Modern életem talán legnagyobb kalandja egy éve indult

Anélkül, hogy visszanéznék, emlékszem volt egy olyan bejegyzésem (lehet a viktor.kiwi blogon) ami azzal kezdődött, hogy a Scorpions-féle Wind of Change szólt és kaptam egy munkaajánlatot Új Zélandról. Most épp a Gyűrűk Ura filmzenéje szól, annak is a második száma, Concerning Hobbits az angol címe (a filmet ugye Kiwiföldön forgatták), melynek refrénje az alábbi (talán Göncz Árpád fordításában):

Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel,
felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,
utak találkozása vár,
futok, a lábam bizsereg
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?

Na szóval én egy éve mentem el Kiwiföldre – földrajzilag. Hogy egyébként hová, azt ki mondja meg?

Tudjátok, mindig sok olyan pont van valaki életében amire utólag úgy tekintünk vissza, hogy az egy fontos napja volt a múltnak, de ezen emlékek jó része véletleneken alapul(t): mikor van valami gyerekkori baromság a játszótéren ami esetleg örökre meghatározza a személyiségfejlődést, mikor találkozunk valakivel tinderen aki később fontos lesz, mikor ír valamelyik blog-olvasó, hogy “mik a fizetések Angliában” amiből aztán egy barátság alakul ki, történik valami jó vagy rossz, esik a fejedre egy zongora (sajnos-szerencsére erre még nem volt példa), ilyenek. Meg van az a pár dolog amikor elhatározzuk, hogy valami baromi fontos fog most történni, mert szerintünk az kell, és utána belevágunk. Na én tavaly ilyenkor ültem (úgy tűnik ülni rövid ű…rövidseggűeknek van kitalálva a Gugli szerint) fel a gépre ami aztán jó messzire is vitt.

Az a helyzet, hogy amikor 17 éve, 17 évesen kimentem Amerikába egy évre, az egy fix idejű projekt volt, 2000 augusztusától 2001 júniusig tartott, ezt tudtam én is, a család is, haverok is, stb. A vízum egy tanévre szólt, és bár azért mentem ki akkor mert Magyarországon akkori meglátásom szerint minden szutyok volt, azért mégsem akartam kint maradni a végére. Amellett, hogy sok (??) jó és kevéssé jó dolog történt velem az amerikai egy év alatt, annyira messze van a múltban, hogy csak emlékfoszlányok maradtak meg belőle. Feldolgoztam, ha valaki kérdi, hogy jó volt-e, mindig csak azt mondom, amit egy könyvben olvastam, hogy “se nem jó, se nem rossz, ellenben hasznos”. (a könyv azt írta, hogy “más”, ez is igaz, de nekem inkább mégis hasznos). Ez utóbbi biztos, mert ott jöttem rá, hogy egyedüli gyerekként nem én vagyok az univerzum közepe, nem körülettem forog a világ, és ami van, az se kötelezően az én szájam íze szerint zajlik.

Ezzel ellentétben NZ még pillanatnyilag nagyon forró talaj nekem: elvileg az volt az utópia (piálok azóta is eleget), a Kánaán, meg a mifene, ahol boldottá lesz. Aztán persze csak magam elől menekültem, megint örökölt vonás, írtam már erről pár szóban korábban. Aztán eltelt egy év, elmentem, visszajöttem. Közben néha felviláglik egy-egy zene a telefonomon, ami valamiért megmaradt mozzanatokra emlékeztet az ottani bő fél évemről, és picit szétcsúszik a világ. Volt egy szám, Vangelis-nek az Ask the Mountains c. száma, amit egy 12 órás éjjeli buszos utazás során (AKL-WLG) dobott be a telefon párszor. Azóta se tudom diszasszociálni az egésszel, pedig csak egy baromi fárasztó buszos út volt. Igaz a zene szövege releváns volt az akkori depis hangulathoz, hiszen akkor már tudtam, hogy 2 hónappal később jövök vissza. Mike Oldfield Return To Ommadawn (pt1) c. száma erősen megmaradt a fejemben pár héttel azutánról, hogy az akkori Londoni exem eltűnt a radarról, miközben én épp egy hegyen másztam 600 méterrel, és 45 fokban a szakadék felett. Valahogy beégett, azóta is nehezen tudom leszakítani az össze-nem-függő emlékdarabokat egymásról.

