egyrészt mert a filmet előző este néztem, másrészt meg mert baromi fülbemászó zene, jó értelemben. Úgy 23:30 korul aztán egy hirtelen megállás következett, mikor is kiderült, h 300 méterrel előttünk volt egy igen csúnya baleset, amit az autók állapotát elnézve kisebb csoda h mindenki túlélte. Kép nincs. Az autópálya viszont egy jó 20 percre le volt zárva. Utána az út nyugiban telt, bar picit nehezen tudtam elsiklani amellett, h a 12 fő közül a vezetőt leszámítva ketten voltunk beővelve. Ez nekem nagyon fura, leginkább az előzőek után. Na mindegy, Darwin rulz.

_MG_1815_MOD_20121217_tnA hostel egy világítótorony mellett volt közvetlenül. Ez igen érdekes volt, ugyanis többen megvitattuk/-jegyeztük, hogy meg senki nem látott igazi működő világítótornyot, csak a rajzfilmekben. Ennek megfelelően el is felejtettem lefényképezni működés közben (pontosabban annyira állati szél volt minden este, hogy állvány nélkül teljesen esélytelen lett volna, azt meg persze otthon hagytam, ezert kimaradt a dolog, de majd ha meg egyszer járok arrafelé akkor  mindenképp megörökítem.) Pestek este mindenki el is vonult gyorsban aludni, mert nagyjából hajnali 2 volt mire odaértünk, kipakoltunk, stb. Szombaton reggel végül reggeli után el is indultunk, ez egy közvetlen az indulás utáni kép. A napi séta-terv kb 14 km volt, változó, jellemzően sáros terepen, végig a tengerpart mellett.

_MG_1820_MOD_20121217_tnÉrdekes volt látni, hogy a hullámok mennyire megtörnek a sziklakon, pontosabban, hogy mennyire nagyok a hullámok. Ezt persze nem kicsi, kb 45-50kmh-s szél is csapódott, néhol lehetett látni a növényzeten, hogy fák, füvek, bokrok, minden teljesen beállt a széliránynak megfelelően. Itt-ott a helyi történetleírásokban lehet olvasni, hogy amikor az első világítótorony megépült meg az 1600-as évek környéken, azt nemsokára el is hagyták, nem csak a rossz időjárás, de a helyiek hathatós segítsége miatt is, mert a lakosság nem kis része a hajóroncsok fosztogatásából élt annak idején és nem igazan jött nekik jól, hogy egy világítótorony csökkentse a roncsok számát. Ezután kb száz évig nem volt semmilyen világítótorony. Magáról a sétáról nem sok mesélni való van, leszámítva, csak annyit hogy az időjárással szerencsénk volt, nem esett sokat, de mire a végére értünk besötétedett, így fejlámpával mentünk. Bokatörés szerencsére nem volt. Este a helyi pubban ettünk, azaz ettünk volna, ha nem kellett volna kb két órát várni a kajára. Ezt nem tudom hogy a fenében sikerült managelnie a vendéglátóhelynek, de nem sokat dobott a morálon, az tuti. Vacsi után megint alvás. A többiektől tudom, hogy másik szobákban annyira nagy huzat-zaj volt, hogy volt aki nem tudott aludni. Nekünk szerencsére elég csendes szobánk volt. A szobatársakat persze nem ismertem, mondván ez meetup, de normális társaság volt az egész.

_MG_1991_MOD_20121217_tnVasárnap a szombatihoz hasonló nap volt, legalábbis ami a sétát illette, bar valahogy mindenki úgy erezte, hogy jobban haladtunk, valószínűleg mert kevesebb/kevésbé sár(os) területen mentünk át, ezért jobban is lehetett haladni. Azért azt csendben megjegyzem, hogy a kevéssé sáros terület az azt jelenti hogy csak hatszor merült el teljesen a bakancsom a sárban, ehhez kepést belül tok száraz maradt, nem tudom, hogy csinálta, de nem volt semmi. Amennyire tudom nem mindenki volt ilyen szerencsés, de a terep egy jó része majdnem mocsár volt, ami a tengerpart közelsége és a sok eső miatt nem teljesen meglepő. Ebéd egy szárazabb sziklán volt, kép balra. Ebédek egyébként tipikus angolos/kirándulós pakkok voltak, szendvics, chips, banán, vagy hasonló, attól függően ki mit rakott el. Délután végül külön vált a csoport, a lustábbak leültek a helyi szállodában, és iszogattak, akik nagyon akartak menni, azok meg mentek tovább. _MG_2014_MOD_20121217_tnAdott, hogy nekem akkor épp elég kevés kedvem volt belesétálni egy masszív esőfelhőbe, a szálloda jobban megtetszett. A kilátás a szállodából egyébként igen impressziv volt, a korábban említett ‘fák beállnak szélirányba(n)’ pl a kertben elég jól megfigyelhető volt, amíg kint a szel tombolt, mi iszogattunk, aztán később kisbusszal mentünk vissza a táborhelyre. Este megint pub volt, de most egy másik helyen, ahol előre meg kellett rendelni a kaját, ennek megfelelően viszont nagyon gyorsan is sikerült kiszolgálni minket, ennek inkább mar örültünk persze. Később a visszavonulás után a társaság szociális eletet élt, beszélgettünk, activity, sakk, ilyesmik. Adott hogy kint baromi szel volt, mást túl sokat nem lehetett csinálni, meg persze volt elég alkesz is, naná.

A sétákkal kapcsolatban gondolkodtam el azon, hogy szerintem Tolkien valamit nagyon tolhatott amikor a könyveit írta. Mármint gondoljátok el, manapság, 170-190cm magas emberek, se nem olcsó, se nem egyszerű technikai öltözékben mászkálnak napi relatíve pár kilométereket, olyanok, akik sokszor relatíve edzett állapotban vannak. De még a SAS (brit speciális kommandó) egyik legnagyobb gyakorlati feladata is “csak” a “Long Drag“, amiben egy 64km-es túrát kell térkép alapján elvégezni, egy 25 kilós hátizsákkal

_MG_2059_MOD_20121217_tnHétfőn, mondván hosszú hétvégéről van szó, visszaindultunk, de előtte megálltunk az Eden Project-nél. Az EP-rol is biztosan lehetne egy hosszabb bejegyzést írni, de most legyen elég annyi hogy egy bioszféráról van szó, aminek a külső területen mindenfele hidegtűrő növények, bent pedig két nagy ‘sátorban’ (lásd balra) trópusi, ill mediterrán növények vannak. Igazából elég rég tudtam ennek a helynek a létezéséről és nagyon rég el is akartam menni ide, de mivel annyira kieső helyen van, ezert Londonból szuicid (leginkább a pénztárca számára) elmenni, most viszont útba esett. A két sátorban nem csak növények, hanem mindenfele madarak, sőt, valakinek a fényképen meg gyíkot is láttam…szóval gyíkok is vannak. Az igazság az, utólagosan, hogy Kew Gardens sokkal jobb, nagyobb területen van, változatosabb, és kevéssé családfókuszos (nincs sok gyerek), de egyszer érdekes elmenni ide is, leginkább ha valahogy csoportos beugrót lehet szerválni, mert akkor féláron be lehet menni.

_MG_2107_MOD_20121217_tnLegyen itt még egy utolsó kép amit EP-ben lőttem, növények nőnek egy másikra hullott földből, ez a nem semmi.

