Kínaiul baromi nehéz, ellenben sose volt egyszerűbb.

你好! Vagyis nĭ hăo, vagyis “te jó (?)”, azaz “hogy vagy (?)”. Igaz kínaiul ez nem kérdés, hanem kijelentés, tehát “szia”, hiszen a kérdés a 你好吗?

Pár hete elkezdtem hivatalosan is kínaiul, mandarinul tanulni. Van az a régi vicc, hogy kérdezik a professzort, hogy hány év alatt lehet megtanulni kínaiul, mire mondja hogy 20 év, majd kiderül a vicc végén, hogy holnap vizsga van. Az a helyzet, hogy a mandarin egy baromira kreatív nyelv, amit két-három barátnő és két-három hét tanulás után is egyszerű átlátni. Mármint, hogy kreatív, mert egyébként ember legyen a talpán aki a harmincas évei közepén megtanulja.

ming_charPl. a “mi a neved?” (你叫什么名字?)egyik karaktere abból ered, hogy ha a sötétben kiáltasz valaki után, és a hold fent van és a sötétben nem látnak, csak hallanak téged, és a szádat úgy formálod ahogy, akkor az a végén az lesz, hogy ming (名). Ennél persze vannak sokkal másabb karakterek is, de maga a kreativitás elvitathatatlan. A “holnap” pl kb. “világos nap”. (明天), a “vacsora” pedig az “esti rizs” (晚餐).

Az ilyen véletlenszerű tanulási folyamatot akár csak 10 éve kb lehetetlen lett volna megcsinálni. A fent említettek közül csak a “mi a neved” szerepel a tankönyv első 1-2 fejezetében, ahol most tartunk. Ha fejből kellene lerajzoljam a releváns karaktereket, sünt szarnék. Amellett senkit nem is érdekelne, hiszen akárcsak az európai nyelvekben, ma már nem írunk kézzel semmit felnőttként. Gépelni tudni kell, olvasni is, írni már nem. Amíg képes vagyok felismerni a karaktereket, és eldönteni, hogy a jiu3 sok változata közül azt akarom mondani, hogy kilenc (久), vagy alkohol (就), addig igazából mindegy.

Régen ez úgy ment, hogy az ember vett egy szótárat, beseggelte, hogy melyik karakterhez milyen elöljáró tartozott, azt megkereste a szótárban, aztán megkereste a másik felét is karakternek, aztán remélte, hogy megjegyzi. Ehhez képest, ma van Google Translate, ahova elég megjegyezni a pinyin-t (pl “ni hao”, ékezetek és mi-egyéb nélkül), és a többit kidobja a szoftver a telefonon. A Windows 10 is nagyon jól működik a pinyin bevitellel, a fentieket a sima Windowsos kínai kiosztással írtam, csalás nélkül. Vannak ingyenes appok tonnaszámra, amik napi jelleggel tolják a fejedbe az alapoktól a középfokig kb mindent, elvárják, hogy beszélgess velük minden nap, és leorrolnak, ha nem sikerül elkapni a kiejtést. Ha ez még mindig nem elég, vannak a korábban említett nyelvgyakorlós meetupok, valamint a távolkeleti haverok, akiket néha lehet abuzálni a napi baromságokkal. 我有久. Van kilencesem. Ja nem, 我有酒. Van alkoholom. (mindkettő wo3 you3 jiu3 — Wǒ yǒu jiǔ. Ezt is Google T-n néztem meg, mert nem emlékeztem, hogy a you melyik hanggal van. Pillanatok kérdése.)

chinesefor-us-pronunciation-tone-drills-l1p1-mandarin-chinese-tones-lesson-practice-1024x576

A négy ékezetfajta.

Londonban sokfelé lehet mandarin tanfolyamra járni, a híresebbek a CityLit, illetve a SOAS, én az utóbbin vagyok hétfő esténként, az első 10 hét £300, és az első év 3×10 hét, amit külön-külön kell feljelentkezni és fizetni. Igazából nem drága, és rosszat nem tesz. 再见 (viszlát — persze az ékezeteket megint meg kellene nézzem, de a pinyin tudja helyettem is, én meg idővel remélem megtanulom. Megnéztem. 4-4. zai4 jian4).

Reklámok

Akinek több mint 9 élete van

Nem szoktam a blogon túl sokat írni az ismerőseimről, vagy csajozási szokásaimról (nem utolsó sorban mert kockafejként azért a sztereotípiák élnek), de néha belefutok arcokba akikről érdemes mesélni.

A közelmúltban volt egy nem-randim (tinderen barátkoztunk össze a nyáron, de a csaj egész ősszel túrázott, még végül összejött valakivel, de azért arra jutottunk, hogy kíváncsiak vagyunk egymásra még így is). Az illető kb velem egy korú (ő 36), és kihagyásokkal 20 éve él Londonban, eredetileg indiai-kenyai kombináció (5. generációs indiai kenyai család, nairobiban született, brit állampolgár), saját divatmárkája van, egy ideig a Bond Street-en volt boltja, mostanság picit visszavonultabban Chelsea-ban él és dolgozik, továbbra is a saját dolgait dizájnolja és adja el.

Az illető sztorija elég hihetetlenül alakult, de vannak közös ismerőseink, és amennyire lecsekkoltam igaznak tűnik. Filmbe illő történet:

Valahol ott kezdődött a beszélgetés, hogy vacsizni mentünk, és a lánynak földimogyoró allergiája van. Ez volt mindig is, viszont gyerek korában volt egy műtétje, ami a gyomrát érintette, részletekbe nem ment bele, nem is volt jelentősége. Korábban tudott enni ilyeneket is, aztán volt egy balesete ami után a vállát kellett vizsgálni, azóta nem eheti. Az összefüggés? A válla annyira szétment, hogy az orvosok úgy határoztak, hogy valamilyen baromi erős sugárterápiával vizsgálják meg mert nem láttak át a sérült szöveteken rendesen. Fel is írták egy lapra, hogy milyen testrészeket kell sugarazni, és milyeneket kell elkerülni.

Egyébként arról volt szó, hogy, most figyeljen mindenki, a csajt egyszer egy zebrán elütötte egy autó, akkor szétment a válla. Afrikában aztán pár évre rá lezuhant egy kisebb repülővel, ekkor persze megint szétment a válla is, és a bokája is. Ha ez nem lett volna elég, még egy vonatbalesete is volt, ekkor memóriavesztése is lett a csajnak, plusz kirepült a peronra a vonatból, ezért végül az orvosok úgy döntöttek, hogy rendesen felmérik mi maradt a csajból. Fel is lett írva, hogy a végtagjait vizsgálni kell, a gyomrát kerülni. A két papírt persze összekeverték, ezért szétbarmolták rendesen szegényt.

Azóta elég kevés dolgot ehet. Mikor az itteni kórház rájött, hogy elég nagy hiba történt, elkezdték gyógyszerrel kezelni, ahol elrontották az adagolást, így kb még rosszabbul járt. Végül kísérleti gyógyszert kapott, ami megintcsak nem jött be nála, mondani se kell nem sok maradt belőle a végére, járni nem tudott, tanulmányait abbahagyta (mondván mozogni nem tudott, két évet volt kórházban, és a memóriavesztése miatt nem nagyon tudott volna az eredeti területével [matematikus] foglalkozni).

2017-10-11-11.46

Jobb felső…

Idővel megunta, és hazament nairobiba, ahol pihenéssel jórészt meggyógyult. Ekkor kezdett a divattal foglalkozni, tervezni, majd visszajött Londonba és megcsinálta a szerencséjét. A csaj többször volt különféle újságokban néha róla, néha a termékeiről volt szó, egyszer valaki könyvet is írt róla, pontosabban a mindenféle baleseteiről, igaz nem itt, hanem otthon.

Ezzel egyébként nem ért véget a sztorija – nagyjábóli felépülése után, tavaly előtt Ugandában volt egy túrán, ahol a kijelölt túraösvényen földcsuszamlás volt, a csaj több métert csúszva egy félig égő faszénhalom közepén akadt meg. Mire kiszedték, a lábszárán és bokáján harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. Ha ez nem lett volna elég, lefelé menetben felzavart egy méh rajt, ami persze rajta élte ki nemtetszését, úgyhogy a csípésektől anafilaxiás sokkot kapott, majdnem megfulladt, miközben még mentették őt a túra társai. Végül kórházba került, de pár hónap után kiengedték, a bokája meg most is be van kötve ha túrázik, de alapvetően jól van, állítása szerint mostanra már az afrikai magánorvosok ingyen foglalkoznak vele, mert a szervezte annyira gyorsan felépült magától, hogy az orvosi irodalom része a csaj. Mindezt bőrátűltetés nélkül. (Innen is az orvosi érdeklődés).

Még az ugandai esetből felépülőben, beköltözve, otthon nairobiban történt vele, hogy egy rendőrségi ellenőrző pontnál az egyik fegyveres megpróbálta kitépni őt az autóból (nem ő vezetett), amit majdnem sikerült is, mert az ajtót sikerült kívülről kinyitni (lehúzott ablaknál). Miközben az autóvezető haverja a gázra lépett, a csak félig kilógva a kocsiból majdnem a kerék alá került. Mehetett vissza a kórházba.

Most Londonban él újra, a régi boltját eladta, Chelsea-ban él és dolgozik, a jobb karját nehezen mozgatja, viszont kirándul sokat, fotózik, kék haja van, élvezi az életet.

Így is lehet.

A Taktikai Atompingvin…

Az Egyesült Királyság sok furcsasága között vitathatatlanul említést érdemel a Brewdog-féle Tactical Nuclear Penguin, magyarul a Taktikai Atompingvin. (Azok a skótok, mi?). A 375ml-s üveget kb 50 fontért lehet beszerezni, már, amikor épp kapható, az Amazonon, illetve az országban a Brewdog pubokban. Alkoholtartalma 32%, és a maga idejében a világ legerősebb “természetesen” főzött söre volt. (ezen lehet vitázni, de ez a marketingszöveg – egyébként háromszoros fagyasztással főzik, ezért olyan erős.). Azóta a németeknek sikerült egy 40%-os, majd a skótoknak egy 41%-os sört is főzniük, majd megint csak a skótoknak egy hatvanvalamennyi százalékost is, de utóbbi már a főzés módszerét tekintve nem sör.

2016-01-27-17-17-53-1

Amit érdemes tudni a Pingvinről:

  • A hivatalos fajtája Triple Imperial Stout, ezt nem tudom mi magyarul, de az olyan földi halandók, mint én, akik nem épp sörgurmék…na azoknak legyen elég, hogy egy baromi erős Guiness-re hasonlít az íze. Mint feljebb említettem, a sör erejét a háromszoros fagyasztás adja, ami mögött az a logika bújik meg, hogy az alkohol alacsonyabb fokon fagy meg, mint a víz, így a sörből mindössze ki kell vonni egy kis vizet, és már erősebb is lett. Egyszerű.
  • A sör egyik vitathatatlan előnye, hasonlóan drága (mármint: 12-14p/ml, tehát £100/750ml “drága”, nem pedig £12,000s-üveg-pezsgő-drága [olyat csak láttam, de valahogy nem vettem meg].)  alkohol-társaival szemben, hogy itt a pénzedért kapsz is valami egyedit, ami nem csak árában különbözik az olcsóbb társaitól. Mire is gondolok itt: a korábbi legdrágább ital amit megvettem egy Krug Grand Cuvee volt, ami £110/750ml árazással kapható. Miközben valóban jó pezsgő, nem éreztem, hogy egy fele annyiba kerülő üvegnél kétszer jobb, vagy érdekesebb lett volna. Teccikérteni.
  • A pingvin egy barna papírzacsiban érkezik, amire a sörfőzdében valaki kézzel rajzol egy pingvint. Mondhatni mindegyik darab egyedi, picit személyre szabott, és vitathatatlanul cuki.

2016-02-28-13-49-10-1

Magát az italt tekintve, az üveg hátulján levő szöveg felhívja a figyelmet arra, hogy ez erős alkohol, és a legjobb, ha nem egyedül borítod le az egészet. A mellékelt képen látható, hogy ezt én szépen meg is fogadtam, és pár baráttal a délutáni Munchikonozás folyamán fogyasztottuk el.

Szóval akkor tényleg rátérek az italra.

Ez egy Stout. Adott megközelítésből olyan, mint egy hagyományos stout, hasonló stout íze van, hasonló buborék (CO2) íze van, de utóbbiból, buborékokból egyáltalán nem lehet találni az italban. A főzés folyamata, valamint az ital erőssége miatt a buborékoknak csak az ízét lehet érezni, de azt is csak a háttérben, finoman.

A sör nagyon sokban hasonlít egy whiskeyre, mind erejében, mind állagában, ahogy kiöntöd az üvegből is hasonlóan viselkedik. Ízét tekintve, harmadszor is, stout, de nagyon erős. Inkább egy stout whisky, vagy dupla erős stout likőrre hasonlít, és bármilyen érdekes is az íze, nem érdemes egyben meginni az üveget, két okból sem: 1) kár érte 2) valószínűleg visszajönne, az meg pazarlás. Igazából itt arról is van szó, hogy hiába bírja valaki jól az alkoholt, ennek egyszerűen émelyítő íze van, amit nem lehet töménytelen mennyiségben elviselni. Korábban sikerült egy hosszú délután alatt megigyak egy fél üveg JD Honey-t, ami valahogy bennem is maradt, de ebben az esetben biztosan bolond ötlet lenne ezt megpróbálni.