Visszajövetelem óta persze nem találom a helyemet. Pedig minden kb annyira jól alakult, amennyire lehet: találtam projekt munkát, kettőt is, a mostani ráadásul elég hosszúnak igérkezik, két (adag) ismerősnél csöveztem, most hétvégén költöztem új lakásba, ahol szerződés szerint legalább egy évig maradunk, többesszám, mert ismerőssel vettem ki egy kétszobás lakást viszonylag központi helyen. Ilyen sem volt még: nem-vallásos létemre megesküdtem az összes nemlétező felsőbbrendű lényre, hogy olyan nincs, hogy harmincnégy évesen én mással osztozzak. Aztán lám: Canary Wharf környéke csak tud valamit – pl, hogy baromi drága egyedül. A szociális életem nagyjából ott van, ahol hagytam tavaly ilyenkor. Mégis valahogy úgy érzem, mintha egy kivert fogat visszatettek volna a helyére – bár ehhez sem volt szerencsém, de kb olyan, mintha “passzolna, csak mégsem az igazi”. Nézem, hogy az ismerőseim mind letelepednek, nekem meg erre semmi szükségem, nem tudnám végigcsinálni.

Pár éve kaptam az egyik volt barátnőmtől pár általa készített plüss mifene-állatkákat. Miközben a csajjal már rég óta nem volt sok közünk egymáshoz, a baráti ismerettség megmaradt, és tavaly ilyentájt úgy váltunk el, hogy lehet sose látjuk egymást, mert neki nem lenne pénze elmenni oda látogatni, én meg fene tudja, mikor járnék erre megint. Mikor már tudtam, hogy nem maradok Kiwiföldön, elvittem plüss állatkákat a Mt Ngauruhoe csúcsára. Megintcsak Gyűrűk Ura filmrajongóknak, ez volt a Mt Doom, azaz a Végzet Hegye (a fent említett 600 méter, 45 fokos túra). Gondoltam nekik ott jó lesz. Kb ez jelképezte mindazt, amit gondoltam, hogy NZ lehetne, de sose igazán adtam meg a lehetőséget se az országnak, se magamnak, hogy kiderüljön. Minden hajnal övék maradt.

A plüssmifenéknek legalább jó kilátásuk marat a világ végéig. Vagy mi. (2017 február, Mt Ngauruhoe)

Igazából őszintén nem hiányzik. Szerintem ez a hét hónap is egy nem kevéssé fontos része lesz az életemnek mint Amerika volt anno, de még nem tudom pontosan hova tenni. Majd talán évek múlva, addig emésztem.

A mostani lakás adott szempontból kísértetiesen emlékeztet a napra pontosan egy évvel ezelőttire: tele van dobozokkal. Mielőtt kimentem, több ismerősöm mondta, hogy szerintük rövid távon visszatérek ide. Reméltem tévednek, de talán tudtam, hogy lehet igazuk lesz.

A régi helyem, az utolsó napokban (2016 október 18).

Most, hogy átköltöztem, megvettem ugyan azt a fürdőszobai sarokpolcot ami volt a Hanger Lane-i lakásomban, megrendelem majd ugyan azt az Argos-os polcot a szobába amim volt, és ha nem jött volna ki az AOC pár napja egy jobb monitorral mint régi példányom, akkor vszg. megvettem volna ugyan azt a Samsung monitort is ami a régi lakást díszítette, mert az előzőt kint eladtam jó pénzért. Mikróval ugyan így. Majdnem megvettem ugyan azt az asztalt is, csak rájöttem, hogy nem férne be rendesen a mostani szobába. Mintha valamibe kapaszkodnék? (költői kérdés.)