Suhit a halaknak!

Azt, hogy a halakat szeretjük, az köztudott. Ha nem is mindenki szereti, de a túlhalászat elég egyértelmű, ezért logikusan elkönyvelhetjük, hogy valahol valakik szeretik a halakat. Ellenben most erről nem lesz szó. Most a halak minket esznek meg. A hétvégén kipróbáltam egy – utólag inkább marketingfogasnak tűnő – talán terápiás módszernek nevezhető valamit, aminek a tömör lényege, hogy a lábunkat egy akváriumba lógatva, az ott lakó spéci halak elfogyasztják az elhalt bőrréteget. Nem tudom ez otthon mennyire divatos dolog, így aki nem tudja miről beszelek, annak alább megmutatom a lábam. Halakkal.

Cukker, mi? Egyébként a folyamat felettébb vicces, nagyon fura érzés, csiklandós nagyon az elején, de aztán megszokja az ember. Állítólag más országokban egész testes kezelések is vannak, hát nem tudom hogy azt mennyire szeretném, már csak higiéniai okokból sem. A vizet ugyanis bar elvileg óránként tízen-párszor filterezik, de gondolom nem nyomják tele klórral, hiszen a halak nem szeretnék.

Az egész akció helyileg Whitstable-ban volt, kepéket mutattam mar korábban onnan, egy tengerparti város, harmincezer lakossal. A hétvégén osztriga és sörfesztivál volt, bar nagyon pici valamire kell gondolni, iszonyú tömeg mellett. Az utóbbira rásegített, hogy valami hiba folytan kitört a nyár Angliában, és 26 fok volt/van.

A fenti kép a helyi tengerpart kis részét mutatja, a sok-sok kishajóval ami most előkerült a napsütés kedvéért.

Képek sajnos nem nagyon vannak, mert nem terveztem h jó idő lesz, így nem is vittem fényképezőt, csak a telefon volt nálam. Mivel két hetente arra járok (barátnő okán), nem láttam fontosnak.

Az osztrigákat is kipróbáltam. Pont ettől a fenti hármastól vettem. Helyi, olcsó, finom, bar szerintem nagyon sokat kellene megenni belőlük hogy normális mennyiségű tápanyaghoz jusson az ember, és akkor mar nem is lenne annyira olcsó. Volt halpiac is (az mondjuk mindig van), az egyik megtévedt vásárló kipróbálta, hogy az élő rakok valóban élnek, aztán alig tudta leszedni az ujjáról az állatot. “Ej mi a rák tyúkanyó“, megmondta mar Lakatos Petőfi is.

A varos egy jó része a halászatból el, a hely méretéhez kepést elég nagy halászflottájuk van. Osztrigákat a római korban is halásztak mar itt. Talán kevéssé közvetlenül a halaszathoz kötődő, de mindenképp érdekesség, hogy ebben a varosban vezettek be a világon előszór a “bérlet” fogalmat a vasúton, 1834-ben (havijegy/hetijegy/stb.)
Ez csak egy része a kikötőnek – érdekes, hogy amikor alacsony vízállás van, ez a rész kiszárad, és a hajók a sárban ragadnak:

Képes Utibeszámoló: Mexico [Chiapas & Cancun]

Háromhetes mexikói nyaralás útibeszámolója:

A Mexikóba vezető repülőút unalmasan telt, nem sok történt. A kaja ehető volt, bár néha elgondolkodom h vajon mit kaphatnak azok az emberek akik az első osztályon ülnek kb hatszor ennyi pénzért. Gondolom nem sárkánytojásokat. Amíg a telefon, majd a laptop akksija le nem halt, olvasgattam, feltettem mindkettőre az aktuális irodalmat (Trónok harca, 2. könyv), mellé kis Gyűrűk Ura zene, passzol, utána a meglehetősen sivár film-felhozatalban gyönyörködtem. Ilyenkor tudok picit irigykedni az iPadosokra akiknek elmegy tíz órát az akksijuk. A 14”-os laptop csak 4-5 órát bír. Mondjuk trükközni lehet, pl fekete hátterén olvasni zöld szöveget. Igy kevesebbet eszik. Na meg emlékeztet a régi gépekre amik meg általános isiben voltak,csak akkor meg a sulinak nem volt pénze arra h valami normális monitorral szerelt gépet vegyen – azok csak fekete/zöldet tudtak. Lassuk be: A nyomtatott irodalom vitathatatlan előnye h nem akksiról fut.

A repülőút után egyenesen egy buliba mentünk. A családi sofőr szedett fel, aztán elvitt a szórakozóhelyre. Teljesen más itt az élet, annak akinek van pénze, jellemzően sok pénze van. A “gyerekeknek” (27-28 évesek) pl nem csak sofőrjeik hanem fegyveres testőreik is vannak, akik persze állandóan velük mennek mindenhova. A buli jó volt, csomó számomra ismeretlen emberrel evés-ivás (leginkább az utóbbi). Sikerült valahogyan nem szarrá igyam magam, így bár nem igazan aludtam sokat, de legalább az nem a pia miatt volt. Visszatérve a pénzügyi dolgokra, itt azért nem szarral dobálóznak az biztos. Elég drága italok folytak mindenfele, picit elit feeling. Később mondjuk kiderült hogy összesen kb £300 értekben fogyasztottunk de összeadtuk hogy ugyan ez Londonban inkább £800 korul lett volna, egyszerűen mert sokkal drágábbak az italok ott.

A lakás (ami egyébként hatalmas, egy villa inkább, abból is a nagyobb fajta) nem változott semmit mióta itt voltam tizenegy éve. Szerintem a belső kert és az összes kristálypohár is ott van ahol “hagytam” őket.

Szombat délután elmentünk csoportosan ebédelni, ahol egyebek mellett hangyalárva és minden egyéb féreg volt az ebed. Vagyis csak az előétel. Odafele csináltam par kepét az autóból, kb életképek jelleggel, mély-szegénység sok fele, pedig ez az állam nem is a legszegényebbek közé tartozik (Mexikó is olyasmi mint az USA, abból a szempontból legalábbis mindenképp, hogy „egyesült államok” jellege van.).

Az autópálya környéken sok zászlóval integető embert láttunk, ezek gondolom a helyi éttermekbe próbáltak becsábítani az autósokat. Kár, hogy mivel mindenki azt csinálta, így nem volt túl feltűnő egy újabb zászlós ember. Visszafele olyan eső kapott el minket hogy olyat meg nem nagyon láttam. Sajnos kepék nincsenek de legyen elég annyi hogy az autópályán 25-tel toltuk, és elmentünk egy szerencsétlen autó mellett ami egy méter magas vízben állt, a vezető ott csápolt a kocsi tetején. Vegául egy busz tolta ki a pocsolyából.  Szerencsére nekünk egy picit nagyobb járművünk volt mint az autósnak, de azt hiszem ezt is lehet megfogta volna picit a víz. (http://www.toyota.com/sequoia/)

Miután hazaértünk, kb 6 korul, lefeküdtem aludni mert 2 nap alatt 4 órát aludtam. Vasárnap Teotihuacan-ban jártunk, voltam ott meg akkor amikor előszór jártam itt de nem sokra emlékszem. Mindenesetre kellemes volt, picit meleg, sütött a nap, úgyhogy valamelyest sikerült is leégjek. Megmásztuk a két nagy piramist, kellemes kis aktivitás volt.