Érdemes-e kipróbálni? Nos…

  • Maga az üveg elég unalmas dizájn, egy gyűjteményben nem mutat jól.
  • Adott megközelítésből baromi taszító íze van, még ha ez nem is rossz dolog. Alapvetően, ha a stout nem a te világod, akkor ez biztos nem fog beválni.
  • Ha valaki szeret trófeákat gyűjteni, vagy az “italkönyvtárát” szeretné bővíteni, akkor mindenképp javasolni tudom. Legalább lesz mivel felvágni, azonban valószínűtlen, hogy ezért valaki ágyba bújna veled.
  • A brewdog szlogenjei közt gyakori téma a punk világ. Az, hogy egy ilyen árazású üveg sört megveszel-e, nem kis részben függ attól, h mennyire akarsz punk lenni…nem épp olcsó, de végül is kétfelé elosztva már egészen megéri, és legalább lesz egy egyedi estéd. Anarchia a kevéssé szegény punkoknak.

Személyes véleményem: érdemes kipróbálni.

Új-Zéland 30 napban

Új-Zélandi utam beszámolója következik, az eredeti angol fordításában (itt). Az írás félig élő módban zajlik, tehát amikor van lehetőségem, leírom, ami történik, nem pedig az út végén próbálom összegyűjteni, hogy mikor mi volt – hiszen addigra jórészt elfelejteném, azt hiszem.

Tipp: Ha a linkekre kattintasz, a vonatkozó fotót lehet megtekinteni. Aki Chrome-ot, és HoverZoom kiegészítőt használ, annak elég a linkre egereznie, a kép megjelenik magától is. Aki pedig nem tud várni, annak itt az összes (220) kép: itt

[03/17, Auckland]: ez még nem a csoportos út része, de úgy voltam vele, hogy érdemes lenne körbejárni a várost egy picit. A valóságban ez úgy nézett ki, hogy este megérkezés után körbesétáltam a belvárosban, majd visszatántorogtam a hostelba, és 8 körül lefeküdtem. Sikerült viszonylag jól kialudjam magam, aminek örültem.

A reggeli ébredés után elmentem várost nézni, felmentem a helyi dombra, amit ők aranyosan csak hegynek neveznek (Mt. Eden). Ez a hegy/domb egy kialudt vulkán, ami legutóbb harmincezer éve tort ki. A hegycsúcs-közeli részek bizonyos területei el vannak zárva turisták elől, mert a Maoriknak szent helyei, azonban ez igazából nem sokat befolyásolja a látogathatóságot.

A csövesek és kéregetők tömegei, akiket még vasárnap este láttam szépen eltűntek reggelre, a belvárosból, és helyüket a turisták vették át. Ennek ellenére egyébként estére azért szépen megint csak előkerültek a kéregetők és az utcán alvók, hogy az arra járókat vegzálhassák. Bár ezeknek az embereknek jó része Maori (eléggé hasonló a helyzet errefelé, mint az indiánokkal Amerikában, aki olvasta az akkori beszámolómat, ott jobban le van írva.), viszont meglepő módon elég sok fehéret is láttam, sőt, elég sok olyan fehéret, akik inkább turistáknak tűnnek, de talán az utcán alvással akarnak spórolni. Picit Moszkva Tér (manapság SzK) feeling, de sebaj.

Napközben felmentem a Sky Tower tetejére, ahol, bár lett volna lehetőség sétálni a szélben, ezt kihagytam, mert $170 dollárért picit drágállottam, leginkább annak fényében, hogy nem lehetett volna a fényképezőt kivinni, így összesen annyi az élmény, hogy egy biztosított rendszerben sétálsz a torony szélén. A Sky Tower 328 méter magas, és mint olyan a legmagasabb épület a déli féltekén (free standing structure, nem tudom ennek mi a magyar neve). Az épület, mint adótorony, kaszinó, étterem, bár stb. üzemel, 1997-ben épült, és elvileg ki kell álljon egy 8.0-s földrengést, valamint legalább 200kmh-s szelet is.

Igaz a napi időjárás-előrejelzés szerint szutyok idő várt rám, de szerencsére ennek ellenére nagyon meleg, erős napsütés volt egész nap, úgyhogy sikerült is leégjek egy picit. Délután 3 környékére így visszamenekültem a hostelba, mondván a gyalog megközelíthető turistalátványosságokat már megnéztem, valamint az egész egy hónapos buli végén még lesz egy napom Aucklandban, amikor majd valószínűleg elmegyek Hobbiton-ba (Hobbitfalva). Este 6kor aztán megint kimerészkedtem, bementem újra a belvárosba, és néztem az ünneplő tömegeket – Szt. Patrik napja az íreknél nagy buli, viszont mivel itt is sok a brit/ír leszármazott, plusz egy nagyszerű lehetőség az alkohol fogyasztásra, ezért ünneplik is rendesen. Vacsit a Shaolinkungfu (így egyben) nevű kínai kajáldából hoztam, plusz egy literes sörös dobozt is. Párnaosztás fél10 körül.

[03/18, 1. nap, Auckland -> Bay of Islands]: a reggeli 10-es, előre megbeszélt időpontban megjelent a busz és már indultunk is. Jelenleg kb. tíz utas van a teljes méretű buszban (egy Zonda, kínai csoda), de amennyire értettem ez idővel változni fog, mert nem mindenki tolja végig a 28 napot, és több helyen is be lehet csatlakozni. A napi buszozás meglehetősen eseménytelen volt, bár láttam pár lezuhant autót a völgyekben és a sziklák közt. Talán pár év múlva majd valaki talál bennük egy csontvázat, nem tudom, mivel nem álltunk meg megnézni őket.

Ezen kívül megvolt az első „első világ-beli problémám” is: rájöttem, hogy valamiért a fényképező GPS-e még mindig azt hiszi, hogy Londonban vagyok, ezért az első két napi képeket végig rosszul címkézte fel. Így jártam.

Délután megnéztük Waitangi-t, ahol az 1840-es években megállapodtak a britek és a Maorik a függetlenségről, a politikai és gazdasági keretrendszerről, és miegyebekről. A látogatás része volt egy rövid kulturális show is, ami inkább egy törzsi táncra emlékeztetett. Picit olyasmi volt, amit egyszer érdemes megnézni, de adott, hogy nincs ingyen, másodszor már nem biztos, hogy akkora eresztés.

A kempingbe való megérkezés után kiderült, hogy csak az első napra tudok szobát kivenni magamnak, a másodikra nincs hely, ezért maradok a sátrazásnál. Emellett elkövettem azt a hibát, hogy olcsósági megfontolásokból kézzel mostam ki a szennyest, majd hagytam megszáradni, aminek az lett a vége, hogy lett egy adag büdös, koszos, nedves ruhám. Sóhaj.

Este telihold, lehet vonyítani…

[03/19, 2. nap, Bay of Islands]: pár meglehetősen fura álom után korán keltem, mert nem volt takaró, én meg nem vittem be a hálózsákot magamnak. Ki is mentem napfelkeltét fotózni, helyette találtam egy tonna kacsát. Kacsainvázió volt, legalább hetven kacsa vette körül a sátrakat. Már csak Kacsazilla hiányzott. Később kiderült, hogy ez nem egy kacsamese volt, hanem ezek az állatok ott laknak, és minden reggel felhápogják a kempingezőket.

A kempinghez legközelebb eső település Paihia, kb. 1700 lakossal, ami az öböl (Bay) mentén fekszik, és mindenféle eco-turizmus jellegű aktivitásokat kínál, pl. túrák, hajózás, helikopter-kirándulások, búvárkodás stb. Én egy hatórásnak meghirdetett túrára mentem, ami, mint kiderült, viszonylag jól volt kiszámítva. A túra a közeli szigeteket kötötte össze (Paihia – Russell), és mindenféle (a filmekben látható jellegű) esőerdőn, tisztásokon, és vegyes vegetáción vezetett keresztül. Az utat gyakran oktató jellegű táblák is követték, ahol a helyi növény és állatvilágról lehetett némi információt megtudni. A séta több mangrove-területen is átvezetett, itt magasított fajárdán kellett menni. Itt-ott padokat is kihelyeztek, amik természetesen nem voltak leamortizálva, mint egyes helyeken…

A kirándulás két picit rosszul megszervezett része az apály/dagály, valamint a jelölések kérdése. Amikor dagály van, a kijelölt út egy része járhatatlan, helyette viszont nem egyértelmű, hogy merre kell menni, a helyi lakosok pedig nem túl boldogok, amikor a kertjükben flangálsz. A második dolog, ami szemet szúrt, hogy bár a turistaút középső szakasza szépen ki van táblázva, az eleje és a vége egyáltalán nincs, ezért a térkép igen jól jön.

Ennek ellenére kellemes élmény és séta, valamint jó bemelegítés is volt a következő túrákra, amik majd már valószínűleg hosszabbak és nehezebbek lesznek. Rájöttem arra is, hogy az erős napon nem elég másfél liter vizet magammal hurcoljak, mert a tízkilós hátizsák, a nap, és a meleg összességében picit megterhelő tud lenni.

Voltak szórakoztató momentumok is. A séta jó részén a kijelölt út elég keskeny, sokszor csak egy ember fér el, de azért egyszer sikerült egy egymásban picit elmerülő párra a frászt hozzam. Szerencsére nem szexeltek, de attól függetlenül meglepődtek. Való igaz, nem volt túl sok ember a túraúton. A másik dolog, amit már korábban is láttam, de most volt egy jó példa rá, azok a viccesnek szánt jelzések. Mint feljebb írtam, itt-ott azért ki van táblázva az út, még ha hangyafasznyi méretű táblákkal is, de néha azért kitesznek olyan okosságokat is, mint A zebrákat etetni tilos. Nem mintha bárhol lenne zebra az országban az állatkerteket leszámítva, de mindegy.

Amíg a visszafelé menő kompra vártam, kiraktak két frissen fogott kardhalat az egyik hajóból nem sokkal mellettem, ami érdekes volt, mert ilyet még korábban nem láttam. Új élmények, yeyy. Emellett ezek a halak igencsak nagyok, sikerült pár képet csináljak az eseményről. Visszaérkezésem után kipróbáltam a „kiwi” hotdogot, ami nem madárból készült, hanem csak új zélandi, igazából egy panírozott, majd kecsöpben rendesen megmártózott virsli. Finom, csak picit kézmosás-igényes.

Este minden rendben volt, leszámítva, hogy elkapott minket egy nagyobb eső, úgyhogy a kiaggatott törölközőm még jobban vizes lett.

[03/20, 3. nap, Bay of Islands  -> Orewa]: a nap jó részét a buszban töltöttük, bár a délelőtt folyamán megálltunk sandboardingozni – annak, aki nem ismeri, ez annyit tesz, hogy egy szörfdeszka-szerűségre felhasalsz és lecsúszol a homokbuckán. Jó buli, nekem picit nehezen indult be a dolog, de a végére megbarátkoztam vele. Előbbin a többiek jól szórakoztak, de sebaj. A fényképezőt sajnos nem vittem magammal, aminek mondjuk lehet a szenzor és az optika örült, de így nincsenek képek.

Ebéd egy Dargaville nevű lepratelepen volt. A város történelmileg kétkezi munkából és kereskedelemből élt, manapság azonban a főúton van kb. három italbolt, két kínai, meg pár pub, valamint néhány halászati üzlet. Kaja végül Subway-ból lett, mondván ott legalább tudom, mit adnak.

Délután strandoltunk egy picit a helyi meleg vizes forrásokból táplálkozó strandnál, ami kellemes volt, este pedig megérkeztünk a kempinghez, ahol egy meglehetősen nagy házikót kaptam $32-ért magamnak.

[03/21, 4. nap, Orewa -> Coromandel]: reggelre rájöttem, hogy hasadt személyiség alakult ki bennem. Legalább két énem van, akik a napszakokkal együtt változnak. Reggel Űrvadász vagyok, mármint nem az, amelyik egy régebbi filmben egy csinos androidot kefélget, hanem az, amelyik próbál a csomagban űrt (helyet) találni a cuccoknak, este pedig picit Marilyn Manson vagyok, és az I don’t like the bugs but the bugs like me c. száma (drugs, eredetiben, de mindegy) valósul meg bennem, mondván megesznek a bogarak.

Délelőtt visszamentünk Aucklandba, ahol elváltunk három brit csajszitól, akiknek letelt a huszonnyolc napjuk, helyettük felszedtünk pár (10) új embert, valamit nem szedtünk fel egy bizonyos valakit (#11), aki nem jelent meg időben, ezért nem vártunk rá. Az új emberek jó része brit, valamint német.

A nap megint jórészt a buszban telt, és mint olyan, nem volt túl eseménydús, talán leszámítva, hogy láttam egy táblát, ami Bombay fele mutatott. Bombay ebben az esetben nem az indiai város, hanem a helyi, hasonló nevű településre utal, és úgy tűnik a helyi kultúrában minden, ami Bombaytól északra van, az Aucklandhoz tartozik, minden, ami pedig délre esik onnan, na, az a ’vidék’. Ennek megfelelően a helyiek nem is nagyon szeretnél túlságosan mixelődni a másik társasággal, legalábbis mindenféle kommentek nélkül nem. Ilyesmi Angliában is van egyébként, Londonban tapasztaltam már többször.

Ebéd megint valamilyen eldugott helyen volt, ahol megint csak volt kb. négy pia-bolt, két-három kajálda, és megint pár halászati üzlet. Úgy látom, rendben vannak errefelé a prioritások.

