Utolsó sétám a Pék utcán

Gerry Rafferty-nek van az örök érvényű száma, Baker Street. Szerintem mindenki hallotta már, még akkor is, ha nem mindenki tudja felidézni magában. Tudom sokat anekdotázok itt a blogon, de volt évekkel ezelőtt egy ausztrál barátnőm, aki egyszer mondta, hogy elképzelte magában, amikor, mielőtt lejár a vízuma utoljára végigvezet Park Lane-n, vagy Piccadilly-n, aztán annyi és nincs tovább mert irány a reptér. A lány azóta is itt van, igaz nemsokára valóban hazaköltözik Brisbane-be, de most már saját akaratából. Nekem nemrég volt az utolsó sétám Baker Street-en. Ahogy feljöttem a metróból, egy szaxofonos játszotta Rafferty számát. Ennél jobban a helyzethez illő búcsút nehéz lett volna összehozni.

Volt nekem mindig két nagyon kedvenc számom ha Londonról volt szó. Az egyik a Baker Street, a másik a Sultans of Swing, utóbbit most nem részletezem, mert a hatvanas évekről szól leginkább. Aki nem ismeri a BS-t, vagy nem tud angolul, vagy nem figyelt rá eléggé…a szám egy pasasról szól, aki a Baker Street-en sétál, picit részeg, hosszú napja volt, és azon gondolkodik, hogy bár a városban mennyi ember van, mégis mennyire nincs semmi lelke Londonnak. Mennyire azt hitte, hogy itt mindent megtalál, és mennyire hatalmasat tévedett. Persze csak még egy év, és boldog lesz, de valahogy sosem történik meg, csak telnek az évek, de semmi. (a szöveg megy tovább, de azt már rátok hagyom megfejteni).

Szerintem London tényleg ilyen. Az angolban van egy kifejezés, “transient”, a szótár szerint múló, mulandó, tűnő, átmeneti, ideiglenes, tünékeny. Ez London. Itt semmi nem állandó. Lehet szeretni, nemszeretni, de akkor is ilyen.

Amikor kiköltöztem Oxfordba, eltoltam egy évet “tanulással”. Persze ha az óráim felére bejártam, akkor már szerintem sokat mondok. Közben jelentkeztem több mint ötven munkahelyre, aztán felvettek valahova. Átkerültem Londonba. Másfél évig bődületesen utáltam a helyet – nem volt senkim, ismerősöm, barátom, senki. Aztán megtaláltam a meetupot, meg ismerősök költöztek Magyarországról ide, feldobódott az életem. Barátok jöttek, barátok mentek. Voltak, akiket a blogon keresztül ismertem meg, és bár tudom, hogy a mostani költözés járuléka lesz az ismerettségek egy részének lebomlása, de azért sok jó(fej) ember vett itt körül.

Ezalatt én is változtam. Sikerült megdöntsek pár erős kétséget magamban-magammal kapcsolatban, leginkább, mert volt aki szembeszállt a saját hülyeségemmel, és én hagytam magam. Gondoltam sose vesznek fel az Accenture-hoz, valakivel fogadtam, hogy így lesz. Persze, nyertem, nem vettek fel, de utolsó körig jutottam. (Én úgy voltam vele, hogy fel se hívnak majd. Azért nem vettek fel, mert a csoportmunka fő kérdése valami sporttal kapcsolatos hülyeség volt, arra meg nem tudtam semmit hozzátenni, mert nem érdekel a sport. Utólag örülök, h nem vettek fel.) Megcsináltam a Mensa-tesztet, amit csak azért vállaltam be, hogy megmutassam valakinek, hogy nem fog menni. Sikerült. Azt hiszem akkor picit meghüppentem. Egy másik barátnőmmel szakítás után azon sms-ezgettünk, hogy csináljak valamit amitől mindig is féltem. Kellően részeg állapotomban bejelentkeztem egy ejtőernyőzésre. Talán modernkori életem legjobb döntése (mondván ezután már mitől féljek [a fogorvost leszámítva…]). Sikerült több, jól fizető, szerződéses munkát találjak, és többször pályát módosítsak, amivel most eljutok kiwiföldre. Utazgattam sok érdekes (és egy-két kevéssé érdekes) helyre.

Mi köze ezeknek Londonhoz? Annyi, hogy a város engedett kibontakozni egy picit. Sose fogom megtudni, hogy Budapesten ebből mi és hogyan valósulhatott volna meg, de ha azt mondom, hogy ott ennyi lehetőség nem adódott volna, és még most is úgy érezném, h minden amit elértem a szüleim közbenjárása okán volt (amerikai egy év 2000-ben, magán fősuli, első itteni év finanszírozása), akkor valószínűleg nem lennék távol az igazságtól.