Szerencsére bár leégtem, nem kaptam napszúrást, bár volt pár pillanat amikor nem voltam benne biztos hogy megúszom. Ennek egy része persze az, hogy itt több mint kétezer méterrel a tengerszint felett vagyunk ami azt jelenti hogy ritkább a levegő, és ez viszonylag kellemetlen mellékhatásokkal jár, fáradtság, szédülés, stb. Mondjuk rajtam nem jött ki eddig de azt tudom hogy ha sokat rohangászok azt azért jobban megérzem. Kivételesen csináltam sok kepét is. A piramisoknál természetesen igen sokan voltak, érdekes építészet, de nagyon sokat visszaállítottak, mondjuk ez minden nagyobb régi turistalátványosságnál igaz. Érdekes volt viszont hogy bár nagyon sok utcai árus volt, akik minden szart árultak vizet pl nem lehetett kapni. Az este nyugiban zajlott, viszonylag korán feküdtem, meg nem álltam át teljesen az itteni időzónára.

Hétfőn korai keles után irány Chiapas – ez egy állam, a második legszegényebb, kb egy órányi repülőútra van Mexikóvárostól. A repülőút megint csak unalmasan telt, olvasgattam, nem sok jelentenivaló van az úttal kapcsolatban.  Később olvastam viszont h a mexikóvárosi reptéren volt egy lövöldözés, pont akkor amikor ott voltam, csak a másik terminálon. Mi nem tudtunk róla semmit bár arra emlékszem hogy valahova nagyon mentek a rendőrautók. No comment.

A drogháború különben láthatóan zajlik az országban. Mindenfele úttorlaszok vannak ahol véletlenszerűen átvizsgáljak az autókat vagy buszokat, és vasárnap egy katonai konvoj mellett mentünk el, maszkos katonák, járműre szerelt automata fegyverekkel (FN Minimi, azoknak akit érdekel). Utóbbiról kép is van.

A következő 4-5 napra a torzshelyem St Cristobal, ami arról viszonylag híres (sosem hallottam róla) hogy a település központi része hagyományos stílusban maradt fent. A városka cuki, bár elég szegényes, és nem tud senki angolul, meg a szállodában sem, pedig egy Best Western-ben vagyok. Igaz mondjuk hogy egy olyan országban ahol a lakosság 90%-a szegénységben el, nem igazan várható el a nyelvtudás. A település nagyrészt a turizmusból el, bár kevés külföldinek látszó embert láttam és mégkevesebbet hallottam. Viszont megintcsak sok az utcai árus, és a kóbor kutyák is szép számban képviseltetik magukat. Szerencsére azonban nem nagyon érdeklődék az emberek iránt. A marketing itt is hagy kívánni valókat maga után. Az utcai árusok pl nyalókat, csokit és minden hasonló dolgot árulnak, de vizet, fejfedőt, na azt nem. De esernyőt sem. Ehhez tudni érdemes h St Cristobal a hegyek közt van és igen sok eső esik errefelé, viszont amikor süt a nap akkor alsó hangon harminc fok van, inkább több.

Fer azt mondta szerinte 40 is tud lenni, szerencsére annyira nem volt meleg, viszont első nap, amikor csináltam fényképeket a városról, felhős, esős volt, és csak akkorra sütött ki rendesen a nap utolsó nap, amikor mar nem volt alkalmam órákat tölteni fotózással. Így jártam. Visszatérve az első napra, vacsira kb két óra cirkálás után egy taco helyet szúrtam ki magamnak ami elég tisztának tűnt. Az étkezés röhejesen olcsó itt angol szemmel nézve: a kaja amit rendeltem, mint utóbb kiderült akkora volt hogy egy hadsereget meg lehetett volna vele tömni. Átszámolva £2-ért. Mivel a csapvíz nem iható, ezert körbenéztem hogy milyen alternatívak vannak. Bár nem vettem (egyelőre) de a pia nagyon olcsó, az import italok is. Kb kétharmad-fél áron vannak Angliához kepést. De van pl dobozos tea is (mármint olyan doboz amiben a kóla van, nem amiben a tej.), 700ml kb £0.40 – száz forint. Ami meg szinten nagyon olcsó az a kávé – 2.5kg (!!) kávébab 500 peso – £20, 6500 forint.

Rájöttem h a mexikóiak egy része rokonsági viszonyban áll a lámákkal. Azt h mit csinálnak a bokrok mögött azt nem tudom, de hogy baromi sokat köpködnek, az biztos.

Kedden elmentünk a Canyon del Sudimero-hoz. A királyi többesszám nem is tudom pontosan miért van adott h csak én vagyok magamban, de mindegy. A kanyonrendszer a turisták számára egy folyón való motorcsónakázásban manifesztálódik, és szervezett utakat lehet kihasználni erre a célra – mindegyik spanyolul persze. A motorcsónak elég nagy volt, nem számoltam h hányan voltunk benne de hasráütésszerűen harmincan lehettünk, ennyi bele is fért, egy dupla motoros, nagy dög volt. Az időjárás viszonylag kedvező volt, az elején sütött a nap, utána fehér felhők voltak, plusz pára, így a fényképezés nehézkesebb lett mert a gep nem annyira jo színdinamikával bír mint az emberi szem. Bezzeg az ötezer dolláros Nikon gépek..na azok tudnak.

A folyó az esetenként egy km magas sziklak közt csordogál, a helyi állatvilág magában tudja a krokodilokat, kormoránokat, mindenfele nagyobb gyíkokat, és a bánat tudja mit amit nem tudtam beazonosítani. A víz egyébként nagyon koszos, szemetes volt, műanyag palackok mindenütt. Kar, mert szép hely lenne. Közben olvastam h volt ide 50km-re egy 5.3-as földrengés ma. Valószínűleg mert a vízen voltam, nem ereztem. A szálloda és a napi program közt egy sofőr vitt, csak engem. De baromi jo nekem. A sofőr autója kb húsz evés lehetett, és a slusszkulcs állandóan kicsúszott kb kétharmadig. Előnyös dolog egy szerpentines úton. Automatikus kormányzár valakinek? :) De azért a közlekedési szabályok továbbra is érdekesek. Kedvencem az volt amikor felfele, kanyarban, 2×1 sávos hegyi úton előzött egy dupla-traileres kamion egy másikat. Megint csak no comment.

Szerdán korai kelés után elmentünk, ezúttal többen, de megint szervezett módszerrel a Guatemalai határhoz, ahol megnéztünk egy nagy vízesést és pár tavat. Az igazság az, hogy aki mar látott vízesést, és esetleg tavakat, annak egyik sem határozott élmény és meg kell jegyezzem, hogy a brazil/argentin határon levő vízesések ezerszer jobbak voltak. A társaságban senki nem beszelt angolul egy szót sem így a magam részéről az irányonkénti három órás utat vagy kifele nézegetéssel, vagy olvasással töltöttem.

Csütörtökön még korábbi kelessel, és jórészt a szerdai csoporttal elindultunk Palenque irányába. Ez igen messze van onnan ahol egyébként vagyok, így reggel 6kor mar a kisbuszban ültünk. A napfelkeltét sikerült a hegyek között elkapni, de megállni persze nem volt alkalom, így a kepék nem lettek annyira jók, sötétített üveg mogul nehéz mozgó autóból fényképezni minimális fények mellett.