A napi kaland a Cathedral Cove megtekintésével, valamint az oda/vissza kirándulással kezdődött. Ez egy, apály idején látogatható tengerparti látványosság, egy kimosott szakasz, viszonylag turistás, de kellemes ennek ellenére is. Ezután megnéztük a helyi forró vizes tengerpartot, ami arról híres, hogy mint kitalálható, a forróvíz a tengerparton tor fel. Ezt sokan úgy használják ki, hogy lapátokkal gödröket ásnak, és a hatvanfokos vizet a tengervízzel mixelik, majd belefekszenek. Mi csak a lábunkat áztattuk picit, mert hideg volt és szeles az idő. Évente kb. hétszázezer látogató fordul meg a tengerparton, úszni pedig veszélyes és az erős áramlatok miatt ellenjavallt.

A kempingben találtam egy meglepő/érdekes megoldást. A korábbiakban kb. mindenhova ki volt írva, hogy a zuhanyzást rövidre illett fogni, itt azonban egyszerűen csak öt percig jött a meleg víz, ezzel megoldva a problémát.

Az este megint nyugiban zajlott, viszont itt lehetett először látni a csillagokat és a Tejutat is rendesebben, ami érdekes volt, mint városlakónak, igaz, láttam már korábban is. Az egyik megmosolyogtató interkulturális pillanat az volt, amikor az egyik német csajszi elnevezte a Tejutat Tej utcának. Angolul Milky Way, németül viszont fordításban Milk Street.

[03/22, 5. nap, Coromandel -> Rotorua]: elkezdtünk távolodni az óceántól és elindultunk a sziget belseje felé, ami vulkanikus terület. Egy dolog, ami a napok során feltűnt, az a települések mássága. Európai értelemben vett falvakat nem nagyon láttam, a kis települések annál tisztábbak, nincsenek házi jószágok, van helyette viszont egy sor italbolt. Emellett elég sok, tanya-jellegű épületet is találni sokfelé, de azok is sokkal kulturáltabban néznek ki. Aki volt már az USA-ban, a talán tudja, miről beszélek, ott is nagyon hasonlóak a települések. A nagyobb városokban van egy főutca, sok piabolttal (megint), valamint viszonylag sok antik/kacat-árus üzlettel, és kissé lepukkant épületekkel.

Rotorua hely beceneve Rotovegas, ami abból a szempontból igaz is, hogy valóban egy kissé város jellege van, valamint ez a helyi ’nagy’ település. Az itteni látványosság a hegyi gondola/szánkó, ami nem havon, hanem betonon zajlik, olyasmi, mint Visegrádon a bob, csak picit más, mert nem zárt pályán, hanem csak félig szabályozott kereteken belül működik. A szánkózás jó poén, kipróbáltuk, lementünk párszor. Persze fotózni itt se lehet, nem is lenne veszélytelen mondjuk megállni a félig zárt pályán.

A hegyről lefele a gondolában az egyik brit srác rosszul lett, először azt hittük, hogy ételmérgezés, de aztán lázas is lett, azóta nem sokat tudunk róla, bár valahol velünk van, nem kórházban. Emellett kiderült, hogy a korábban keresett #11-es utas is él, az utazási iroda, amivel foglalt elszúrta a repülőjáratokat, ezért késett egy cseppet. Erre mondjuk azért annyit tudok mondani, hogy a csaj se nagyon nézte meg, hogy mikor kellene megérkezzen, ha nem tűnt fel neki, hogy átfedés van…

Este bokorkempingben voltunk – ennek nem tudom mi a magyar neve, mondanám, hogy vadkemping, de WC azért volt, ha más nem is. Persze itt mindenki sátrazott, más megoldás nem lévén. Sikerült a csillagokról is csinálnom pár képet, de majd otthon kell megnézzem, milyenek lettek, mert a fényképező kijelzőjén nem sokat látni belőlük.

Éjjelre eléggé lehűlt az idő, ezért sapkában kellett aludjak.

[03/23, 6. nap, Rotorua -> Tokaanu]: a bokorkempingben alvás jobban ment, mint eredetileg gondoltam, sikerült viszonylag rendesen aludjak. Miután felkeltem, páran megpróbáltunk napfelkeltét fotózni, de a hegyek miatt ez nehézségekbe ütközött, nem nagyon jött össze. A tábort 9.15kor hagytuk el, ami eddig a legkésőbbi indulás, és azt hiszem, nem is nagyon lesz több hasonló a jövőben.

A kései indulás oka az volt, hogy 10.15-re kellett a helyi nemzeti parkban levő gejzírhez érkezzünk, ugyanis azt akkor töretik ki. Igen, ez manuális ebben az esetben, ugyanis a Lady Knox gejzír szappannal működik, vagyis a szappan lemegy, a víz pedig feljön. Eredetileg az itteni rabok találták meg ezt a szórakozási módszert még az 1860-as években, miután rájöttek, hogy amikor a ruháikat meleg vízben szappannal próbálták kimosni, akkor húsz méternyi forró víz ömlött a nyakukba.

A szárazabb időszakokban, mint pl. most, a vízmennyiség sokkal kisebb, ezért mi csak egy 4-5 méteres vízoszlopot láttunk, de nekem tetszett ennek ellenére.

A délelőtt többi részét a Wai-Ő-Tapu nemzeti parkban töltöttük (ahol a gejzír is volt), megnéztük a forró vizes tavakat. A tavak nagyon cselesek egyébként. Látogatásuk természetesen nem ingyenes, de a brossúra nagyon szimpatikusnak néz ki. A valóságban viszont az egyetlen tényleg érdekes része a tavaknak, az pont az, ami a brossurán van, a többi felejtős. Ha valaki arra jár, és kevés ideje van, akkor elég, ha az úgynevezett első kort (circle) nézi meg, a többi nem rossz, de egy nagy szám, bár ettől nem lesz olcsóbb a belépő.

Miután a tavakat megmustráltuk, lesétáltunk a folyó mellett, aminek meglepően tiszta vize volt – nem tudom láttam-e ehhez foghatót korábban másutt. A délután kellemesen telt, szép környezetben, sőt, a folyó mellett még fekete hattyúkat is láttam. Vagy kacsát. Fene tudja, madár, madár!

Volt lehetőség Bungee-jumpingolni is, ami engem nem érdekelt, de ketten a csoportból megcsinálták, nekik nagyon tetszett. Elvileg lett volna lehetőség repülőből kiugrásra is, de a csajszi, akit érdekelt elhalasztotta, mondván nem voltunk biztosak abban, hogy szép idő lett volna. Később kiderült, hogy ezerrel sütött a nap, de azt előre nem lehetett tudni.

Este egy kisebb lakást kaptam, TV-vel, hűtővel, mi egyébbel, de egyiket se használtam. A kempingben viszont voltak meleg vizes medencék, amit kipróbáltunk, és BBQ volt vacsira.

[03/24, 7. nap, Tokaanu -> Paekakariki]: az előző napi kései kelés után ma átcsaptunk a ló túloldalára, és 6kor már a buszon voltunk, ami picit korai volt nekem, adott, hogy kb. két órát, ha aludtam. Rájöttem, hogy az eddigi szar alvások mögött valószínűleg az ipari mennyiségben elfogyasztott alkohol áll, úgyhogy elhatároztam, hogy a továbbiakban kevesebbet iszom.

A korai kelés mindenesetre a Tongariro Alpine Crossing túra miatt volt szükséges. A Tongariro hivatalosan is az egyik legszebb egynapos túra az egész világon, nagyon érdemes megcsinálni annak, aki itt jár. Gyűrűk Ura rajongok a filmekből a Végzet Hegyeként (Mt. Doom) ismerhetik a tájat. Maga a túra 19km hosszú, kb. 6 óra végig tolni és a szintkülönbség kb. 900 méter. 2012-ben az akkori vulkánkitörés miatt a túraútvonalat egy időre lezárták, majd újra megnyitották, bár a félúton levő kunyhót telibe kapta egy nagyobb repülő kődarab, ezért azt már nem nyitották meg újra.

A túra picit trükkös. Az első kb. 5 kilométeren van az egész felfele vezető rész, és igazából annak is a jó része kb. két kilométerre korlátozódik, tehát van két igencsak nagyobb kaptató a puha vulkanikus talajon, majd onnantól majdnem végig már csak lefele vezet az út. Amikor az idő szép, gyönyörű tájakat, völgyeket, hegyekettavakatfelhőketstb. lehet látni, viszont nekünk pl. a felfele vezető szakaszon 5-30 méteres látótávolságunk volt a köd miatt. Ez utóbbi nem kötelezően baj, ha az ember fotózni akar és tudja, mit kezdjen a köddel, de nem túl előnyös mindenesetre.

A másik dolog, amit érdemes megjegyezni az a növényvilág változása a túra során. A fenti részek sokszor pusztasága, vagy néha kisebb növényzete nagyon kontrasztos az alsó szakaszok eső erdöjével, valamikor a középső szakaszok füves világával.

A sétát kb. délután 2re fejeztük be, majd egy öt órás buszozás várt ránk, ami azt is jelentette, hogy csak sötétedés után értünk a kempingbe, ezért mindenkit inkább egy szobába tettek sátor helyett, és mindenki kapott fish & chips vacsit is. A vacsora egyébként csoportos főzessél szokott megvalósulni, minden este 3-4 embert beosztanak az aznapi főző csoportba, és nekik kell a kaját lerendezniük.

[03/25, 8. nap, Paekakariki -> Wellington -> Picton]: egy megint csak meglehetősen korai kelés után Wellingtonba buszoztunk, ahol kitettek minket, és a csomagjainkat a helyi vonatállomáson, ami a Bunny Street-en van (Nyuszi utca. Cukker, nem?) – egyébként az új-zélandi vasút keskeny nyomtávú, nem, mint az európai normál.

A napi haditerv az volt, hogy délutánig Wellingtonban városnéztünk, majd a komppal átmentünk a déli szigetre. Wellington beceneve egyébként a szeles város, ami nem véletlen, ezt meg is tapasztaltuk szépen, a tengerpart igazán szeles volt. Ennek ellenére az időjárás alapjában kellemes volt, nagyrészt napos, és a belvárosban volt ingyenes wifi is. Benéztem a helyi nagy múzeumba is (Te Papa), de nem időztem ott sokat, inkább városnéztem, valamint megmásztam a helyi hegyet is. Ez utóbbi nem volt teljesen a terv része, amikor a Wifin megnéztem, hogy mit volna érdemes csinálni a városban, a Google javasolta, hogy nézzem meg a fogaskerekűt (igazából kábelen lóg, de szerintem annak nincs magyar neve.), csak éppen az alsó állomás helyett a felsőhöz küldött el, nekem meg már csak akkor lett gyanús a dolog, amikor picit késő volt. Na, mindegy, annyival is egészségesebb lettem. A fogaskerekű kábelcsoda egyébként egy poén jószág, a pálya hossza 612 méter, a szintkülönbség 120 méter.

Ezt leszámítva a város jórészt fotózás szempontjából unalmas, bár a helyi önkormányzat meglehetős energiát fektetett bele, hogy a tengerparti dokk negyedet kipofásítsa, amit el kell ismerni, sikerült is nekik, kellemes hely lett belőle az elmúlt évek során a régi fotókat elnézve. Wellington egyébként a legdélebbi főváros, valamit a legtávolabbi is bármely más fővárostól. Lakossága kb. 200 ezer, picit kevesebb.

A hajóút a déli szigetre nagyon szép volt, és bár az előrejelzés 100kmh-s szelet és pocsék időt mondott, igazából végig teljes napsütés, és viszonylagos szélcsend fogadott minket. A déli szigethez vezető szoros (Marlborough Sounds) csodálatos látványt nyújt, picit meg is lepődtem, hogy voltak emberek, akik a hajóban maradtak, ahelyett hogy kimozdultak volna, de mivel a csoportunkból is páran bent ültek, ezért legalább rájuk bízhattam a cuccom egy részét, és nem kellett állandóan felvigyázni.

Emellett megtudtuk azt is, hogy a déli szigeten egy új buszt kapunk, mert az eddigi nem jött velünk – a buszvezető srác egyébként repült, nem hajózott, ennek az az oka, hogy a buszt átkompozni $1000 (!), miközben egy repjegy ennek kevesebb, mint a tizede, és így egyszerűbb mindkét szigeten fenntartani buszokat, mintsem utaztatni őket.

Este Pictonban voltunk, itt tesz le a hajó, egy kisebb városka. Az itteni evési lehetőségek jórészt a brit helyekre emlékeztettek, pubok, kebab, kínai, indiai stb. Végül egy skót pubban kötöttünk ki, ami ugyan nem tudom mitől volt pontosan skót, leszámítva a díszletet, de mindenesetre kellemes volt, ettünk-ittunk-vigadtunk.

[03/26, 9. nap, Picton -> Kaikorua]: reggel kelés után picit felfedezgettem a várost, de miután majdnem eltévedtem, inkább felhagytam a dologgal. Ettől függetlenül találtam egy Oxford Street nevű utcácskát, amit, meg kell valljam szórakoztatóan nyugisnak találtam a londonihoz képest. Az új busz nem sokkal később fel is szedett minket.  Ugyan olyan volt, mint az előző, és ugyan olyan baromságokat fordítottak a kínaiak bele, mint az előzőbe. Pl. a kis táblácskán, amin a motor/alvázszám/stb. van, manufacturing date helyett mading date van, valamint az engine volume helyett emissions van, ami ugyan szó létezik, de a károsanyag-kibocsájtást jelenti, nem pedig az űrtartalmat.