Elisabeth Kübler-Ross fogalmazta meg a gyász 5 fázisát, ami egy elég elterjedt rendszer a mai pszichológiában:

1. Tagadás és izoláció
2. Harag
3. Alkudozás
4. Depresszió
5. Elfogadás

A helyzet az, hogy miközben a fenti rendszert általában alkalmazzuk minden fontosabb negatív történés után (nem csak halál és gyász) azt hiszem rám ezek a fázisok nem teljesen vonatkoznak: a 2-3 sose volt meg, nem is érzem, hogy kellene. Mire haragudjak? Magamra, hogy fel akartam fedezni? Azt sose szabad. Az 1-4-5 között mozgok elég sokat. Alapvetően nem akarom tudomásul venni, hogy eltelt egy év és megint itt vagyok, ezért a témát is gyakran kerülöm. Áh nem is volt az annyira úgy. Csak nemtudom mi volt. Nem is akartam talán eléggé. Nem adtam meg a lehetőséget. Stb. A negyedik pont mondjuk nálam félig normális, valaki hozzám vágta nemrég, hogy nihilista vagyok: kb “vízben él és nem érdekel — szarok rája” a világnézetem. Miközben van pár (1-1) bipoláris és-vagy nonstop orvosi eset depis ismerősöm, én szerencsére nem vagyok ilyen. Az kéne még. Lehet nem tudom mi vagyok, de legalább tudom, hogy mi nem. Az is egy hasznos kezdet, sokaknak ez sem adatik meg.

Utólag majd könnyebb lesz megmondani mennyire, és mire volt jó az elmúlt időszak, most még nem látom ugyanis. Valamire biztos.

Fene tudja. Ha valaki valami világmegváltó gondolatot várt a poszt végére, annak elvettem 3 percet az életéből. Mindenki másnak, javaslom, hogy induljatok amerre akartok, max nem jönnek ki a számítások. Szerintem mindannyian inkább patkolnánk el vén korunkban, tudván, hogy valamit megpróbáltunk amire volt lehetőség, aztán nem vált be, mint azzal élni, hogy elbújtunk előle, pedig mi lett volna ha.

Ha Mari néninek pöcse lett volna, Mari bácsi lett volna.

–VGY

Kínaiul baromi nehéz, ellenben sose volt egyszerűbb.

你好! Vagyis nĭ hăo, vagyis “te jó (?)”, azaz “hogy vagy (?)”. Igaz kínaiul ez nem kérdés, hanem kijelentés, tehát “szia”, hiszen a kérdés a 你好吗?

Pár hete elkezdtem hivatalosan is kínaiul, mandarinul tanulni. Van az a régi vicc, hogy kérdezik a professzort, hogy hány év alatt lehet megtanulni kínaiul, mire mondja hogy 20 év, majd kiderül a vicc végén, hogy holnap vizsga van. Az a helyzet, hogy a mandarin egy baromira kreatív nyelv, amit két-három barátnő és két-három hét tanulás után is egyszerű átlátni. Mármint, hogy kreatív, mert egyébként ember legyen a talpán aki a harmincas évei közepén megtanulja.

Pl. a “mi a neved?” （你叫什么名字？）egyik karaktere abból ered, hogy ha a sötétben kiáltasz valaki után, és a hold fent van és a sötétben nem látnak, csak hallanak téged, és a szádat úgy formálod ahogy, akkor az a végén az lesz, hogy ming （名）. Ennél persze vannak sokkal másabb karakterek is, de maga a kreativitás elvitathatatlan. A “holnap” pl kb. “világos nap”. （明天）, a “vacsora” pedig az “esti rizs” （晚餐）.