Az út végig nagyon szerpentines volt, így Miss Malacka, egy felettébb kövér csajszi ki is dobta a taccsot, szerencsére csak miután evakuálta magát a jármúból. Reggeli valahol az útszélen volt, majd további hegyi utakon keresztül elértünk egészen fel útig, amikor is meg kellett álljunk, mert a helyiek elbarikádoztak az utat, így tiltakozván a helyi iskola korrupt igazgatója ellen. A blokádosok jellemzően a melegben ücsörögve, páran machetákkal felfegyverkezve álltak, a sok turistabusz meg csak nézett. Kb egy órával később megjelent három katona, automata fegyverekkel, de nem történt semmi, elmentek. Végül visszafordultunk, mert a tüntetés további három órán keresztül zajlott, és Palenque még további három óra lett volna, így csak este 6ra értünk volna oda, és hajnalra vissza. Picit ugy ereztem magam mint a Trónok harca-ban Hodor, aki csak annyit tud mondani mindenre, hogy „Hodor”, mert picit retard szegény. Mivel megint csak senki nem beszelt egy számomra érthető nyelvet, ezert elég nehéz volt kideríteni hogy mi micsoda, miért történik, stb.

A visszafordulás után Toniná-ban kötöttünk ki ez eredetileg nem volt része a tervnek, de jobb híján mást nem tudtak adni. Mindkét hely egyébként a korai piramisokat vonultatja fel, csak Palenque sokkal nagyobb, szebb, gazdagabb, stb. Azt hiszem más kultúrák voltak a két helyen, más időben, de nem volt alkalmam utánaolvasni eddig. Nekem Toniná is tetszett, teljesen más mint Teotihuacan, persze ennek egy része h másik kultúra volt ott, más időben, de azért ennek is volt egy város feelingje, nekem bejött. Sajnálom h a nagyobb területet nem tudtuk megnézni. Apropó, „a tüntetőket lelövik, ugye?

Több napi szívatás után az időjárás egyszer végre rendesen felhőtlen volt. Ezzel aztán at is estünk azonnal a képzeletbeli ló másik oldalara, mert 35 fokban voltunk 4 órán keresztül, semmi szellő, semmi árnyék. Az időjárás-jelentés errefelé nagyon vicces. Mindegy mit mondanak, a hőmérsékletet meg kell szorozni egy véletlen számmal 0.5 és 2.5 között. Na az lesz aznap. Mivel elég közel vagyunk az egyenlítőhöz, ezert déltájt, amikor ott voltunk, semmi árnyék nincsen mert a nap majdnem pontosan felettünk van. Elhasználtam egy harmad tubus 100 faktoros krémet, azt hiszem sikerült nem jobban leégjek, bár vasárnap óta hámlik a homlokom, és mostmár az orrom is. Igaz azóta volt annyi eszem h vegyek egy sapkát, de ma pl nem hoztam napszemüveget. Retard bagoly ( = kurva okos). Egyébként a nem-napszemüveg oka baromi prózai, ha szemüveget veszek fel, akkor nem tudok napszemüvegezni, kvázi napszemüveget csak kontaktra tudok felvenni, de mivel az elmúlt két napban az volt bent, gondoltam tartok egy nap szünetet, mert meg csak ket hete kezdtem lencsézni, és akkor is csak kb heti 2x, ezert nem vagyok hozzászokva. Elsősorban egyébként is az edzessek miatt kell, de gondoltam ide is hasznos lesz.

Visszafele megálltunk megnézni egy újabb vízesést. Értem én hogy szerencsétlen sofőr próbált valamit bedobni a füstbe ment terv miatt, de addigra annyira fáradt és nyűgös voltam, hogy baromira nem volt kedvem megnézni egy patakot, ami kb akkora mint a Rákos-patak x3, és víz folyik benne. Lefele. Érted, gravitáció. Kurva jó, mert ha felfele menne akkor azt mondom kafa. Apropó, találós kérdés: mi az, vízben el és nem érdekel? Szarok rája. Ami viszont marginalisan érdekes volt, az az, hogy láttam hangyákat faleveleket cipelni.

Visszatérve az örökzöld közlekedési témára, hihetetlen amiket itt művelnek. Azt mar mondtam hogy index, sávváltás, ilyesmik nem éppen az európai értékrend szerint mennek, de ma pl korforgalomban forgalommal szemben mentünk, kétszer is, mert a kijárat úgy volt közelebb. és a korforgalom baromira nem volt üres! Állandóan beláthatatlan kanyarokban és emelkedőkön élőzünk, mindezt tele kisbusszal. Az érdekességek sora mar-mar kimeríthetetlen, de az egyik felettébb idegesítő dolog az az, hogy nagyon sok a fekvőrendőr az utakon. Ehhez párosul a siralmas útminőség, és mindjárt kétszáz méterenként kell meg-megállni. Ez tok jo, persze igy nem meglepő h Miss Tehénke rosszul lett (az mar inkább h én nem…). A másik vicces dolog, hogy sokszor teherautók, buszok mögé szorulva megyünk át akkora fekvőrendőrökön, amiken a Birodalmi Lépegetők is csak tipliznének, és mivel errefelé az EURO4-es motorszabvány nem dívik (naná, nem MEX4), ezert ezek a járművek FOSSÁK a fekete füstöt. Buszoknak érdemes elképzelni valami foshadt régi Ikarust, ami már akkor is ciki volt otthon amikor oviba jártam (ahhoz képest most is mennek), teherautónak meg mondjuk egy IFA-t. A fekvőrendőröknek van egy érdekes gazdasági hatása is: nem sokat tudok az itteni lakosság mindennapjairól, de h kurva szegények az biztos, így mellékesként sokan csinálnak valami kis pénzt abból, hogy a nagyszámú fekvőrendőr mellett húznak fel fabódékat, ahol mindenfele ételeket árulnak, helyben főtt kukorica, olcsó dolgok. A pénzesebbek kisebb éttermeket is berendeznek.

A külső területeken egyébként is fura dolog a lakhatás, meg az autóból nézve is. Azoknak, akiknek annyi pénzük van, hogy valamit a fejük fölé húzzanak, jellemzően tákolmányokban, fabódékban, vagy picit jobb esetben olyan, betonból/betontéglából készült házikókban laknak, amin semmi dekoráció nincs. Se festés, se szigetelés, sokszor ajtó/ablak sem. Gyakran még egy külső vakolat-réteg sincs rajtuk. A képeken itt-ott látni. Az ablakokhoz és ajtókhoz a hely megvan, csak maga az üveg nincs ott. Olcsóbb.

További furcsaság a tömegközlekedés rendszere. Azt említettem, hogy a buszok régiek, de igazából nagyon kevés busz van, inkább csak turistabuszok vannak. A városi (kisebb varosokban) közlekedési módszer a kisbusz, amik hivatalos buszok egyébként, mármint funkcióra, és festésre (rajuk van festve h mondjuk 7-es járat), de hagyományos kisbuszokról van szó, 8-9 utassal. A távolsági közlekedés jellemzően inkább teherautókkal, vagy megintcsak kisbuszokkal történik. Az utóbbit nem nagyon kell magyarázni, viszont gyakori látvány h emberek tömegei lógnak a platókon és úgy mennek A pontból B pontba. Ennek vannak szofisztikáltabb verziói is, amikor egy erre a célra kialakított járműben utaznak emberek, az is platós, csak néha van fedele is (nem mindig), de valószínű a legegyszerűbb ha egy IFA jellegű csotrogányt képzelünk el, amin emberek vannak. Vonatok nincsenek, az egész országban évekkel ezelőtt megszűnt a vasúti személyszállítás.