Mindenesetre elindultunk Kaikorua fele, majd egy, állítólag az egyik legjobb (de mindenesetre a legdrágább) kávézóban ebédelés után megnéztük a helyi fóka kolóniát, majd a belvárost, és végül toltunk egy kisebb túrát a tengerparton, kellemes, napos, de hűvösebb idő volt, mindenesetre jól ereztük magunkat. Az idő egyre hűvösebb már napok óta. Egyrészt jön az ősz/tél, másrészt egyre inkább dél fele haladunk, így a rövidnadrágot felváltotta a farmer, a pólót pedig a több rétegű ruha. A nyári sapka is sokszor inkább melegít, mint leégés ellen véd már.

Este táboroztunk, de nagyon hűvös volt, éjjel a bekapcsolt melegítő ellenére hidegnek éreztem a szobát.

[03/27, 10. nap, Kaikorua -> Christchurch -> Rangitata]: a délelőtti opcionális elfoglaltság a delfinekkel úszás volt, amit kihagytam, mert egyrészt $200 dollárért picit sokalltam, másrészt nem igazán vagyok állatbarát. Amit hallottam a többiektől egyébként, az az volt, hogy bár kellemes volt, de hideg, többeknek tengeribetegségük támadt, és összességében bár élvezték, nem éreztem úgy, hogy valami nagy dologból maradtam ki.

Helyette inkább még egyszer megcsodáltam a kb. háromszáz méter hosszú főutcát, majd beültem egy kávézóba a fényképeimet nézegetni, plusz netezni. A városban egyébként szezontól függően elég sok dolgot lehet csinálni, jó részük mind tengerrel kapcsolatos, pl. bálna-nézegetés, delfin-úszás, madár-nézegetés, helikopteres utak, hajózás, búvárkodást stb. Déltájt továbbmentünk Christchurch fele, ahol felszedtünk 4 új embert, majd továbbmentünk a kemping fele, a városban nem álltunk meg, sőt be se nagyon mentünk.

Ebédre egy panírozott kisütött lasagne-kockát ettem, plusz megálltunk egy sütiboltnál is, majd a kempingnél letáboroztunk. Este egy farmon aludtunk, a szoba nagyon egyszerű volt, egy ágy és egy radiátor, de végül is, a célnak megfelelt, és csak $10 volt. Vacsi újonnan BBQ, majd este ivászat volt a többieknek, elég sokáig hupákoltok, és amikor hajnali 1 körül kinéztem, már beszélni is nehezen tudtak. Ezután két napig megint nem sok vizet láttunk…

[03/28, 11. nap, Rangitata -> Lake Pukaki]: a mai nap az előzőhöz hasonlóan telt, abból a szempontból, hogy aki nem vett részt a délelőtti opciós dolgokon, annak nem sok dolga akadt. A többiek elmentek raftingolni, én ezt kihagytam, helyette elmentem egy kisebb kirándulásra a helyi erdőben, amit aztán félúton meguntam és visszafordultam, mert sáros, csúszós, és igazából meglehetősen unalmas is volt. Emellett sikerült lefejelnem az egyik faágat, ami akkora volt, mint én, de valahogy nem tűnt fel. Kretén.

A megbeszélt időben aztán a busznak semmi nyoma nem volt – kb. egy órával később szedtek fel minket. Mint kiderült, az egyik srác valahogy eltévedt a tábor környékén és őt kellett megtálalni. Mindegy, addig mi elbeszélgettünk egy másik csoporttaggal a brit, illetve ausztrál irányítószám-rendszerről, valamint arról, hogy pontosan olyan helyeken járunk, ahol, ha valaki balesetet szenved, nincs az az isten, hogy segítséget hívjon, mert nincs hálózat. Miket meg nem lehet vitatni egy unalmas óra alatt…

Délután megint a buszon ültünk, így megint egy meglehetősen unalmas, pangásos nap volt a mai. Egy dolog, ami feltűnt, hogy nagyon sok kiszáradt folyómeder mellett mentünk el, és bár átmentünk hidakon, amik 100-200 méter hosszúak is voltak, a folyókban annyira kevés víz volt alattuk, hogy egy ember átugorhatta volna őket. Persze gondolom tavasszal, hóolvadáskor ezek a folyok igencsak megtelnek egy időre.

Volt mindenesetre egy érdekes megálló is délután. Az egyik picit eldugott tavacska mellett találtuk meg a Church of the Good Shepherd nevű templomot („Jó juhász”). Ami érdekessé teszi a helyszínt azon túl, hogy a templomocska igen cukker, az az, hogy eredetileg 1935-ben épült és az alapkövet a Duke of Gloucester tette le, aki egy brit főnemes volt. Számomra ez azért volt érdekes, mert nyolcvan évvel ez előtt önmagában elég strapa volt Britanniából Új Zélandra utazni, hát még ezután elmenni az isten háta mögé, hogy egy manapság McDonalds méreteivel vetekvő templom alapkövét egy főnemes tegye le.

Ez megint amolyan ’bokorkemping’ volt, szép kilátással, de víz és WC nélkül – pontosabban WC az volt, de olyan állapotban, hogy mindenki az erdőt használta inkább, erre az elszórt budipapírok mennyiségéből lehetett következtetni, amiért azt hiszem, senkit nem tudok hibáztatni…

[03/29, 12. nap, Lake Pukaki -> Oamaru/Kakanui]: egy újabb meglehetősen korai kezdet után elmentünk az Aokari Nemzeti Parkba, ahol a Hooker Valley-ben kirándultunk egy picit, kb. 3 órát. A kirándulás meglehetősen kellemes volt, és mivel a kiránduló utat éppen mostanság újítják/újították fel, ezért a túraútvonal elég újnak hatott, és viszonylag barátságos volt. Találkoztam két Kea madárral is. A Keák őshonos papagájok, meglehetősen nagyok (kb. 45 cm), és arról híresek, hogy kb. egy ötéves gyerek eszével bírnak, emellett nagyon kíváncsiak, jellemzően megpróbálják elvinni a turisták csomagjait, valamint akár bárányokat is megtámadnak, igaz ez utóbbi nagyon ritkán fordul elő. Emellett a Kea az egyetlen alpesi papagájfaj.

A kirándulás végeztével a buszparkolóban piknikeltunk egy picit, ebédszünet címszó alatt, ami meglehetősen szórakoztatóra sikerült, mert egy csoport kínai turista lecsapott ránk. Barátaink levideóztak mindent, a buszt, a trailert, a traileren levő sátrakat, az asztalt, a kaját, azt, hogy egyesek fociztak stb. miközben kész múzeumban éreztük magunkat, azon gondolkodtunk, hogy mi lehet a hiba ezekben az emberekben, akik inkább minket videóznak, mint a mögöttünk levő hegyvonulatot.

Ebed után a buszra visszatérve megütött minket az egyre fokozódó oroszlánszag, ami délutánra meglehetősen kellemetlen lett, adott, hogy legtöbbünk eddigre kb. két vagy három napja nem zuhanyozott és ugyan azt a szett ruhát viselte. Annak tudatában, hogy ma este sem nagyon számíthattunk tiszta vízre, beletörődtünk a dolgokba.

Némi vezetés után megérkeztünk Oamaru-ba, ami az aznapi kemping helyét biztosította számunkra. Oamaru több dolog miatt érdekes, elsősorban a helyi meglehetősen nagy pingvinkolóniák miatt, valamint az építészete miatt. Utóbbi abból ered, hogy eredetileg a huszadik század elején, vagy még korábban mészkőből építettek mindent, majd a legtöbb helyen ezeket az épületeket felváltotta a modern építészet. Oamaru viszont egészen az 1980-as évekig egy viszonylag szegény varos volt, ahol nem volt pénz az épületek lédózerólasára, majd, amikor a környék felvirágzott, az önkormányzat úgy döntött, hogy inkább felújítja a régi épületeket, így megmaradt a kellemes régi hangulatú belváros.

A pingvinkolónia látogatható volt, ezért laza ötven dollár fejében megtekintettünk két különböző pingvin-installációt. Ha valaki arra jár, és pingvint szeretne látni, érdemes részt venni a túrán, feltéve, hogy nyár (december/január) van. Márciusban azonban kb. egy darab pingvint alig látni a tengerparton, mi összesen 4 darabot láttunk, kb. fél km távolságból. A 36-megapixeles fényképezőn kb. 100 pixel lehetett egy 200mm-s objektívvel a pingvinje.

A másik kolónia picit nagyobb és szervezettebb volt, utóbbit úgy kell érteni, hogy volt látogató-központ, nézőtér stb., és a pingvinek esti bevonulását néztük meg. Kb. húszon/harminc pingvint láttunk, de fotózni nem lehetett. Nyáron énnel sokkal többet lehet megfigyelni, érdemes akkor menni inkább. A táborhely fele visszamenetben az idegenvezető szépen körbemutatott minket a belvárosban, és elmesélte a főbb épületek történetét, úgyhogy egész kellemes tájékoztatót kaptunk.

[03/30, 13. nap, Kakanui -> Dunedin]: egy újabb eseménytelen éjszaka után hatalmas ködre ébredtünk. A napi uticél Dunedin volt, de előtte megálltunk a Moreaki Boulders nevű helyi látványosságnál, ami a tengerparton elszórt dinoszaurusz-tojásokra emlékeztető sziklaformáció-csoport. Természetesen a kövek nem megkövesedett tojások, hanem inkább megkövesedett sár, valamint mindenféle ásványi anyagok keveréke.

Dunedin a helyi nagyváros, jellemzően skót történelmi háttérrel, valamint a világ legmeredekebb utcájával. Érdekes módon ez utóbbit már San Franciscoban is hallottam, de lehet, hogy ott másképp definiálják a meredekséget. Érdekesség mindenesetre, hogy télen a város jó része megbénul és/vagy le van zárva, mert a hegyi szakaszokon valóban van pár nagyon meredek utca, amik olyankor a jegesedés miatt veszélyessé válnak. Manapság a skót történelem helyét átvettek az egyetem diákjai, a különféle források szerint a város tizedét-harmadát adják az egyetemisták.

A városközpontban három és fél órát töltöttünk, ami szerintem igencsak túlzás volt, adott, hogy a belváros kb. egy 500×500 méteres szakasz lehetett maximum. Mindenesetre megnéztem a vasútállomást, ami egyrészt igen kellemes építészeti alkotás, másrészt volt pár régi vonat leparkolva a vágányokon, majd bementem a főtér fele. Lett volna lehetőség megnézni a helyi csoki gyárat is, de vasárnap zárva volt, így ez kimaradt.

A városnézés után elmentünk a napi kemping-helyre, ahol az elmúlt napokat bepótolván egy igencsak hosszas zuhannyal leptem meg magam, majd átfutottam a képeken, és elhúztam a vacsi után aludni.

[03/31, 14. nap, Dunedin -> Hollyford]: egy újabb ködös reggel után Hollyford fele indultunk el, és az út során megtapasztaltuk a reggeli csúcsforgalmat: mivel megint át kellett menjünk Dunedin belvárosán, ezért kb. 3 percig lassúztunk az úton. Hátizé…

Gore városában tartottuk az ebédszünetet, amely arról híres egyes (de biztosan nem az engem érdeklő) körökben, hogy ez Új Zéland country-zenei központja. Ezt a helyiek egy hatalmas gitárszobor építésével ünnepelték meg, de ettől függetlenül vannak nagyobb méretű hal, birka, valamint egyéb szobrok is a városban.

Te Anau városában megnéztük a helyi madárparkot, valamint bevásároltunk mindenféle száraz kajából, és csokiból, amit a következő napokon terveztünk elfogyasztani a Routeburn-túrán. Hollyford irányában megálltunk ott, ahol a Gyűrűk Ura filmben a Helms Deep-i (nem tudom a magyar nevét, talán Helm-Szurdok) csatát forgatták, valamint szintén megtekintettük a Mirror Lakes (tükörtavak) nevű formációt, ami, ahogy a neve is sugallja, egy tó-csoport, ami szélcsend esetén visszatükrözi a felette levő hegyvonulat látványát. Utóbbihoz sajnos csak limitalt szerencsénk volt, hiszen bizony szeles volt az idő.

hollyfordi kemping érdekes darab volt, mert este 10kor lekapcsolták az áramot, és ezzel együtt a világítást is. A dolog mögött egyébként az állt, hogy generátorról volt áram a kempingben, és úgy voltak vele, hogy éjjel ne dorbézoljanak az emberek. Persze ezzel a radiátor, valamint az akksi-töltő is lekapcsolódott.

Elalvás (és lámpaoltás) előtt sikerült összepakoljak a túrára, valamint feltaláltam magam, és megoldottam a nagy rejtélyt, hogy hogyan lehet a hálózsákot a fotós hátizsákra aggatni. Innentől boldog alvás következett.

[04/01, 15. nap, Hollyford -> Routeburn Track]: reggel Milford Sound felé indultunk, én teljes harci (kiránduló) szerelésben. Ennek oka elsősorban az volt, hogy miután este összepakoltam a nagy túrára, nem akartam már nagyon belenyúlni a csomagba, ha nem volt muszáj. A Sound fele vezető úton újonnan megcsodáltuk a helyi hegyvonulatokat, majd átbuszoztunk a Homer Tunnel alagúton, ami egy 1.4 kilométer hosszú, egysávos, kivilágítatlan alagút.

Immár többedszer tűnt fel, hogy az utat szögező folyómedrek teljesen szárazak voltak, miközben meglehetősen nagy méretű kövek és sziklak tarkították a medreket – tavasszal, hóolvadáskor valószínűleg komoly mennyiség folyhat le ezekben a csatornákban, ha ekkora súlyt tud megmozgatni a víz.