Az ilyen véletlenszerű tanulási folyamatot akár csak 10 éve kb lehetetlen lett volna megcsinálni. A fent említettek közül csak a “mi a neved” szerepel a tankönyv első 1-2 fejezetében, ahol most tartunk. Ha fejből kellene lerajzoljam a releváns karaktereket, sünt szarnék. Amellett senkit nem is érdekelne, hiszen akárcsak az európai nyelvekben, ma már nem írunk kézzel semmit felnőttként. Gépelni tudni kell, olvasni is, írni már nem. Amíg képes vagyok felismerni a karaktereket, és eldönteni, hogy a jiu3 sok változata közül azt akarom mondani, hogy kilenc (九), vagy alkohol (酒), addig igazából mindegy.

Régen ez úgy ment, hogy az ember vett egy szótárat, beseggelte, hogy melyik karakterhez milyen elöljáró tartozott, azt megkereste a szótárban, aztán megkereste a másik felét is karakternek, aztán remélte, hogy megjegyzi. Ehhez képest, ma van Google Translate, ahova elég megjegyezni a pinyin-t (pl “ni hao”, ékezetek és mi-egyéb nélkül), és a többit kidobja a szoftver a telefonon. A Windows 10 is nagyon jól működik a pinyin bevitellel, a fentieket a sima Windowsos kínai kiosztással írtam, csalás nélkül. Vannak ingyenes appok tonnaszámra, amik napi jelleggel tolják a fejedbe az alapoktól a középfokig kb mindent, elvárják, hogy beszélgess velük minden nap, és leorrolnak, ha nem sikerül elkapni a kiejtést. Ha ez még mindig nem elég, vannak a korábban említett nyelvgyakorlós meetupok, valamint a távolkeleti haverok, akiket néha lehet abuzálni a napi baromságokkal. 我有九. Van kilencesem. Ja nem, 我有酒. Van alkoholom. (mindkettő wo3 you3 jiu3 — Wǒ yǒu jiǔ. Ezt is Google T-n néztem meg, mert nem emlékeztem, hogy a you melyik hanggal van. Pillanatok kérdése.)

A négy ékezetfajta.

Londonban sokfelé lehet mandarin tanfolyamra járni, a híresebbek a CityLit, illetve a SOAS, én az utóbbin vagyok hétfő esténként, az első 10 hét £300, és az első év 3×10 hét, amit külön-külön kell feljelentkezni és fizetni. Igazából nem drága, és rosszat nem tesz. 再见 (viszlát — persze az ékezeteket megint meg kellene nézzem, de a pinyin tudja helyettem is, én meg idővel remélem megtanulom. Megnéztem. 4-4. zai4 jian4).

Akinek több mint 9 élete van

Nem szoktam a blogon túl sokat írni az ismerőseimről, vagy csajozási szokásaimról (nem utolsó sorban mert kockafejként azért a sztereotípiák élnek), de néha belefutok arcokba akikről érdemes mesélni.

A közelmúltban volt egy nem-randim (tinderen barátkoztunk össze a nyáron, de a csaj egész ősszel túrázott, még végül összejött valakivel, de azért arra jutottunk, hogy kíváncsiak vagyunk egymásra még így is). Az illető kb velem egy korú (ő 36), és kihagyásokkal 20 éve él Londonban, eredetileg indiai-kenyai kombináció (5. generációs indiai kenyai család, nairobiban született, brit állampolgár), saját divatmárkája van, egy ideig a Bond Street-en volt boltja, mostanság picit visszavonultabban Chelsea-ban él és dolgozik, továbbra is a saját dolgait dizájnolja és adja el.

Az illető sztorija elég hihetetlenül alakult, de vannak közös ismerőseink, és amennyire lecsekkoltam igaznak tűnik. Filmbe illő történet:

Valahol ott kezdődött a beszélgetés, hogy vacsizni mentünk, és a lánynak földimogyoró allergiája van. Ez volt mindig is, viszont gyerek korában volt egy műtétje, ami a gyomrát érintette, részletekbe nem ment bele, nem is volt jelentősége. Korábban tudott enni ilyeneket is, aztán volt egy balesete ami után a vállát kellett vizsgálni, azóta nem eheti. Az összefüggés? A válla annyira szétment, hogy az orvosok úgy határoztak, hogy valamilyen baromi erős sugárterápiával vizsgálják meg mert nem láttak át a sérült szöveteken rendesen. Fel is írták egy lapra, hogy milyen testrészeket kell sugarazni, és milyeneket kell elkerülni.