Az egyik dolog amit azt hiszem nem említettem az az étkezés illetve a higiénia. Itt nem csak a járművek vannak harminc-negyven evvel ezelőtti állapotban de minden más is. Olyan étkezőhelyet találni ami nem úgy néz ki mint Pesten a Lehel téri kínai konyhája (mocsadék), az  enyhen bonyolult. Ez nem kötelezően jelenti hogy mindegyik hely automatikusan gyilkos ételt árul de nem mindig van kedvem próbálkozni. Amikor találok tisztának látszó helyet, a kaja akkor sem mindig tul jo. Bár ellenpélda is van mindkét oldalon. Pl hétfőn egy utcai taco-snal reggeliztünk, jo kaja volt, ízlett. Ma is valami utcaitól vettem, mert kellett a váltópénz, jó fej volt a pasas, maszkban főz, h ne kopjon össze semmit, ellenben mindent letapiz, a kaját is beleértve. Nem tudom, ha rámjön a fosás, majd tudni fogom h mitől. De másnap a hotelben is összefogdosta a pincér az evőeszközöket.

Pénteken visszarepültem Mexikóvárosba. Az út megintcsak unalmasan telt, leszámítva egy néha-néha ordító gyereket. A reptérről a ház fele vezető út megintcsak érdekes volt legalább. Az útminőség siralmas, akkora kátyúk vannak amikben tankokat el lehetne dugni, egy olyan varosban ahol soha nincs fagy. A másik kedvencem a csatornafedél nélküli csatornák. Elég sok van belőlük, persze ha belehajt bármi, az tengelytórés. A másik vicces dolog amit láttam az a lámpáknál mindent áruló emberek. Kifestőfüzet, kalapács, kisasztal. Nem vicc. Estere a terv az volt hogy bemegyünk a belvárosba turistáskodni, de ebből semmi nem lett, nem fogja senki kitalálni, tüntetés miatt. Vasárnap választások lesznek, ezert elég nagy a politikai aktivitás. Mondjuk esett az eső és a belvárost láttam regén, tizenpár éve. Végül elmentünk helyette moziba. Tudom ez elég láma dolog, de legalább valami történt. A film egyébként siralmas volt, de ami picit érdekesebb volt az a mozi. Egy VIP moziban voltunk, ahol sima moziülésék helyett borfotelek voltak, amiben hátra lehetett feküdni, pincérszolgalat van, stb. Nem mint otthon. Mindez £5-ért, harmad annyi mint a sima mozijegy Londonban.

Szombaton megint korai keles után reptér, irány Cancun. Csak a dzsekimet és a kisebbik fényképezőt felejtettem Mexikóvárosban (jórészt mert Arturo csak jovo heten jön velünk ezert o nem vett részt a korai kelesben, így a sötét szobában kellett pakolásszak. Mindegy, majd hozzák jövő heten. Fer, az egyik családtag is otthon felejtette a fényképezőjét.) Egyébiránt o rendezte a foglalásokat, be is rakott az ablak melle, pont a szárnyhoz. Mert az kevesebbet rezeg. Persze, csak így semmit nem látok. Előttem meg egy kisgyerekes család ul, a gyerek meg periodikusan ordít. Kitehetnénk a szárnyra, játsszon ott inkább. De kurvára rühellem az összes gyereket. Hangosak, beszarnak, minden baj van velük. Egyébként nem értem h a faszért nincsenek olyan utazási társaságok amik nem családbáratok, hanem kizárólag pont fordítva. 12 év alatt nem utazhatnak velük. Plusz felarat számolnának mondjuk az ilyen járatokra, én kifizetnem. A sárkánytojások az első osztályon nem érdekelnek, de legyen kuss. A gyerekek olyanok mint a dohányzás. Az hogy a hülye szülök örülnek a majmaiknak az az o bajuk de mást ne mérgezzenek velük.

A szombat hátralevő része relatíve eseménytelenül telt. Megtaláltuk a szállodát, ami nem a hagyományos szálloda, hanem egy resort, olyasmi amit a filmekben látni itt-ott, egy több hektáron elterülő komplexum, kvázi-szállodákkal, nyílttéri medencékkel, szórakoztató központokkal, óceánparttal, golfpályával, és mindennel amit akarsz. A belső helyszínek közt golfautók viszik az embereket, amiket itt-ott lehet megrendelni, kb taxi jelleggel, csak ingyen van, mármint nem kerül plusz pénzbe. Van utazási iroda is, ahol az egész heti programot befoglaltam magamnak szépen, elég sok helyre fogok menni majd ha minden jól megy, jórészt piramisok, mert ezen a területen nem sok más van, csak a tengerpart. Az is szép persze, meg érdekes, bár szerintem a végére úgy fogom erezni magam mint Szt Péterváron, mar herótom volt a sok templomtól. Szombat este iszogattunk, beszélgettünk, aztán valamikor 11 korul lefeküdtem.

Vasárnap az első túra jött. Tolum volt a célpont, ami egy piramisvaros. Mint hat sorral feljebb írtam, ez itt kb a felhozatal, nem sok más van, de ebből viszont elég sok. Az utaztatás busszal történt, a csoportvezető ezúttal tudott valamennyit angolul. Egyébként nagyon latszik hogy ez egy turistahely, itt inkább minden angolul van mint spanyolul, emellett sokkal drágább minden mint Chiapasban volt. Igaz Chiapas a második legszegényebb állam, ez a környék pedig a gazdagabbak közül való. A reptértől több mint 50 kilométeren keresztül jórészt csak olyasmi resortok vannak mint amiben mi is vagyunk, valami 84 ezer szoba összesen. Természetesen a turistabuszok modernebbek mint amiket korábban láttam.

Igazából két, egymástól független piramisvarost néztünk meg, az egyikből alig maradt valami, csak kb három épület, de azokat jórészt meg lehetett mászni. Egy erdő közepén volt. A másik, ami valóban Tolum volt, egy jobban konzervalt varos, a tengerparton, több épülettel, picit jobban tervezett turista-információval. Sok volt az orosz, és természetesen az amerikai. Az utóbbiak nem meglepőek hiszen ez nekik közel van és olcsó is.

Hétfőn Chichen Itza volt a terv. Szerencsére ezúttal nem volt útlezárás, így el is jutottunk oda, de az út maga nagyon hosszas volt, nem csak időt tekintve, hanem mert állandóan megálltunk, hogy valamit ránk sózzanak. Az első megálló egy Patyomkin falu volt, ahol elvileg a helyi maják élnek. Igazából kb három ház volt, és két kút. és vagy hét üzlet. Meg le is fenyegetőztek mindenkit, hogy aztán egy jó drága tequilás üvegre nyomtassak a fejünket, és azt eladhassak. Nem vettem, mar csak azért sem, mert nem hagytam h lefényképezzenek egy kukoricaföld előtt. Közben a buszban a túravezető FOSTA a szót, ráadásul csomószor  teljesen irreleváns baromságokról beszelt, pl hogy a mindenféle kövekkel történő hátmasszázs az azért jó, mert az valami speckó módon irányítja az energiákat. Anyád. Követ szerencsére nem árultak. Holnap füldugóval megyek azt hiszem. Később megálltunk ebédelni, de az is egy igen gondosan kiválasztott hely volt, ami mellett hogy-hogynem volt egy mini bevásárlóközpont. Persze előre meg lett mondva hogy mit érdemes jó drágán venni mert az mekkora jó dolog mar. Kapja be. Az egyetlen hely ahol nem akartak minden szart ránksózni az a WC volt. Pedig ott is elég sok volt..