Mondjuk továbbra sem tudom, hogy mi szeretnék lenni, amikor nagy leszek, de legalább annak ellenére, hogy a Föld másik végére soha nem egyszerű költözni, most talán először úgy érzem, hogy nem csak a víz visz, hanem legalább csónakom van a kurva óceánban. Ez is haladás. Szerintem ehhez az kellett, hogy itt legyek és meglássam magamban a lehetőségeket.

Miért megyek akkor mégis el? Erre több verzió van, de ha a magam elől menekülést kiveszem a listából akkor marad a fenti nyafi: a város a maga módján üres, lélektelen, hatalmas, időigényes, túl sokszínű és igazából nem vágyom már ide. A nyári brexit-szavazás, illetve az azt megelőző erősen demagóg kampány se sokat segített a helyzet virágillatú megítélésén. Ez majd természetesen a következő évek során kiderül, akár csak az is, hogy mennyire fogom megtalálni a helyemet egy négyszázezres “kisvárosban” ami 20-30 évvel (állítólag) le van maradva Anglia mögött kb minden szempontból. Erről majd a másik blogon olvashattok. Az itteni ismerőseim szerint rövid távon visszajövök. Szerintem nem. Ha kiwiföld nem válik be, akkor inkább tovább nézelődök. 8 év London után másra vágyom mostmár.

Addig is búcsúzónak egy régi klasszikus (a képek nem az enyémek, de tetszett az összeállítás):

Angolosan Távozni…Vixit

Legutóbb ott fejeztem be, hogy nincs tovább, meglett az állampolgárság, kész. Igazából azóta történt is pár dolog, és mivel van egy elég nagy hír is, ezért gondoltam összefoglalom az elmúlt majdnem két évet, de előtte rátérek a lényegre: október végén Új-Zélandra költözöm. [taps] – Most akkor mindenki olvassa végig ezt az írást, és a vége felé lesznek részletek a kiwiföldről is.

Na de mi is történt az elmúlt bő másfél-két évben? Volt pár dolog amiről nem írtam a blogon mert addigra eléggé lecsengett bennem az írogatás, de akkor most gondoltam felhozom, mégpedig a munkaköri változások. Erről, majd ha egyszer ráveszem magam írok részletesebben, de ha valaki még emlékszik akkor valahol ott hagytam abba, hogy egy piackutató cégnél voltam elemző, majd miután megelégeltem hogy £35,000 körüli összegekkel kellett szenvedjek, felmondtam. Igazából ez mosthoz képest 2.5 éve volt kb. Ehhez sokat segített az is, hogy az akkori főnöknőm egy munkamániás bolond volt aki vasárnap hajnali 2kor emailezgetett részegen a beosztottainak, ahelyett hogy az ágyban csinált volna valamit. A cég azóta egyébként majdnem csődbe ment, és a majdnem itt inkább azt jelenti, hogy “még nem, de baromi jó úton haladnak”.

Miután elhagytam a GfK-t, átmentem szerződéses vonalra. Ez magyarul a szabadúszó kategóriát jelenti, és az analitikai vonalon itt napi £300-400 környéki fizetések járnak mellé, bruttóban persze. A szabadúszói (freelance) ágazat is megér egy misét, de nagyon leegyszerűsítve az előnye a relatíve alacsony (céges) adó, a magas napi fizetés, és a tapasztalatszerzés lehetősége, adott h minden ügyfél más, minden projekt más, így valóban lehet érdekes dolgokkal szembesülni miközben pénzt is kap az ember, nem kell az irodai politikához jópofiznia, és ha seggekkel vagy körülvéve…nos akkor is 3-6 hónap után tovább lehet menni. Az sem utolsó, hogy két munka között el lehet menni hosszabb nyaralásokra, kb. amíg a takaró és a pénztárca engedi, 1-3-6-stb hónapokra, hiszen a “szabit” magunknak adjuk ki. A negatívumok közt felhoznám azon problémát, hogy ha valaki nem dolgozik (mert éppen projektek közt van, vagy eltörte a lábát és nem tud dolgozni) akkor nem is kap fizetést. Erről pár sorral lejjebb majd még írok.