Milford Sound okés volt. Tudom ez most főben járó bűn ilyesmit mondani, adott, hogy mindenki imádja, de engem valahogy nem annyira fogott meg a hely szelleme. Talán az időjárás nem volt megfelelő, talán mert láttam már hasonlót Mexikóban, nem tudom, de nekem nem jött be. Emellett, bár mik gyakrabban, mik ritkábban, de előfordulnak delfinek, fókák, pingvinek, mi egyet sem láttunk ezekből, de még madarat is alig.

Milford Soundról érdemes megemlíteni pár dolgot: egyrészt a fold egyik legcsapadékosabb helye: amikor esik, akkor rendesen esik. A napi rekord 25 cm (!) eső, de az éves átlagos csapadékmennyiség is kb. 6800mm, ami fejből kb. a budapesti 10-15x-ose, ha jól rémlik. Területet öt különböző korszakban fejlődött majd eltűnt gleccser formálta, ezért a víz több száz (kb. 300) méter mély.

A kb. másfél órás hajótúra után elindultunk a Routeburn felé.

[04/01 – 04/03, Routeburn Track]: A Routeburn nem volt kötelező program, ezért csak öten iratkoztunk fel rá. Ha valakit érdekel a véleményem/javaslataim a túrán való fotózásról, az olvassa el ennek a beszámolnak az eredetijét angolul, annak a végén elég hosszan le van írva, hogy szerintem mit és mit nem érdemes csinálni. Miközben nem tudom, hogy menni magyar olvasó szeretné bejárni a túrát, mindenesetre megcsináltam ennek a résznek a fordítását, hátha érdekel valakit.

Amennyire utána olvastam, a túrázók többsége nyugat felé gyalogolja végig a 32km-es utat, de mi a fordított irányba mentünk, a Divide nevű területtől indultunk Queenstown irányába. A gyaloglást délután 2 körül kezdtük, majd helyből az elején szét is szakadt a csoportunk, mert szervezési baki miatt a német pár az első menedékházban éjszakázott, mindenki más pedig a másodikban. Ez azt jelentette, hogy ok az első nap majdnem semmit (kb. 2 km-t) gyalogoltak, a második nap viszont huszonvalahány km-t kellett menjenek, miközben mi az első nap kb. 8-9km-t mentünk, a második napra a kötelező séta pedig csak 11-12 km volt.

A Divide felől indulva az első pár kilométer mindenféle erdőkön vezet keresztül, amik eleinte elég unalmasak, a laposságot csak a méhek elől menekülés szakítja meg, de utána egy picit elvarázsolt erdő jellegű helyszínbe csap át a túra, mindenféle mohás fákkal, érdekes színekkel, és itt-ott némi kilátással a hegyvonulatokra is. Ez az első szakasz eléggé családbarát, magyarul széles ösvényekkel, rendesen karbantartott területen halad át.

Az első menedékház után a túra picit meredekebb emelkedőbe csap át, viszont ezzel együtt teljesen végiggyalogolható, és az év ezen szakaszában nem tűnik veszélyesnek. Az ösvény továbbra is viszonylag széles, jól járható, és szerintem bárki, akinek van túratapasztalata, valamint normális bakancsa az meg tudja csinálni a szakaszt (valamint az egész túrát, de erről majd később). A második szakaszon láttam pár picit elhalt vízesést, amelyek valószínűleg sokkal pörgősebbek tavasszal, de mint többször említettem mar az elmúlt pár hét/hónap elég száraz volt országszerte.

Nehezítésképpen az útvonalat karbantartó nemzeti park kb. húsz darab, egyenként 500-900 kilós kavicsos zsákot helyezett el az ösvényen, amit úgy kell érteni, hogy helyhiány miatt valóban az ösvényre lettek ledobva a zsákok, ezért át kellett lépni/ugrani/mászni rajtuk. Később megtudtuk, hogy ezeket a zsákokat a helyi nemzeti parkban bányászott kaviccsal töltik fel, így biztosítván a külső (parkon kívüli) gyomoktól való mentességet.

második menedékházhoz (MacKenzie) kb. este fél 7 körül értünk, nagyjából a naplemente előtt picivel. Első körben megcsodáltuk a konyhát megtöltő koreaiakat, akik éppen tortát hegesztettek (annak, aki nem ismeri a poént a Rémálomföldből, annak inkább legyen az, hogy egy teljes királyi vacsorát főztek, friss húst vagdostak, és volt egy doboz boruk, ami alsó hangon 3kg volt.). Ha valaki azt hitte, hogy Samu a Gyűrűk Ura filmekben vitte a konyhát, a koreaiakat kellett volna megnézze! Ehhez képest mi szerényen betápoltuk a gyorsszárított kajánkat, amihez tíz perc forró vizet kellett csak adni. Bár maga a kaja ehető volt, elégnek nem igazán mondtam volna.

Vacsi után meghallgattuk a biztonsági eligazítást, valamint a túraútvonal történelmét lefedő beszédet – mindkettőt a menedékház megbízott vezetője adta elő, és mindkettő vicces, valamint érdekes volt, ebben a sorrendben. A biztonsági kb. úgy hangzott, hogy ha ég az épület, akkor „mindenki fusson az épület elé, majd csoportosan bámulja meg, hogy hogyan ég le a ház, utána pedig mindenki szedjen fel egy kis kekszet és teát a másik környékbeli menedékházból”.

A másik menedékház ebben az esetben nem a kilométerekre levő másikat jelentette, hanem a méterekre levőt, ugyanis miközben a túrázok jó része hivatalos segítség nélkül tolja végig a gyalogutat, addig lehetőség van arra is, hogy egy profi túravezetővel, hátizsák nélkül (pontosabban kb. serpákkal szállítva), normális kajával, és normális szállással csináljak meg a sétát, aminek a költsége $2000 és $6000 közt van fejenként, attól függően, hogy mit is akar pontosan a kuncsaft. A gyalogutunk során bele is futottunk pár résztvevőbe, jó részük idősebb amerikai volt.

Lámpaoltás megint csak tízkor volt, ami után a szobában teljes sötétség uralkodott el. Szerencsére nem ez volt az első alkalom a túrán, amikor semmit nem lehetett látni éjjel, ezért eddigre sikerült valamennyire összerakjam a fejemben, hogy mit csináljak, amikor félálomban nem látok semmit. (Ez inkább arról szol, hogy otthon tudom, hogy ébren vagyok, mert van némi fény a lakásban a LED-es óra miatt, miközben teljes sötétségben nem tudom megkülönböztetni az ébrenlétet az alvástól, ami kisebb pánikhangulatot tud okozni – megoldás: a digitális karórán megnyomni a világítás gombot).

A menedékházban a tábori ágyak elsősorban Birkenaura (Auschwitz) emlékeztettek. Erre páran mondták, hogy ’jajj ilyet ne mondj’, de annak, aki volt mindkét helyen annak feltűnhet a hasonlóság: 32 ágy, 4-es blokkokban, bármiféle elválasztó nélkül, lámpa nélkül, kb. 5 centis matracon. Éjjel próbáld meg nem a melletted levő szájába dugni a mancsod.

Lámpaoltás után eredetileg egy pár francia (ki más, emberiség végezetei…) voltak a hangoskodók, majd őket váltották koreai barátaink, akiket a Nagy Vezér igazán megdorgálhatna a határ túloldaláról. Emellett én is megérdemeltem volna egy seggberúgást, mert voltam akkora állat, hogy a füldugómat a buszon hagytam (direkt! – mondván az előző pár éjjel, amikor egyébként tök egyedül aludtam, csend volt. Na, most voltak még harmincegyen körülöttem.) Mindenesetre csodával határos módon senki nem horkolt túl hangosan, így egészen sokat sikerült aludjak, talán 4-5 órát, ami a körülményekhez képest jónak számított.

Reggel kb. 6 körül volt ébresztő, persze megint a koreaiak verték fel a házat, mert teljes hangerővel folytatták a társalgásukat. Reggelire megint megismételtük az esti menetet, a koreaiak lakomát csaptak, mi meg szárazkaját ettünk.

A házból 9 előtt volt indulás, a csoportunk itt tovább oszlott, mert a másik két jómadarat magukra hagytam, egyrészt nem akartam társaságot az útra, másrészt jobb szerettem volna a magam tempójában és hangulatában gyalogolni a túrát, amire már hónapok óta vártam. A reggeli felhős idő miatt, vagy talán inkább annak köszönhetően néhány nem mindennapi látványos hegyet és völgyet sikerült megcsodáljak a menedékházból felfele vezető úton, majd a további szakaszokon is. Pontosan emiatt ereztem úgy, hogy érdemesebb kelet fele csinálni az utat, mint fordítva: a reggeli napfelkelte, illetve a délelőtti napos szakasz pont úgy esik, hogy a fény a túraösvénnyel szembeni hegyekre esik, nem pedig az ösvény feletti részre, ahova senki sem néz, és nem is túl látványos. Azok, akik nyugat fele mennek, kimaradnak ebből, mert délutánra máshova sut a nap. A képeken látni miért is szép ez reggel.

Második reggeli kb. 10 körül volt. Miközben Aragorn (Gyűrűk Ura) sehol nem volt, hogy almákat dobáljon hozzám, a mindenféle orkokat és farkasokon lovagló lényeket simán el tudtam volna képzelni a helyszínen – mint kiderült nem csak nekem volt élénk a fantáziám: később, amikor másoknak mutogattam az ott készült képeket, többen is ugyan ezt mondták. Mindenesetre alma helyett nekem csokis szelet maradt reggelire.

Déltájt megérkeztem a hivatalos túraszakasz legmagasabb pontjához, ahonnan egy kétórás opcionális extra gyaloglás vezetett a még magasabban fekvő Conical Hill nevű ponthoz. CH egy érdekes kihívás, amivel kapcsolatban több gondolatom is volt. Egyrészt, hogy sokkal nehezebb, mint a túra bármelyik másik szakasza: az ösvény kevéssé kidolgozott, éles, meredek sziklás szakaszokkal tűzdelt, amik száraz napos időben is csúsznak, veszélyesek, és nehezen beláthatók. Hátizsákot teljes öngyilkosság felvinni, akár szó szerint is, mert elvesz az egyensúlyból, es csak nehezék egy olyan helyen, ahol egy rossz lépés kellemetlen következményekkel (meg egy távirattal) járhat. Én persze nem hallgattam a körülöttem levőkre, úgyhogy vittem magammal a tizenöt kilós hátizsákot, csak, hogy aztán félúton otthagyjam az egészet a fenébe az ösvény mellett. Persze a fényképezőt előtte kivettem, de azért egy Nikon D800 + 70-200/2.8 se egy kis darab, amire extra figyelni kell, hogy se az obi, se én ne törjek össze a gyaloglás során. Erről a fotós témáról megint csak bővebben az angol eredetiben lehet olvasni.

A helyi dombot megmászva a továbbiakban lefelé vezetett a túra, további, újszerű és folyamatosan gyönyörű rálátást adva a környékre, ami ekkorra mindenféle patakok és vízesések által tarkított völgy-rendszerré alakult. Kb. ekkortájt futhattam bele a helyi parkfelügyelőbe, aki pár korábban látott fiatalt keresett, akik állítólag a délután közepén találták ki, hogy elmennek abba menedékházba, ahonnan én reggel indultam. Ez viszonylag buta ötlet volt, hiszen mindenképpen csak sötétedés után értek volna oda, és amennyire emlékszem, nem tűntek túlságosan felkészültnek az öltözködésük alapján, amikor korábban elmentem mellettük. Mivel mi az estet egy másik menedékházban töltöttük, amit egy másik felügyelő alá osztottak be, ezért sosem derült ki mi lett az illetékes csoporttal.

Mindezek ellenére a Routeburn-on nagyon kevés a haláleset. Leszámítva a hatvanas években történt néhány kihűléses halottat, valamint a kétezres években egy izraeli lányt, aki lezuhant valószínűleg egy rossz lépes után, nem nagyon haltak meg itt emberek, igaz a láb- és bokasérülések száma viszonylag magas. Ez persze nem túl meglepő. Emellett én úgy ereztem, hogy bar biztosan van némi igazság abban, hogy az időjárás hirtelen megváltozhat, és rossz időben, valamint télen veszélyesebb a túra, mint egy kellemes napon, amennyire mindenhol azt mondták, hogy veszélyes, nehéz stb., annyira kezelhető és végigcsinálható volt. A csoportban többen azért nem vállalkoztak a túrára, mert úgy erezték, hogy nem menne nekik, miközben megcsinálták a Tongariro-t, ami egy sokkal nehezebb szakasz.

A másik dolog, hogy a Routeburn egy úgynevezett Great Walk, ami magyar fordításban több dolgot is jelenthet, és eredetileg én is úgy gondoltam, hogy azért ez a neve, mert nagyszerű élmény, és/vagy szép környékeken visz át stb., de mint kiderült ez igazából egy kategória neve. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy egy szakasz Great Walk legyen, meg kell felelnie bizonyos követelményeknek, mint pl. ösvényszelesség, emelkedési szög, szintkülönbség bizonyos távon stb. Magyarul a Great Walk kb. olyan, mint otthon a jelzett túraösvény a Kéktúrán.