Amit érdekességként megfigyeltem viszont, hogy valóban maja leszármazottak is jórészt keresztet hordanak a nyakukban, ami szerintem egy picit kellemetlen dolog. A majáknak természetesen megvolt a maguk vallása, majd amikor a spanyolok megérkeztek az 1500-as években, akkor nem csak elterjesztették a kereszténységet, de rá is kényszerítették az emberekre. Viszont manapság vallásszabadság van, így gondoltam nagyobb százalékban tértek volna vissza a régi isteneikhez, de úgy tűnik nem. Kár. A kereszténység öl, butít és romba dönt. (esetleg savakkal aldehidet képez. Vagyis az az alkohol.)
Visszatérve Chichen Itza -ra: A célpont kellemes hely volt, egy újabb piramisváros, fénykorában 25 négyzetkilométeren, 50 ezren éltek ott.

Ma mar csak az latszik, h nagy volt a hely, de több épület vagy megmaradt, vagy restaurálták, és nem lepte be az erdő, ellenben az árusok mindenhol ott voltak. Később valaki félhivatalos közeg azt mondta hogy 800 (!!) eladó van a területen. Szerintem csak ennyinek van engedélye, nem mind egyszerre volt ott szerencsére. Mindenki persze ugyan azt árulta, és ráadásul komplett baromságokat, mint pl „jaguár hangot produkáló valami”, meg ilyesmik. Tudom ez az előbbi baromi konkrét, de kb ennyire volt releváns is, amellett a jómunkásemberek olyanok mint a piaci legyek és a cigányok kereszteződése, lerázhtatanok. Megintcsak vannak képek, az idő jo volt, a felhők is jók voltak a kepékhez. Visszafele sikerült majdnem befejezzem a harmadik könyvet. Haladok lassan. Az autópálya mellett nem sok látnivaló volt, és be is sötétedett…

Kedden a napot azzal indítottam, hogy félhullán fogmosás közben sikerült eltévesztenem a számat, így a fél pofám tele volt zöld fogkrémmel. Ezután újabb adag piramist néztem meg. Eddigre mar kezdtem picit unni a dolgokat, bár a mai (Ek’Bal) annyiból volt jobb mint egyik-másik amit az elmúlt napokban láttam, hogy nagyon kevesen voltak ott, ezert szabadon lehetett mászkálni, fényképezni, leülni, stb. Valamint nem nőtte be az erdő, vagy ha mégis, akkor is kitakarítottak, ezert nem volt különösebb látható nyoma a dolognak. Szerencsére a buszos utazás picit elviselhetőbb volt mint az egy nappal korábbi, rövidebb is volt, és a túravezető is csak odafele pofázott sokat. Az amerikaiak megint nagyon nagy számban képviseltettek magukat, bár azt hiszem ez nem annyira sokkoló.

Szerdán Xcaret-ben voltam. Ez egy fura/érdekes de mindennél inkább hibrid hely. Eredetileg itt is régészeti ásatások voltak, de végül az egész környékre egy szállodát és egy nyugati jellegű szórakoztató parkot építettek, amiben a szabadtéri dzsungeltől kezdve a földalatti folyókon át a kulturális show-ig minden volt és minden megtalálható. Elég drágán, mondani se kell. A park egy nap alatt nehezen bejárható, de  végülis azért sikerült kipróbálni a barlangi úszkálást, végigjárni pár ösvényt, megnézni pár speckó hazát (mint pillangó-ház, ilyesmik), denevér-barlang…tetszett. Pár képet is csináltam. Este elmentünk vacsizni ahol kibeszéltük a világot négyesben. Családi dolgok (leginkább az ő családjuk), üzlet, jövő, ilyesmik. Az étterem és az étel is nagyon kellemes volt, szabadtéri, de azért valamelyest hűtött, az egész valami £70 korul volt négy emberre, 6 koktéllal. Ez otthon amennyire számoltuk, kb 2.5x ennyi lett volna. Kivételesen én fizettem, leginkább mert eddig mindent valaki más fizetett, illik alapon. Legalább ez is letudva.

Csütörtökre a terv az volt hogy egy helyi szigetet látogattam volna meg egymagamban, de ebből végül nem sok lett: a gond igazából annyi volt hogy a sziget kizárólag búvárkodásra jó. Engem ez egyrészt nem érdekel, másrészt meg azzal is gondjaim vannak hogy a fogkefét a számba tegyem, nem hogy mást, mert egyszerűen nem viselem ha dolgok vannak a szambán, fulladozok tőle. Szerencse h nem a pasikat szeretem. Amellett a szigeten kizárólag csak bérelt autóval lehet közlekedni, én meg nem annyira vezetek sokat. Végül a szálloda belső medencéinél kötöttünk ki pár órára, iszogattunk, beszélgettünk, szocializálódtunk, pancsoltunk, ilyesmik. Pár mondatot beszeltem egy feka csajjal, akiről annyit volt érdemes tudni, hogy a bőrén és a haján kívül mindene kék volt: a pohara, táskája, törölközője, napszemüvege, gyűrűje, bikinije, koromlakkja, stb. Színes egyéniség. Vagymi.  Este megint vacsizni mentünk, nekem polip volt a menü, de nem az amit Angliában polip címszó alatt adnak és mikroszkóppal kell enni mert annyira pici, hanem  normálisan megtermett és megfőzött példány volt. Emellett megérkezett Fer pasija Németországból, meglepő módon a srác nemet (igaz én meg Angolországban lakom de csak részint vagyok angol.) A sráccal nem sokat beszeltem mert este 8 körül érkezett, mindketten zombik voltunk, plusz azt hiszem annyira nem volt kimondottan nagy az érdeklődés sem.

Péntek reggel 5kor keltem hogy napfelkeltét tudjak fényképezni, ami több okból felemásan sikerült, adott hogy a napfelkelte 6.15kor volt és az ég alja elég parás/felhős volt, szóval nem estem hasra a kepéktől. Reggel visszamentem aludni, bevágtam egy adag ruhát a mosodába, most pedig (fel három van per pill) a tengerparton ülök, sort iszom, barnulok, és írogatok/olvasgatok. Van wifi is. Egyik ismerősöm hajós blogját olvasom, valami pár evvel ezelőtti kalandja, de szerintem a repülőn is ezt fogom olvasni annyit irt, hogy ha a Gyűrűk Ura-bol és a Háború & Bekéből csinálnánk Descartes-szorzatot, akkor is ez lenne a hosszabb. (A matematikában, közelebbről a halmazelméletben az A és B halmaz Descartes-szorzatán [ejtsd: dékárt-szorzat] (vagy direkt szorzatán) azt a halmazt értjük, melynek azon rendezett párok az elemei, amiknek első eleme A-beli, második eleme pedig B-beli és a szorzat minden lehetséges párt tartalmaz.). Este elvileg buli lesz, mármint bepattanunk egy helyi klubba aztán ropjuk a keringőt. Aki ismer tudja hogy inkább fejnék meg egy génkezelt tehenet mint buliba menjek de mindegy. (Azt mar csak csendben jegyzem meg, h adott h városi gyerek vagyok, azt se tudom a standard tehén mennyiben különbözik egy kacsától, nemhogy a génkezelt, de marginális apróság.). Most jött épp erre a staff (nem a fadarab) és csak úgy adott egy manós jégkrémet mindenkiék. Vicczes.