Így keveredtem 3 hónapra egy szabadúszó poziba (a Dunnhumby-nál), majd utána lecsúsztam egy másik munkáról, mert akkoriban az útlevelem valamelyik hivatalban volt éppen (ez még bőven az állampolgárság előtt volt, csak sosem írtam róla.), majd végül “nagynehezen” találtam egy újabb szerződéses munkát a Worldpay-nél. Ez a kettő összesen 9 hónapig tartott, ezután volt az Új-Zélandi utam, amiről itt is írtam. Miután visszajöttem a messzi világból, újra becsatlakoztam a Worldpayhez, ezúttal nem mint elemző, hanem mint adatbázis-fejlesztő (SQL Dev), de még szabadúszó. Itt jöttem rá, hogy mivel mindig is kb bukdácsoltam matekból, a szabadúszó elemzőknek pedig kell a statisztikai tudásanyag, ezert jobbnak láttam átállni a fejlesztői vonalra, immár hivatalosan is. Közben elmentem turizmus és felfedezés céljából Ausztráliába, erről talán már nem írtam itt (ez már 2015 tavasza volt), de az az út is kb “csak” egy hónapos volt, majd miután visszajöttem Londonba, különféle okokból (leginkább nem találtam munkát, mert egyrészt gonosz szél fújt, másrészt pedig nem volt meg a kellő tapasztalatom ahhoz amit szerettem volna) 7 hónapig nem csináltam semmit. (leszámítva, hogy itthon ültem, költöttem a pénzt, egy ismerősöm meg az idegeimet tépte mert itt lakott picit tovább mint gondoltam, 3-4 hónapig. Miután végül október környéken kiköltözött, akkora volt a boldogság, hogy azóta se kerestük egymást. Kinőttem azt hiszem az ismerősök és ismeretlenek befogadásából.) – ősz óta tehát visszakeveredtem a hagyományos (nem freelancer, hanem ‘normális’, permanent) munkába, most már SQL fejlesztőként – persze csak egy ideig. Ezen a területen a tapasztaltabbak napi £500-550 korul kaphatnak, ami azért nem kevés pénz, még akkor sem, ha most már azért határozottan többet kapok mint a korábban említett £35k. Maga a munkahely egyébként elég necces, a 20 emberből álló kontingensből idén eddig hatan mondtak fel, és legalább egy tudom h munkát keres. Ha kiwiföld nem jött volna össze akkor valószínűleg én is elég gyorsan továbbálltam volna. Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy tanulnivaló van mit, és tavaly ősszel már picit úgy voltam vele hogy bármi normális munkát bevállalok mert azért 7 hónap seggen csücsülés errefelé alsó hangon is kb £14,000 költséget jelent, ami azért nem kevés, még ha az embert meg is fizetik korábban.

A munka mellett sikerült pár utazást is beilleszteni a menetrendbe. Ausztráliát és UZ-t már említettem, illetve voltam tavaly májusban Bulgáriában, megnéztem Szófiát, valamint egy elhagyatott kommunista partközpontot is; novemberben egy szűk hetet Észak-Koreában is (Csernobil után ez már majdnem alap…), valamint idén tavasszal Japánban. Akit érdekelnek, a flickr oldalamon vannak képek az összes helyről.

A szociális életem változó, ismerőseim nem kis része vagy lebabázott, vagy legalábbis olyan kapcsolatban él, ahol kevés idő jut másra – ez persze normális, valahol olvastam régen, hogy az ember kb 7 évente lecseréli a barátait (nem az ismerőseit) – függetlenül attól, hogy ez mennyire igaz, valahol reálisnak érzem a tapasztalatok alapján. A kiwis blog bevezetőjében írtam olyasmit, hogy a telefonomban levő 21 kontakt közül 5-6 párt alkot, egynéhány elköltözött másik országba, egy db nem is ember, néhány nem Londonban lakik, stb. Meetupokra kevesebbet járok, a kirándulásokat az elmúlt 2 évben hanyagoltam. Kicsit unalmas bejárni ugyan azokat a tájakat évente többször és heti jelleggel jópofizni az újdonsült londoniakkal, hogy mégis hóvarjú (how are you), és mióta vagy itt, és ki vagy és a többi. Kell a fenének. Persze mivel a négy fal közt nehéz új emberekre találni, ezért hullámokban néha kimozdulok és úgy teszek mint akit érdekelnek az új arcok az új csoportokban. Valahogy próbálom megtalálni az egyensúlyt a túl sok és a túl kevés közt.

És akkor végül kiwiföld. Október legvégétől Wellingtonba költözöm, találtam munkát, az egyik helyi banknál leszek adatbázis-fejlesztő. Egyelőre egy 30 hónapos munkavízummal, amit majd valószínűleg elég korán megpróbálok lecserélni egy flexibilisebb papírra, hogy ne csak egy helyen dolgozhassak, vagy legalábbis legyenek opcióim, aztán a többit meglátjuk majd. Egyelőre még nincs hol lakni, és viszonylag kevés a konkrétum a terveimmel kapcsolatban, de majd kialakul. Már nagyjából felfedeztem magamnak tíz vagy tizenöt meetup csoportot amik szimpatikusak lesznek, úgyhogy próbálom majd limitálni az otthon töltött depressziózásos időt. Lesz természetesen blog is, két nyelven, de egy helyen, a http://viktor.kiwi oldalon lesz a tartalom elérhető idővel. Még lesz itt egy post a napokban, de a következőkben ott találtok meg, ha érdekel még amiket írok.