Visszatérve a túrára, az utolsó két menedékháztól lefele viszonylag unalmas/érdektelen a túra, egy kisebb szakaszt leszámítva, ahol egy 1994-es földcsuszamlás miatt jobban belátni a szemben levő hegyet és völgyet. Mi a legalsó („Flats”) házban voltunk, ami egy kisebb ház, viszont senki más nem volt ott, úgyhogy miénk volt a terep. A német pár kb. egy órával utánunk érkezett a házhoz, ami szép teljesítmény volt, igaz ok kihagyták a Conical Hill túrát. Ellenben hoztak magukkal egy üveg Absinthe-t, ami szépen el is fogyott az este folyamán.

A helyi madárpopuláció persze megint csak elszórakoztatott minket, hiszen a Keák először a bakancsainkat próbálták széttépni, majd amikor azokat bemenekítettük a házba, akkor a lábtörlőnek mentek neki. Reggelre pl. lábtörlő nélkül ébredtünk, pontosabban két madár marakodott rajta, kb. két méterre az ajtótól. Az éjjel elvonszolták a lábtörlőnket. Nem mintha a műanyag ehető lenne, de nekik jó játék volt.

Ezzel nagyjából véget is ért a nagy és emlékezetes túra, az utolsó pár kilométeren egy szivárványt és egy újabb erdős szakaszt leszámítva nem sok említeni való volt. A helyzet az, hogy nagyon nagy szerencsénk volt az időjárással, miközben mindenhol azt lehet olvasni, hogy a három napos túrán legalább egy nap esővel kell számolni, addig mi megúsztuk szárazon. Egyik éjjel esett, de akkor aludtunk, valamint a második nap megkergetett az eső, talán, ha harminc-ötven méterrel mögöttem lehetett látni, hogy esik az eső, de nem kapott el.

[04/03 & 04/04, 17. és 18. napok, Queenstown -> Mount Aspiring National Park]: a túra befejeztével bekocsikáztunk Queenstownba, pontosabban a hostel/hotel kombinációs szálláshelyre, ahol négyágyas szobák voltak, de tartozott hozzájuk egy tök jó zuhanyzó is, amit persze ki is használtam, hiszen zuhit egy ideje nem láttam. Emellett megállapítottam azt is, hogy nem volt túl nagy izomlázam, valamint, hogy nem voltak vízhólyagjaim sem, úgyhogy sokkal jobban túléltem a túrát, mint a többiek.

Persze a napnak még korán sem volt vége, úgyhogy tisztálkodás és pár percnyi relax után már szálltam is be a kisbuszba, és mentem paplan ernyőzni, amit korábban még nem próbáltam. Egyik volt barátnőm sportszerűen csinálta a paplanozást, és anno mondta is, hogy menjek velük, de akkoriban úgy voltam a dologgal, hogy nincs az az isten, hogy en sziklákról ugráljak lefele, de a tavalyi repülős ejtőernyőzés után azt hiszem kifogytam a kifogásokból, hogy miért nem akarok extrémkedni egy kicsit többet… (miért nem égbúvárkodás magyarul a skydive? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem kéne mindig körbeírni…)

Az ugrás jól és gyorsan ment – miután kiszálltunk a kisbuszból, talán két vagy három perccel később már a levegőben voltunk, 1100 méter magasról ugrottunk, Coronet Peak-rol, ami télen egy nagy síközpont, nyáron pedig az ugrók használják előszeretettel. A kezdeti pár pillanat nem tudom mennyire volt pozitív, de végül kb. mire félúton voltunk egészen megszoktam a helyzetet. Legközelebb még jobb lesz. Az ugró- és a leszállóhely közt átrepültünk kisebb dombok és hegyek felett, erdőkön stb., érdekes látványosság és jó buli. Készült pár kép is, mert vittünk egy GoPro-t, de a csajszi, aki a hátamon volt nem igazán volt profi fotós. Egy másik csoporttárs is ugrott, neki sokkal jobb/érdekesebb képei születtek, akivel ő ment, jobban értett hozzá.

A késődélután a városban telt, mondanám, hogy városnéztem, de annyira kicsi a hely, hogy a központi pár utcát legfeljebb fél óra alatt be lehet járni, ezért inkább megint csak wifi-vadászatba kezdtem, majd miután minden digitális igényem ki lett elégítve, visszamentem a hostelba, végül pedig csoportosan elmentünk pizzázni. Csoportosan, mármint #11 nélkül (akit fentebb említettem), ő ugyanis nem csatlakozott. A hölgy egyrészt nem volt egy túl szociális lélek, másrészt most éppen a fényképezőjét vesztette el. Úgy tűnik picit meg volt átkozva ezen a túrán. Később még némi pénzt is elvesztett…

Az esti hupákolás legtöbbünknek nem tartott sokáig, én viszonylag korán visszamentem, mert ki akartam pihenni magam, de amennyire tudtam, a többiek is sokáig voltak kint az előző este (egyesek reggelig, bár amennyire értettek abban a konkrét esetben a csaj talált magának egy kellemes elfoglaltságot biztosító pasit az egyik bárban/lakásban/stb.). A társaság jó része éjfél után ért vissza.

Másnap reggel viszonylag korán kezdtem a napot, ugyanis feliratkoztam egy gyorstalpaló túlélő tanfolyamra, ami persze ilyen módon túlzás volt, hiszen 2-3 órába elég kevés dolgot lehet belezsúfolni, úgy, hogy abból bármi meg is maradjon, de mindenesetre érdekes volt a navigációról, csapdakészítésről, az ehető es ehetetlen dolgokról, tűzgyújtásról stb. tanulni – mire a hostelba értem, a dolgok jó része elfelejtődött, de ennek ellenére érdekes volt. A pasas, aki szervezte az eseményt korábban nagyobb koncerteken volt testőr, és a volt kollégai a brit SAS ex-katonái voltak, rajtuk keresztül tanulta meg a szakmai alapokat. Manapság a standard földi halandó turistákon kívül mindenféle kommandós és katonai csoportokkal dolgozik, illetve híresebb túlélő-celebekkel is (pl. Grylls, aki szintén ex-SAS ugyebár).

Queenstown-ból elindulván felszedtünk négy újabb embert, mindegyik a húszas évek elején. Még több társaság, yeyy. Emellett kiderült az is, hogy a másnapra tervezett egész napos gleccsertúra technikai okok miatt elmarad. Ekkor csak annyit tudtunk, hogy a gleccser alján levő folyó az elmúlt napban irányt változtatott, és emiatt nem lehetett a kirándulásokat megcsinálni. A másik, picit időjárásfüggő, és sokkal drágább opció a helikopteres túra volt, amire végül fel is iratkoztam, mondván, ha már eddig eljöttem, igazán kellene valamit csináljak, és helikopteren úgysem ültem még korábban.

Folytatván utunkat megálltunk a Puzzling World nevű helynél – ez egy viszonylag híres (sosem hallottam róla), két külön blokkból álló épület, az egyik fele egy viszonylag nagy és összetett labirintus, a másik fele pedig egy elvarázsolt kastély jellegű kiállítás. Az egész összesen $17, de szerintem tipikus időpocsékolás, kivéve, ha gyerekkel van a látogató, azoknak talán poén eltölteni ott másfél órát.

Este megint bokortábor volt, szóval a zuhanyzás megint csak kimaradt.

[04/05, 19. nap, Mount Aspiring NP -> Fox Glacier]: az esti szél reggelre egy nagyobb esőzésbe váltott át, ami persze nem akadályozott meg abban, hogy egy jetboat-ra (gyors csónak? Fene tudja, a lényeg, hogy gyorsan megy és motorcsónak.) szálljak, és abban fedezzem fel a Wanaka folyót. Vagyis ez volt a terv, viszont a szél, a sebesség, és a pofámba süvítő eső miatt inkább egy akupunktúrás kezelésnek hatott a dolog, de mindenesetre a szememet alig tudtam kinyitni, így ennek megfelelő semmit láttam. Ezt leszámítva sikerült lefejelem a hajó külső vázát is, úgyhogy az eddigi statisztika két hajó, egy fa, és vagy tíz busz-csomagtartó (lefejelve. Kezdek aggódni.).

A hajózásra visszatérve utólag, bölcsebben úgy éreztem, hogy ez megint egy olyan dolog volt, amit szép napos, de legalább nem esős időben érdemes megcsinálni, hogy lehessen is valamit látni. Fényképezni kb. képtelenség, mert kapaszkodni kell, tehát az össz élmény jobb esetben is csak annyi, hogy más perspektívából (a folyóról) látod a külvilágot.

A csónakázást követő kávé/tea, valamint kb. 10 percnyi kézszárítóval történő ruhaszárítás után megint buszba szálltam, és elindultunk Fox Glacier felé, ami szórakoztató módon nem csak a gleccser, hanem a helyi település neve is. Odafele menetben megálltunk kb. húsz percre, amíg egy földcsuszamlás maradványait takarították el az útról, ha jól láttam az egyik sáv a semmibe veszett. A hegy túloldalán legalább öt friss földcsuszamlás nyomait lehetett látni.

Ebéd újonnan piknik volt, valamint egy kisebb csata a helyi szúnyogokkal, amikből köbméterenként legalább tíz darab volt mindenhol.

A délután hátralevő része megint csak eseménytelenül zajlott, a helyi tengerparton megálltunk egy kisebb sétára, miközben egyesek a helyi zöld köveket (Jade) gyűjtögették össze a partról. Este némi szocializáció után párnaosztás volt.

[04/06, 20. nap, Fox Glacier]: mint korábban említettem, az egész napos gleccsertúra elmaradt. Eddigre picit többet tudtunk meg arról, hogy mi történt, lényegében az olvadt jégből formálódó folyó egy sziklaomlás miatt ’elterelte magát’, és a túraútvonalat ezzel szépen el is mosta. Egy hasonló szituáció történt a szomszédos Franz Joseph gleccseren talán két éve, amit azóta sem tudtak helyrehozni, így oda azóta csak helikopterrel lehet felmenni.

A helikopteres buli érdekes volt, igazából annyiról szól, hogy a bázisról felvisznek a gleccserre, ott adnak egy bakancsra szerelhető jégtalpat (nem tudom mi a magyar neve), ott körbemászkálunk pár órát, majd visszarepülünk a ’földre’. A repülés nagyon simán ment, miközben biztos vagyok benne, hogy a helikopterek jobb mutatványokra is képesek lettek volna, jelen helyzetben nem ez volt a feladat.

A gleccseren nem csak a jég felszínén mászkáltunk, hanem mindenféle jég-kanyonokba is lementünk, ahol nem egyszer csákánnyal kellett utat vájnia a túravezetőknek. A mini kanyonokat természetesen a víz ássa ki, ezért sokban hasonlítanak a ’szárazföldi’ társaikhoz, pl. az Antelope Canyon-hoz, ha valaki járt arrafelé. Mivel a kis kanyonokat, mint mondtam a víz formálta, ezért kellemes, a bakancsot bőven beterítő jéghideg víz csordogált a lábaink körül. Szerencsére a szervező cég adott extra zoknit, sőt bakancsot is, ezért nem kellett a sajátunkat összevizezni, majd egész nap abban mászkálni.

A ’nettó’ kaland kb. másfél-két óra, ebben benne van a repülés, a gleccseren mászkálás, várakozás a lejáratok kibányászására, de nincs benne az az idő, amíg a többi helikopterre vártunk. Végül a rosszabbodó időjárás miatt kb. negyedórával az előtt jöttünk le a hegyről, mint ami eredetileg tervezve volt, de az az igazság, hogy annyira nem sajnáltam a dolgot, mert eddigre kezdtem elég kellemetlenül erezni magam a 4-5 fokos vízben, ami a bakancsban volt.

A táborba visszaérve kisebb meglepetés várt minket, a buszunk ugyanis bekrepált, ezért nem tudtunk sehova menni aznap. A csoportban az egyik utas mesélte, hogy amikor ő (még előttünk) csatlakozott az úthoz, már akkor is lerobbant egy busz, ami miatt elvesztettek egy egész napot. Most velünk is gyakorlatilag ugyan ez történt, igaz abból a szempontból szerencsénk volt, hogy nem volt sok látni- és vezetnivaló, valamint esett az eső, és ha nem ragadunk a mostani kempingben, akkor megint lehet bokorkempingezni. Tehát mondhatni jól jártunk, már amennyire persze.

[04/07, 21. nap, Fox Glacier -> Punakaiki]: az ’új’ busz még előző este megérkezett, így kora reggel átpakoltunk, és el is indultunk. Mivel a déli féltekén ilyentájt a tél közeleg, ezért a nemrégiben véget ért nyári időszámítás (hiánya) miatt hirtelen sokkal korábban kezdett sötétedni, mint eddig. Ettől függetlenül megálltunk a Bushman Centre –nél, ami a helyi szarvasvadászatnak, és –vadászoknak állít emléket, valamint egy olyan korszaknak, amikor „a férfiak igazi férfiak voltak, a bárányok pedig rettegtek”. No komment, ellenben teljesen kihagyható.

Az ebéd Hokitikában volt, eredetileg az 1860-as években történt aranyláz miatt népesedett be, manapság azonban elsősorban turizmusból él, valamint itt van a „Nemzeti Kiwi Centrum” is, amit en személy szerint meglehetős túlzásnak tartottam, adott, hogy van két darab kiwijük, és a beugró tizennyolc dollár. A pirulát pár hallal próbálják édesíteni, merthogy akváriumuk is van, de ez megint egy olyan hely, ahova családdal lehet érdemes bemenni (fejenként tizennyolcért), de egyébként teljesen kihagyható. Ettől függetlenül most már elmondhatom, hogy láttam kiwit, és rájöttem, hogy a rajzokkal ellentétben a madarak nem annyira kicsik, inkább egy túltápolt óriáscsirkére emlékeztetnek. Mivel ezek a jómadarak éjjeli állatok, ezért meglehetős sötétségben élnek, így a fotózásuk nem igazan megoldható, hiszen a fényre (vakura) érzékenyek lennének.