Ezt leszámítva egyébként minden elég drága, de a fizetési rendszer centralizált. Amikor becsekkoltunk akkor csípőből levontak 10 ezer peso-t a bankszámlánkról, ez kb 150e forint lehet, és utána bemondásos alapon csak annyit kell mondani hogy a szobaszám 1736-2 és kész. Minden, utazás, kaja, pia, képeslap,  bélyeg, akármi, az így megy, levonjak a tízezres keretből, majd a végen amikor kicsekkolunk holnap, a maradékot visszatoljak a számlára. Mindenhol pincérek köröznek, és arra varnak h leszólítsuk őket mint a taxisokat, hogy akkor most kerek 3 doboz sort, vagy amit éppen. A hely egyébként nem pici. Főszezonban 2500 ember dolgozik itt, és bár azt nem tudom h mennyit fizetnek nekik, de valaki biztosan meggazdagodik: az, hogy egy lakás egy napra 3000 peso az egy dolog, de mint kiderült ez itt egy timeshare, amit eddig is tudtam, de a reszelteket nem: 20 évre ki kell fizetni 3 millio peso-t: ez normális pénznemben kb £150,000 (52m HUF) + (!!) 50,000 peso (£2500/880e HUF)/év. Ezert egy hetet kapsz egy egyszobás lakásban. Márvány ide v oda, akkor is. Plusz persze amit elköltessz. Ossza le mindenki magának hogy egy hét egy 5 csillagos szállodában olcsóbb. Cserebe kapsz egy kb 60nm-es lakást, amiben minden márvány ami szolid, és a legjobb anyagokat használjak fel. Minden, ami nem számít bele az alapköltségbe nagyon drága. Szendvicsek 100 peso (£4), masszázs, stb drága. Kb londoni árakat érdemes számolni. Nem meglepő módon senki nincs itt egymagában, és kevés a fiatal, akik mégis fiatalok, sokszor rokonokon keresztül lógnak itt.

Szombaton szállodát váltottunk – ez benne volt a tervbe, mostmár Cancunba mentünk át. A szállodai szoba/lakás a földszinten van, közvetlen előttünk az óceán. Más nem sok történt szombaton, leszámítva h este a többiek ivós játékokba kezdtek, aminek az lett a vége hogy rajtam kívül mindenki segg részeg lett. Szerencsére én megelégeltem a dolgot meg az előtt h leittam volna magam. Vasárnap így aztán a korai keles mellett picit kókadt volt a társaság, de a nap érdekesre sikerült. Elmentünk meglátogatni a család egyik helyi ismerősének a földjét, amin egy olyan beömlő van amit korábban írtam. A rendszerhez egy teljes barlang is tartozik, ami akkora mint több focipálya. Közben két helyi ember taco-t csinált nekünk, és iszogattunk, beszélgettünk. A pasas nagyon gazdag egyébként. Emellett 56 éves létére valami 19 éves kubai csajjal jár, aki állítólag igen ronda.

Közben miután megnéztük a tavat, ettünk, ittunk, vigadtunk, kézilabdáztunk is. Szerintem egy tucat részeg vak retard sikló jobban nyomta volna mint mi mindannyian, de mindegy, azért jól éreztük magunkat. A vicc mondjuk az volt, hogy mivel a hely nincs kiépítve, ezert a kövekre lehet csak leülni és minden földes/koszos, így mindannyian tiszta mocskok vagyunk, és persze mindannyian jellemzően világos színekben mentünk. Sok bagoly.

Hétfő elég siralmasan kezdődött. Első kőrben siralmas alvás után 6 előtt keltem, hogy egy égésznapos túrára menjek. Csak épp a busz nem jött értem. Később megpróbáltam megcáfolni azt a fizikai alaptételt, hogy két dolog egyszerre nem lehet egy helyen. Magyarul véletlen belerúgtam az ágy sarkába, ami eredményeképp kora délutánra a lábujjam új színekben pompázott és méretet tekintve marginalisan megnőtt. A napot végül otthon töltöttem, teljes unalomban. A terv ugye az égésznapos program lett volna, azonban mivel a program elmaradt, a család meg nélkülem programozott (adott h elvileg nekem is dolgom lett volna), nem sok maradt hatra mint körbejárni a helyi bevásárlóközpontokat, utcákat (van egy főút azt kész), aztán vagy az erkélyen rohadni vagy a hűtött szobában, mikor hol. Este végül meghozták a pénzt amibe az út került volna, plusz egy üveg valamilyen italt. Meg később este, olyan tíz korul elhatározták a többiek h elmegyünk inni. Nem sok kedvem volt hozza, de végül velük mentem. Az esemény jól sikerült, kb minden ami iható volt azt megittuk vagy kipróbáltuk. Kokalevélből alkohol, égetett (vagyis inkább égő/felgyújtott) alkohol, bármi. Ennek megfelelő mennyiségű pénzt hagytunk ott. Én fél egy korul eljöttem, a többiek azt hiszem maradtak egy ideig de nekem viszonylag elég volt annyi, a másik meg hogy befejeztem az ivászatot arra az estere és nem akartam túlságosan kivenni a részemet a számlának azon részéből amit utánam ittak meg.

Kedden délelőtt a tengerparton voltunk, majd ebéd után a reptérre vezetett az utam. A repülőút unalmas volt, de legalább csendes, ami, annak fényében h a reptér valahol egy ovi/bölcsőde hibridre emlékeztetett, igen megnyugtató élmény volt. Persze ettől függetlenül nem aludtam egy centit sem az éjjeli gépen, de az nálam normális.

Képek itt.

Vadkemping Cornwallban (Képes beszámoló)

A hétvégét vadkempingezéssel töltöttem Cornwallban, kb húsz ismeretlen társaságában. Volt azért egy ismerősöm is. Az eseményt Kriszti szervezte (akiről pár éve írtam talán, egy magyar csaj akivel Barcelonaban találkoztunk még, azóta Londonba költözött) egy meetup-jellegű weboldalon keresztül, így végül is neki pár ismerőse jött, valamint, ahogy ez lenni szokott ilyen esetekben, sok ismeretlen is. A társaságban volt pár magyar, pár cseh/szlovák, egy ausztrál, több francia, maláj, pár angol (inkább csak egy), és még pár elvontabb népség (litván, stb). Volt egy apuka is meg a hatéves lánya.

Mivel a WordPress nem engedi hogy rendesen beszúrjak Google Térképet, ezért csak képszerűen, ill rákattintva megnyílik a térkép is:


Nagyobb térkép

A kb. közepén lévő “The Watering Hole” melletti (jobbra) kis buckákon bújtunk el.