Pár szó a Brexitről – Viktor szerint

A másik irományomban, amin éppen dolgozom elég hosszas szakaszt szenteltem a belpolitikának, aztán rájöttem, hogy nem is igazán illik oda, ezért külön veszem inkább a kettőt. Szóval brexit, ahogy én látom.

Brit szénbányászatban dolgozók száma

Gondolom senkinek nem okoz újdonságot a hír, hogy a sok bolond kiszavazta az országot az EU-ból. Erről akartam akkortájt írni, de persze neki se kezdtem mert lusta disznyó vagyok.

A ‘nem’-mel szavazók (magyarul azok, akik kifelé szavaztak) jó része az északi iparvárosokból, kisebb része kisvárosi idős lakosság volt. Az utóbbiakat talán egyszerűbb letudni azzal, hogy jó részük nincs hozzászokva az európai bevándorlókhoz, nem kedveli őket (minket), és titkon visszasírja a birodalmi napokat, mert mennyivel jobb volt akkor mint most, nemde? Az olyan apróságok, hogy az ő nyugdíjuk adóalapját manapság nem kis részben a mindenféle bevándorlók generálják, a kórházakban pedig a nővérek nagy része, az orvosok elég jelentős része külföldi születésű, az nem számít.
Az északiak picit nehezebb fejsze. Amikor a szavazás eredménye elkezdett lecsapódni és a magyar médiában megjelent elemzéseket olvasgattam, akkor nagyrészt teljesen kimaradt az alap probléma megvitatása: az északi területek Thatcher miatt és -óta szenvednek, és ezt a szenvedést szépen leverték most az országon. A probléma eredete, hogy az iparosodás óta a szén- és nehézfémek bányászata és -feldolgozása az előbb említett területekre koncentrálódott, kb. addig, amíg meg nem alakult az EU elődje, a Szén és Acélközösség, valamint amíg a globalizáció korai időszakában rá nem jöttek arra a befektetők, h az angol szén és acél bár jó, de túl drága. Ezen folyamatok eredményeképp az északi területek alól kifogytak a piacok a 80-as évek elejére, majd amikor a bányászsztrájkokat (angolul hosszasan itt a wiki cikk, nagyon jó és érdekes/érdemes olvasmány annak akit picit jobban érdekel az elmúlt 35 év belpolitikájának egyik legfontosabb mozzanata) Thatcher idején leverték, a bányákat és vasműveket pedig eladták és/vagy bezárták, a jómunkásemberek hirtelen tonnaszámra lettek munkanélküliek. Évekkel ezelőtt írtam egyszer arról, h valahol északon bezárt a külföldi tulajdonos egy acélművet, mert a szakszervezet megnehezítette a dolgukat.

Ebből a helyzetből legtöbbjüknek majdnem teljes képtelenség volt a felemelkedés, és megragadtak egy, a pénz és befektetések által messziről elkerült helyzetben kb., mint Magyarországon Miskolc, Ózd stb. városok. Az észak-angolok nem kis része alulképzett, fiatalon szül, nehéz körülmények között él, és csak annyit lát a világból, hogy a sok londoni ficsúr mekkora kis rohadék, a pénzügyi piacok bónuszain verik a pezsgősüvegjeiket, miközben nekik ott fent északon pont a globalizáció miatt lett olyan az életük amilyen. Végül is érthető megközelítés és indok a kifelé szavazásra, a saját szemszögükből legalábbis.

Az meg, hogy ez a gazdaságnak mennyire árt, ezek az emberek nem értik, és nem is érdekli őket. Volt egy ominózus jelenet a kampányidőszak alatt, amikor a bennmaradás-pártiak egy északi rendezvényen beszéltek arról, hogy a kilépés esetén a GDP xy%-kal csökkenne, mire beszólt valaki a közönségből, hogy “az a ti GDP-tek”. Nem igazán vették a lapot. Majd, amikor nemsokára rájönnek az emberek, hogy minden drágul, mert a font padlót fog(ott), azok pedig akik Londonban jó sok adót fizetnek be a magas fizetéseikből (még ha nem is mindet, amit kellene), a bankokkal együtt lelépnek, majd jól összeomlik a lakáspiac, meg a benefit-rendszer, mindenki, aki marad meg lesz lepődve, de akkor késő lesz.