A napi táborhelyre menet az ’új’ buszunk is sikeresen lerobbant, szerencsére egyrészt egy pubbal szemben, ezért addig is volt hova üljünk, és meg alkoholt is felszolgáltak, másrészt az autómentő (buszmentő?) sikeresen megjavította a járgányt. Ez eddig három lerobbant busz azzal együtt, amit a másik lány említett.

A kempinghelyen két napot maradtunk, ezúttal ez be is volt tervezve, egyébként egy egész normális hely volt, nem messze tolunk pedig a tengerpart, valamint egy pub, ahova este el is mentünk, hogy fellógjunk a wifijükre, valamint kártyázzunk, persze nem a neten, hanem egymással. Ittunk is egy cseppet, naná.

[04/08, 22. nap, Punakaiki]: reggelre palacsinta volt a fő látványosság, aminek mindenki örült, hiszen kezdtünk már picit belefásulni az állandó corn flakes-ba. Az eső, ami pár napja követett minket elállt, és mivel egész napra nem volt semmi hivatalos program, ezért egy háromórás sétát tettem a helyi erdőben és a hegyen. Az úton találkoztam egy furcsa külsejű madárral, amit nem sikerült beazonosítani, de nem kiwi volt.

Később délután csoportosan elmentünk a Pancake Rocks nevű formációhoz, ami egy olyan sziklaformáció, ami a nevéhez hűen palacsintákra emlékeztet. A képeken ezt jobban látni, de mindenesetre egészen jól néz ki, és dagálykor jó képeket lehet csinálni a bezúduló víztömegről is. Visszafele menetben benéztem egy barlangba, ahol elvileg világító kukacok laktak, de nem találtam egyet se. Minden esetre, annyira sötét volt a barlangban, hogy fejlámpa nélkül egyáltalán semmit nem lehetett látni – szerencsére lámpa volt nálam, mert mondták mások, hogy sötét lesz.

Vacsi után tábortűz volt a szórakozás, bár sokan (köztük én is) visszamentek a pubba, és ott folytattuk, ahol tegnap abbahagytuk. Wifi, kártya, pia.

[04/09, 23. nap, Punakaiki -> Marahau]: reggel összeszámoltam a jobb kézfejemen található csípéseket, és egészen 9-ig jutottam. Maradjunk annyiba, hogy ennél sokkal elvontabb helyeken is találtam magamon szúnyogcsípéseket…

A csoport elhatározta, hogy majdnem mindenki megy égbúvárkodni (skydive) – csak éppen az időjárás közbeszólt, ezért az ugrásból nem lett semmi. Ez engem annyira nem zavart, mondván én mar csináltam ilyet, ezért nem akartam megint pénzt kiadni rá, igaz, amit en szerettem volna (ultrakönnyű repülővel repülés [microlight/ultralight]), az is elmaradt. Ha két nap múlva jobb idő lesz, akkor lesz lehetőség mindet megcsinálni, ha nem, akkor valószínűleg buktuk az alkalmat. Mindenesetre egyelőre az eső újra utolért minket, es egész nap esegetett több/kevesebb csapadékmennyiség.

Marahaun is két napot töltöttünk, ez is be volt tervezve, es itt is úgy ereztem, hogy túl sok időt toltunk egy helyen. A következő napra mindenesetre feliratkoztam egy kis relaxos hajókázásra, azonban mint kiderült, nem sikerült elérjük a szervezőket, ezért ez elmaradt, helyette kirándulásra iratkoztam fel inkább, ami olcsóbb volt, bar nem az elsődleges gondolatom.

A kemping fele menetben az egyik bicajozó csoporttársunknak sikerült magára borítania a bicajt (meghúzta az első féket), úgyhogy kórház lett a dologból. Bár előszór úgy hitte mindenki, hogy eltört a karja, este, amikor visszajöttek a rendelőből kiderült, hogy csak zúzódásai vannak, mondjuk, azok elég szépen néznek ki.

[04/10, 24. nap, Marahau]: a második marahaui nap palacsintával kezdődött, mindenki boldogságára megint csak. Most nem ez volt a hivatalos reggeli, hanem még előző este sütött az egyik német csaj pár tucat palacsintát a csoportnak.

A kirándulás, amire feliratkoztam egy ’csak vissza’ út volt, odafele ugyanis motorcsónakkal kellett menni, ami nem mondom, hogy belopta a szívembe magát. Igazából az ár mellett azzal volt problémám, hogy valaki valahol elfelejtette megemlíteni, hogy a csónakból kiszállva a vízben érünk talajt, ezért, bár sikerült a bakancsot szárazon tartani, jó homokos és nedves lábbal indultam neki a kirándulásnak. Innentől aztán sikerült nekem kihúzni a kretén-kártyát, és nem sokkal indulás után átgyalogolni egy kisebb patakon, ami persze jól eláztatta a bakancsomat, így a következő pár órát vizes lábbal és lábbelivel/-ben töltöttem.

Maga a séta Torrent Bay-tol Marahau-ig tartott, kb. 12km, teljesen sima, emelkedők nélküli egyszerű gyalogúton. A meglehetősen magas növényzet miatt egyébként nem lehetett túl sokat látni és természetesen fotózni sem, így a séta igazból csak egy laza kikapcsolódás volt, ami jól jött, mert nem akartam túlságosan aktívvá tenni a napot.

Délután a táborhelyen sikerült szaunát csináljak a szobából – a vizes bakancsot a radiátorra tettem, ami jól is működött, annyira, hogy éjjel az ablakot is nyitva kellett tartani, mert egyébként megrohadtam volna a szobában, de csak így volt arra remény, hogy megszárad a bakancs a másnapi indulás előtt.

Este csoportosan elmentünk hamburgerezni, én pedig kaptam egy tortát szülinapom alkalmából. Miközben a neves nap meglehetősen unalmasan telt, úgy érzem, hogy összességében ez volt az egyik legérdekesebb évem, sok felé jártam, sok új dolgot kipróbáltam, ezért nem nagyon van okom panaszra.

[04/11, 25. nap, Marahau -> Picton -> Wellington]: a reggeli jó hír az volt, hogy a bakancsom megszáradt. A kevéssé jó hír pedig az volt, hogy a folyamatos rossz idő miatt továbbra sem megoldhatóak a különféle égi programok, így mindenkinek kimarad egy élmény az életéből egyelőre. Ezzel egy meglehetősen csattanó nélküli véget ér az új-zélandi kalandtúrám, adott, hogy innentől már csak jórészt az észak felé vezető autópálya lesz az egyetlen komolyabb érdekesség [szarkazmus].

Nelson felé menet jöttem rá, hogy (nem egészen meglepő módon) elcsendesedtünk egy cseppet. Ennek persze több oka is van, az egyik, hogy azok, akik beszédesebbek voltak már jórészt befejezték az utat, valamint az, hogy egyszerűen mindenki hulla fáradt volt, és a gondolataival vagy a párnájával volt elfoglalva.

A nelsoni megálló kb. 2 órát tartott, ami idő alatt megnéztük a helyi katedrálist, valamint a belvárost, majd beültünk egy kávézóba csoportosan, ahol lezavartuk az ebédet. A katedrálist az 1940-es években építették, és egy anglikán templom, picit szocreál külsővel.

Miután továbbindultunk, elkezdtük a búcsúzkodást, előszór a másod- és harmad vonalbeli túravezetőktől, egy amerikai és egy holland csajszitól. Picton fele továbbmenteben megálltunk egy borkóstolásra a Forrest Vineyard-nál. Kellemes volt, picit úgy ereztem, hogy a boraik szárazabbak, mint amihez szokva vagyok, de ennek ellenére volt pár egész jó italuk. Természetesen ahogy (nem) illik, mindenki megitta a bort, senki nem használta a köpőcsészét. Pictonban folytatódott az elköszönés-sorozat, így búcsút mondtunk a világ legjobb fej idős párjának is. Az ausztrál pár teljesen hihetetlen társaság volt: bár mindkettőjük kb. 75 éves, a pasi paplanernyőzött a héten, valamint ő is feliratkozott az égbúvárkodásra, de emellett mindketten simán legyorsulják bicajon a többieket, kirándulnak, sátraznak stb., valamint 57 éve vannak együtt. Azt hiszem, ha bármi hasonlót akarok csinálni, iziben meg kell találjam álmaim párját. Bárki jelentkező? Isteni vagyok az ágyban, egész nap tudok aludni…

Mielőtt felszálltunk a kompra, elbúcsúztunk a buszvezető/túravezető kombinációját alkotó személytől is (ugyan arról az emberről van szó), majd visszamentünk ugyan abba a skót pubba, ahol hetekkel ezelőtt voltunk. Most jöttünk csak rá, hogy mennyire kis hely Picton, alig van egy főutcája.

A kompátkelés eseménytelenül zajlott, igazából az éjjeli sötétség miatt, valamint a köd miatt semmit nem lehetett látni, így mindenki a hajóban maradt, és lefoglalta magát ezzel-azzal. A wellingtoni hostelunk ugyan az volt, ahol megint csak hetekkel korábban lepakoltuk a cuccainkat, de ezúttal ott is aludtunk az éjjel. Mivel megint egy jó ideje nem nagyon zuhanyozott senki, ezért a klasszikus oroszlánszag újra felvetette a fejét, amit a tárt ablak sem tudott eltüntetni. Elég siralmas volt a helyzet, hogy mit ne mondjak. A szobában négyen voltunk pasik, de meglehetősen ’csajos’ estét tartottunk, kibeszéltük, hogy szerintünk ki kivel (nem) bújt ágyba, vagy kinek kivel kellett volna stb.

[04/12, 26. nap, Wellington -> Taipau]: az eredetileg délelőtt 10-re tervezett találkozót az új busszal és az új buszvezetővel sikerült úgy 3 tájt abszolválni. Ennek egy része abból eredt, hogy a srác nem tudott felszállni a repülővel, mert rossz volt az idő Nelsonban (ahonnan jött), egy másik rész viszont egyszerűen az a zavaró tény volt, hogy a szervezők nem tartottak senkit az északi szigeten az elmúlt napokban, miközben tudták, hogy jön egy csoport nemsokára. Annyi szerencsénk volt, hogy az új srác barátnője, hogy-hogy-nem a csoportunkkal volt pár napig, ezért legalább neki sikerült némi információra szert tennie.

Ez volt a kisebbik gond. A nagyobbik probléma megint csak a busszal volt: eredetileg azzal a busszal kellett volna tovább induljunk, amivel az út elején utaztunk (adott, hogy az FK-nek csak egy busza van az északi szigeten és 3 [v 4] a délin), viszont úgy alakult, hogy egy kivénhedt huszonéves iskolabuszt kaptunk (régi Ikarus-t tessék elképzelni, na olyasmi, csak kisebb). Ebben a buszban nem volt csomagtartó, így minden cuccot a busz hátuljába kellett bedobni, de pl. nem volt biztonsági öv sem, vagy szeparált ülések. A másik (‘normális’) busz, amire vártunk, senki nem fogja kitalálni, lerobbant, így csak ezt sikerült szerezniük helyette. Az már csak hab volt a tortán, hogy a legújabb buszunknak pár nappal előttünk volt egy defektje. Nem voltunk boldogok, hát még amikor az első emelkedőn sikerült 30kmh-t kierőszakolni a járműből. Űrgolyhók bárki? (Elképzelhetetlen sebesség!)

Miközben Wellingtonban vártuk a csodát (mármint, hogy felszedjenek minket), megnéztem a szombati piacot, ami leginkább egy kis művészfalura emlékeztetett, ettem kagylós paellát, és ezzel el is telt az idő jó része.

Mivel a tervezettnél csak órákkal később indultunk el, ezért a kempinghelyet ‘közelebb hoztuk’, vagyis az eredetileg tervezettnél közelebb (sz)álltunk meg, ott, ahol a Tongariro előtti éjszakán a meleg vizes medencék és a BBQ volt. Vacsi a Bulls nevű városka Mekijében volt…

[04/13, 27. nap, Taipau -> Auckland]: az utolsó hivatalos nap jó része a buszban telt, mert elég nagy távolságot kellett lefedni. A mára tervezett utolsó utáni égbúvárkodás elmaradt megint csak, a rossz időjárás miatt. Bár ezúttal nem esett, de felhős volt, úgy pedig nem lehet ugrani – nem mintha az eső hiánya sokat segített volna bárkinek is.

A napi megálló Waitamo-ban volt, ahol is egy kiterjedt barlangrendszert lehet megtekinteni, amelyekben van lehetőség raftingolni (amennyire tudom inkább egy túlméretés úszógumival csúszkálni a sötétben), vagy pedig a lustábbaknak (mint pl. nekem), meg lehet nézni a világító kukacokat (Aracnocampa Luminosa, semmi Harry Potter referencia…), amik a föld alatt élnek (a kis pontocskák a képen) teljes sötétségben, és a barlangba tévedő repülő bogarakat fogyasztják. Utóbbit egy, a bogarak számára mérgező, takony-szerű lógó valamivel teszik. A bogarak nem rosszak, maga a túra $35, és bár viszonylag rövid, egyszer érdemes megcsinálni, másodszor már talán kevéssé. A többiek, akik a raftingra mentek, azt mondták, az is jó buli volt.