Az odaút egy cseh srác (volt kb 40 éves, de meg nem mondta volna róla senki hogy annyi) autójában telt, Kriszti, plusz egy lengyel és egy brazil csaj társasában, jól elbeszélgettünk, illetve bevásároltunk a helyi Tescoban:

From 20110731_Cornwall_Camping

A vásárlást kb 60 fontból megúsztuk – ez 17 fele lebontva majdnem ingyen volt.

A kutya Jan-é volt, a srác a képen, ő vezetett. Péntek kb 9 korul értünk oda, este, egy hosszasabb út után. Mi voltunk az első érkezők, pontosabban egy ausztrál csaj már ott volt, de nem találtuk, mert senki nem tudta a számát. Kisebb gond volt az is, hogy nem igazán volt térerő, es mégannyira nem volt internet. Ennyit az okostelefonok buktatóiról. Az ausztrál végül meglett nem sokkal később, valamelyik pubban henyélt.

A sátorállítás relatíve egyszerűen történt:

From 20110731_Cornwall_Camping

(Az enyém nincs a képen)

Szerencsére sikerült vegyek előző nap egy olyan sátrat amit csak ki kell szedni a zacsiból és felállítja magát, kb 20 másodperc a folyamat, és hozzá se nagyon kell nyúlni. Kriszti ellentétben pl elég sokat szívott a sajátjával, neki hagyományos sátra volt, amit azt hiszem valakitől kölcsönkapott. Valamelyik képen látszik egy reptéri jellegű húzós táska. Na az az enyém. Lehet nem épp sivatagi körülményekre tervezték de felettébb hasznosnak bizonyult, mert kicsit több cuccot vittem mint amit használtam (ruhák), ezért sok hely kellett. Este sokat ettünk, sokat ittunk, én valamikor 3 korul kerültem “ágyba” (hálózsákba mármint), de nem sokat aludtam, 6 korul felébredtem. Éjjel hideg volt, majd miután felkelt a nap baromi meleg lett a sátorban. Mint mondtam ez vadkemping (volt), de senki nem jött piszkálni minket hogy nem szabad, pedig ki volt táblázva rendesen, h tilos a kemping, a tábortűz, és a party-zás is. (Komolyan. – Igazából vasárnap reggel jelent meg egy csóka a helyi hivatalos szervektől de ő is csak annyit kért hogy majd takarítsunk fel magunk után, nem mondta hogy húzzunk a rekettyésbe, vagy valami hasonló. Az angolok lazák, nyugis társaság.)
Az esti kotyvasztásban megcsináltunk kb 16 hamburgert, sok kolbászt, ipari mennyiségű csirkét és elfogyott egy fél vagyon alkohol is. Reggelre mindenem füstszagú lett, azóta is próbálok szellőztetni a szobában otthon mert nem tudtam mindent egyszerre kimosni.
A társaság fokozatosan érkezett, azt hiszem az utolsó brigád éjfél korul került elő, mert van aki nem vett ki szabit péntekre, ezért a kb 5 órás autóutat későn kezdte Londonból.

Reggeli látképek:

From 20110731_Cornwall_Camping

(a balra lévő buckáknál voltunk)

From 20110731_Cornwall_Camping

(városka – ennél azért valamivel nagyobb volt Perranporth de nem sokkal.)

Reggeli a helyi benzinkútnál történt, ahol egyébként fini friss kaja volt, pékárú jórészt, de olcsó és kellemes. A csapat déltájt összeszedte magát, majd elmentünk egy bicajtúrára. Sátrak, cuccok ott maradtak. Persze nem hagytunk semmi kimondottan drágát a helyszínen, de mindenesetre leleptünk egy jó pár órára. Kíváncsian vártuk hogy mi marad a dolgainkból, leginkább mert a társaság egy jó része olyan országokból jött (pl közép-Európa) ahol az ilyesmi dolgokat nem érdemes megpróbálni.

From 20110731_Cornwall_Camping

“Reggeli” készulodes. Lehetett v 11 óra akkortájt.

A bicajtúrához béreltünk bicókat a helyi boltban, majd a Camel Trail nevű zárt úton haladtunk, picit szétzilálva, mert mindenki a maga tempójában ment. A teljes út hossza oda-vissza kb 25km volt, de mivel reggel picit későn indultunk (du 1 körül értünk oda), és a kölcsönző 5 után zárt, ezért nem teljesen jutottunk végig (plusz meg is álltunk itt-ott). Ez mondjuk nem volt gond mert az út eleje érdekesebb/szebb volt mint a vége.

From 20110731_Cornwall_Camping

Látkép.

From 20110731_Cornwall_Camping

Csoportkép a bicótúra elején.

From 20110731_Cornwall_Camping

Jan talát egy jó helyet a kutyának.

A kutya egyébként határozottan jó fej volt, mindenki imádta, azt hiszem talán leszámítva azt a csajt akibe beledörgölőzött az állat miután félig elsüllyedt a sárban amibe belemászott. Szegény csajnak ráadásul fehér pólója is volt.

A túra végeztével megszálltuk a helyi Fish&Chips bódét, itt épp K tomi a fejét nagyban:

From 20110731_Cornwall_Camping

Nagyjából 6 vagy 7 után indultunk vissza a sátrakhoz, ami egy bő fél óra autókázás volt, mindenki persze hulla fáradt. Befutottunk még venni kisebb mennyiségű kaját/piát. Különben mint kitalálhatta kb. mindenki a sátrak és a cuccok érintetlenek voltak, pedig sokan mászkáltak arrafelé, ezt onnan tudtuk hogy több kitaposott út is ment a környéken ahol néha embereket is láttunk. Kultúr-ország, ennyi.

Miután mindenki meggyőződött arról, hogy mindene rendben van, kivonultunk a partra naplementét nézni és iszogatni, mert piából még így is igen sok volt.

From 20110731_Cornwall_Camping
From 20110731_Cornwall_Camping

A vasárnap a szombatihoz hasonlóan kezdődött, sok ivással, viszonylag azonban korábbi fekvéssel és későbbi keléssel. Mivel reggelink nem volt, ezért megint bementünk a városba (5 perc gyalog), de ezúttal másutt vettünk péksütit. Cornwall-ban van egy helyi specialitás a Cornish Pasty ami egy baromi fini, egyszerre sós-is-meg-nem-is, meleg étel/péksüti. Na ezt majszolgattuk minden reggel. Kapni egyébként Angliában mindenütt lehet, de ott frissebb, és nem szállítják mérföldekről csomagolva.
Ha már ott jártunk alapon, kipróbáltuk a tengert is. 15 fokos volt a víz, ami elsőre baromi hidegnek hangzik, meg érződött is, de meg lehetett szokni. Utána kint már tok jónak hatott a 20 fokos levegő egy szál alsóban kb, mondván jó meleg volt. :) – egyébként lassan 4 éve vagyok az országban de azt hiszem most voltam először a tengerben.

A sátorcsomagolás után még beültünk enni ebédet is, közben persze eltelt néhány óra. Mindenki majszolta szépen a steak-et, meg miegyebet (én pl pizza, mi más.)

From 20110731_Cornwall_Camping

Végül kb 4 óra korul elindultunk visszafele, ekkor kezdett esni az eső, amolyan angolos, szitálós módszerrel – egész addig tökéletes idő volt, addigra meg már nem volt jelentősége.

Ennyi volt az idei kempingtúra, meg talán a nyaralás is, de ez mindenesetre kellemes volt. Az idei sátrazási igényem ki lett elégítve!