Egyébként arról volt szó, hogy, most figyeljen mindenki, a csajt egyszer egy zebrán elütötte egy autó, akkor szétment a válla. Afrikában aztán pár évre rá lezuhant egy kisebb repülővel, ekkor persze megint szétment a válla is, és a bokája is. Ha ez nem lett volna elég, még egy vonatbalesete is volt, ekkor memóriavesztése is lett a csajnak, plusz kirepült a peronra a vonatból, ezért végül az orvosok úgy döntöttek, hogy rendesen felmérik mi maradt a csajból. Fel is lett írva, hogy a végtagjait vizsgálni kell, a gyomrát kerülni. A két papírt persze összekeverték, ezért szétbarmolták rendesen szegényt.

Azóta elég kevés dolgot ehet. Mikor az itteni kórház rájött, hogy elég nagy hiba történt, elkezdték gyógyszerrel kezelni, ahol elrontották az adagolást, így kb még rosszabbul járt. Végül kísérleti gyógyszert kapott, ami megintcsak nem jött be nála, mondani se kell nem sok maradt belőle a végére, járni nem tudott, tanulmányait abbahagyta (mondván mozogni nem tudott, két évet volt kórházban, és a memóriavesztése miatt nem nagyon tudott volna az eredeti területével [matematikus] foglalkozni).

Jobb felső…

Idővel megunta, és hazament nairobiba, ahol pihenéssel jórészt meggyógyult. Ekkor kezdett a divattal foglalkozni, tervezni, majd visszajött Londonba és megcsinálta a szerencséjét. A csaj többször volt különféle újságokban néha róla, néha a termékeiről volt szó, egyszer valaki könyvet is írt róla, pontosabban a mindenféle baleseteiről, igaz nem itt, hanem otthon.

Ezzel egyébként nem ért véget a sztorija – nagyjábóli felépülése után, tavaly előtt Ugandában volt egy túrán, ahol a kijelölt túraösvényen földcsuszamlás volt, a csaj több métert csúszva egy félig égő faszénhalom közepén akadt meg. Mire kiszedték, a lábszárán és bokáján harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. Ha ez nem lett volna elég, lefelé menetben felzavart egy méh rajt, ami persze rajta élte ki nemtetszését, úgyhogy a csípésektől anafilaxiás sokkot kapott, majdnem megfulladt, miközben még mentették őt a túra társai. Végül kórházba került, de pár hónap után kiengedték, a bokája meg most is be van kötve ha túrázik, de alapvetően jól van, állítása szerint mostanra már az afrikai magánorvosok ingyen foglalkoznak vele, mert a szervezte annyira gyorsan felépült magától, hogy az orvosi irodalom része a csaj. Mindezt bőrátűltetés nélkül. (Innen is az orvosi érdeklődés).

Még az ugandai esetből felépülőben, beköltözve, otthon nairobiban történt vele, hogy egy rendőrségi ellenőrző pontnál az egyik fegyveres megpróbálta kitépni őt az autóból (nem ő vezetett), amit majdnem sikerült is, mert az ajtót sikerült kívülről kinyitni (lehúzott ablaknál). Miközben az autóvezető haverja a gázra lépett, a csak félig kilógva a kocsiból majdnem a kerék alá került. Mehetett vissza a kórházba.

Most Londonban él újra, a régi boltját eladta, Chelsea-ban él és dolgozik, a jobb karját nehezen mozgatja, viszont kirándul sokat, fotózik, kék haja van, élvezi az életet.

Így is lehet.