A barlangrendszer egyébként a korai turizmus egyik úttörője, már 1889-ben turistalátványosság volt. A világító micsodákon kívül albínó hangyák, szöcskék, valamint gombák is élnek a barlangban, melynek egész évben fix, 14°C-s hőmérséklete van. Érdekesség, hogy Waitamo lakossága csak 50 (ötven) fő, de évente félmillió turista fordul meg a környéken.

Aucklandba kb este 7 felé érkeztünk meg, amivel a hivatalos kaland számomra véget is ért – ez volt a rossz hír. A jó hír viszont az volt, hogy mint kiderült, a csoport többi része is Aucklandban éjszakázott, ráadásul abban a hostelben, ahol én, így persze el is mentünk ünnepelni. Az igazság az volt, hogy nem csak nekem volt ez az utolsó napom, hanem még 3-4 másik embernek is akikkel együtt kezdtük az utat 28 nappal korábban, így az ‘alapcsoport’ (akik 3+ hete voltak az úton) legalább fele számára most volt vége a túrának.

Az ivászat a Danny D’s nevű pubban volt, egy (elvileg) ír pub, de mindenesetre kellemes, 60s/70s zenével és egész jó sörrel. Kellemes befejezése volt a hivatalos programnak, jó társasággal és hangulattal, azt hiszem mindenki élvezte.
[04/14, extra nap, Hobbiton/Hobbitfalva]Hobbitfalva nem része az Kiwi túrának, de egyrészt volt egy extra napom a városban, másrészt, ha már eddig eljöttem, akkor úgy voltam vele, hogy érdemes volna megnézni a helyet. Ennek megfelelően utolsó pillanatban sikerült befoglaljak magamnak egy ülést a kisbuszra (mint később kiderült én voltam az egyetlen utas). Reggel 10 körül szedtek fel a hostelbol, ami szórakoztató volt, mert a FK csapat fele akkortájt reggelizett, amikor én, szóval megint elköszöntünk egymástól.

A túra a faluhoz $270, aminek a jó része az utazási költség, és az utaztató cég profitja, mivel a belépő csak kb $70 – magyarul, ha valakinek van bérelt autója, lehet nem rossz ötlet inkább azzal menni, igaz, irányonként 180km.

Oda/vissza két különböző autóvezetőm volt, mindkettő érdekes, de nagyon különböző társaság. Az első csóka egy idősebb hippi volt, szoknyapecér, wannabe-zenész, író, filmsztár, és az összeesküvés-elméletek nagy rajongója. Ennek ellenére/emellett egész értelmesnek tűnt a faszi. A másik irányban egy mély vallásos idősebb ember volt a vezető, aki túrák szervezéséből gazdagodott meg, majd később az aucklandi közlekedési vállalat mindenféle tervezői csoportjának is volt a feje stb.

Hobbitfalvára visszatérve, nem egészen tudtam, hogy mire számítsak, ami abból a szempontból jó volt, hogy így nem voltak elvárásaim. de mindenesetre tetszett. A ‘faluban’ töltött idő kb 90 perc, ez alatt egy idegenvezetős túrán veszel részt, valamint körbemászkálsz a faluban, megnézed a hobbit házak külsejét (a belsejük nincs itt, az egy másik stúdió), és kapsz egy adag alkoholt a Zöld Sárkány kocsmában.

A túravezetőnk megosztott velünk több, talán kevéssé ismert tényt a faluról, mint pl., hogy a különféle hazák nem egyenlő méretűek, vannak 100, 90 és 60%-os házak, hogy az emberek kisebbnek/nagyobbnak tűnjenek bennük, mint pl., amikor Gandalf és Frodó esete. Érdekes volt azt is megtudni, hogy a fa, ami Zsákvég tetején van, nem is igazi fa, hanem műfa, amin 200.000 mű levél is van. Ez utóbbira azért volt szükség, mert a Hobbit filmekben a fának hatvan evvel fiatalabbnak kellett kinéznie, mint a Gyűrűk Ura filmekben.

Azt hiszem Hobbitfalva egy nyugis, de kellemes véget adott egy örök élményt nyújtó utazásnak, ami (az út is, és a falu is) mindenképp emlékezetes marad.

Összegző: Hol is kezdjem…Új Zéland egy nagyon gyönyörű ország, amit mindenkinek, aki szeret a természetben lenni, és nem csak a tengerparton, érdemes lenne megnéznie, ha van rá pénze és ideje.

Az, hogy egy hónap vajon elég-e az ország megtekintéséhez, az egy jó kérdés. A mi esetünkben elsősorban a déli szigeten töltöttünk sok időt, ami szerintem egy jó dolog volt, adott, hogy ott több a látnivaló, és talán változatosabb is a sziget, több a ‘kaland’ lehetőség, és ha valakit szorít az idő, akkor talán érdemesebb is odamenni, mint az északi szigetre. Azt persze nem tudom, hogy valóban azért tetszett-e jobban a déli sziget mert szebb, vagy mert annyival többet voltunk ott, hogy nagyobb részét láttuk.

A két személyes kedvenc helyem a két nagy túra volt, a Tongariro és a Routeburn, bár mivel ezt a kettőt a féliratkozástól kezdve mindenképp meg szerettem volna csinálni, alapból feltételeztem, hogy tetszeni fognak. Gondolom más utazóknak más dolgok maradnak meg, mint pozitív emlékek. Azt, hogy mennyire jól néznek ki a hegyvidékek, nem akarom tovább ragozni, mondtam már, plusz ott a sok kép is amin látni. Ezek persze jórészt évszak/időjárás-függő dolgok, mindenesetre, ha van pénze az embernek, érdemes megnézni az országot. Erről ennyit.

Ezzel át is térnék a piszkos anyagiakra. Londonból Aucklandba £950 az oda-vissza jegy. A FK út £2200, tehát összesen ~£3100 (ami kb 1.2m HUF) az egy hónapos út alapköltsége, és amennyire utánaszámoltam, a többi, hasonló hosszúságú út és/vagy autóbérlés sem radikálisan olcsóbb. Erre pluszban rájön, hogy az ország drága. Londoni pénztárcával is drága, az étel, ital, ilyesmik, drágák.

Az opcionális programok is drágák. Megint csak kinek mi tetszik, de nekem sikerült £2000 körül költenem az úton, aminek a jó része a programok voltak, illetve kisebb részben fogyasztási cikkek, valamint a szobák költsége. Ez csökkenthető a sátrazással, a nem-alkoholizálással, de mindenképp érdemes úgy számolni, hogy 1000-1500 akkor is elmegy majd, ha csak pár dologra iratkozunk fel. Ha már ennyire messze elmegy az ember, akkor érdemes a programokat nem kihagyni, és csak a sátor mellett ülni.

Ami szerintem a magyaroknak kevéssé érdekes, de azért tömören megemlítem, az FK túráról alkotott konkrét véleményem, hiszen mint mindig, volt, ami tetszett, volt, amit máshogy csináltam volna, és volt, ami nem igazán jött be…

Fordított sorrendben, csak hogy pozitív legyen :) – ami nagyon nem jött be, az a buszok kérdése volt. Az angol verzióban ez picit jobban ki lett vesézve, de nem tartom normális állapotnak, hogy 3 (vagy 4, attól függ mit és hogy számolunk) busz robbant le az egy hónapos túra alatt, olyan szinten, hogy cserélni kellett. Az utolsó buszunk egy bérelt (berhelt…) iskolabusz volt, ami idősebb volt egyik-másik útitársunknál, és elég ijesztő állapotban volt. Ennek fényében úgy érzem, hogy lehet érdemes lenne utána olvasni a többi cégnek, hogy azok vajon milyenek, vannak-e jobb buszaik. A Kiwi Experience pl. elég híres/hírhedt utakat szervez, folyik az alkohol, és mindenki mindenkivel szexel, legalábbis ezek a legendák. Lehet oda kellett volna menjek…

Egy másik dolog, ami engem pl. nem igazán zavart, de tudom, hogy mások emlegették, az árazás volt: a huszonnyolc napos út önmagában is drága (függetlenül attól, hogy másutt sem olcsóbb), de ebben nincsenek benne az opcionális programok. A gond az, hogy majdnem minden napra, csak egy ‘nagy’ dolog van betervezve, ami nem a legjobb akkor, ha az valakit nem érdekel. Nekem pl legalább 3 v 4 olyan napom volt, amikor semmi dolgom nem akadt, mert arra vártam, hogy a többiek visszajöjjenek mondjuk a delfinekkel úszkálásból, vagy raftingolásból, vagymi. Emellett elismerem, hogy valószínűleg nem túl egyszerű egy hónapnyi programot szervezni egy csoportnak, és emellé még egy-egy extra dolgot is betenni, tehát lehet inkább örülünk kellene, hogy legalább ennyi lehetőség volt.

Azok a dolgok, amiket másképp csináltam volna már jórészt meg lettek említve. Szerintem nem lett volna szűkség a kétszer két éjszakás ott alvásra Punakaikinál és Marahau-nál (leginkább az elsőnél)

A dolgok pozitív oldalát tekintve, szerintem a csapat óriási volt (az utasok is, és a vezetők is.) – persze ezt nem lehet igazán befolyásolni, és picit vakszerencse is a dolog. Mint a csoportvezetőnk említette az előző társaság állítólag elég szutyok volt, mindenki mindig veszekedett, gyerekesek voltak stb. Mindenesetre a túravezetőnk és a segítője nagyon jó fejek és segítőkészek, pozitívak voltak, nélkülük biztosan kevéssé lett volna elvezetés az út. Ezt eléggé lehetett érezni az utolsó pár napon, amikor más volt a vezetőnk, nem volt akkora hangulat, nem volt reggeli kipakolva stb.

Összességében úgy érzem, hogy egy nagyszerű úton vettem reszt, egy nagyon szép országban, és örülök, hogy feliratkoztam erre az egész hónapos bulira. Biztosan laposabb lett volna az évem nélküle ;) — de hogy mennyire siralmasan fordítok magyarra, az nem semmi…aki akarja, nyalja végig az angolt, az bővebb és hosszabb/jobb írás.

Köszi az olvasást.

Szocializálódás Londonban – a Meetup

Amikor kijöttem kedvenc szeles országunkba, és kb egy év után Londonba költöztem, nagyon sokáig rühelltem itt lenni. Fizum és munkám volt, de a szabadidőm jó részében vagy otthon ültem és a szőrszálaimat számolgattam, vagy valami hasonlóan lovagias elfoglaltságom volt. Nagyon kevés dolog van, amire azt mondom, hogy merőben megváltoztatta az itteni életemet, és talán egyetlen sem annyira, mint a meetup. Nem igazán akarok litániát írni (anyám is mindig így kezdte, aztán sosem szabadultam) arról, hogy mi is ez, de szeretném megemlíteni, mindazoknak akik olvasnak, és ide készülnek, vagy már itt vannak, vagy csak érdekel.

Ennek fényében, aki hangyákon ül, az látogassa meg a meetup.com-ot, és lőn boldottá – a többit mindenki összerakja magának.

Annak pedig, aki még olvassa…szvsz a szocializálódás ebben a városban egy szemét dolog. Van egy régi kedvenc számom, Baker Street,  ami picit szentimentális, de a szövege jól összefoglalja, h milyen is tud lenni ez a hely. Got so many people but got no soul. A szöveg következő két-három mondata is nagyon igaz, de nem akarom betolni az egészet ide. Persze ez személy(ség)függő, de alapvetően nehéz az angolokkal barátkozni, mert bár hivatalosan baromira polkorrektek, de a gyakorlatban nem szeretik azt aki nem fehér és brit, és sajnos az utóbbihoz az itt töltött 6 év után járó útlevél sem elég. Ez persze van akit nem érdekel, és megmondom őszintén, ennyi idő után én is nagyon jól latom, hogy az angolok maguk közt is mocsok felületesek (how are you? fine thanks…de ez ennél mélyebben szánt, valóban szarnak mindenre és majdnem mindenkire).

Persze barátkozni magyar bulikon és/vagy pubszerdán is lehet, viszont ez egyrészt engem sosem nagyon kötött le (sok a paraszt), másrészt sosem nőttem bele [sosem érdekelt], de ezt leszámítva is kinőttem az állandó bulizásból, vagy abból, hogy abban mérjem a micsodám méretét, hogy szerdánként elmondom, hogy Bank-tól hány yard-ra dolgozom (jelenleg kb 200 [@ 25 Walbrook] nyertem?. Szóval általánosságban emberekkel haverkodni nem annyira egyszerű errefelé. Itt jön be a meetup.

Az oldal nagyon egyszerűen arról szól, hogy vannak dolgok amiket az ember szeretne csinálni, de nem egyedül, ilyenkor meghirdeti, hogy csinálhatnéka van, és mások jönnek veled, és hirtelen többesben vagytok. Bár a valóság ennél picit összetettebb, az alap ötlet működik. Kirándulás, pubozas, yoga, leszbikus mopszlikutya-sétáltatók (volt ilyen is [régebben, mostanság nem láttam]…sosem derült ki [nem mentem], hogy a kutyának vagy a sétáltatónak kell leszbinek lennie]), nyelvcsere, partik, sport, futás, vallás, ami eszedbe jut és tovább…van minden. Ez persze fordítva is működik, hiszen csatlakozhatunk a meghirdetett eseményekhez, ahol jellemzően 15 és 150 ember közti létszám jelenik meg. Minden egyes eseményen előre látni, h hány emberre számíthatunk, ennek megfelelően el tudjuk dönteni, hogy megfelel-e nekünk a létszám, vagy netán túl kevés/sok ember van és kihagyjuk.

Hogyan tette az én itteni életemet elviselhetőbbé ez az oldal? Sokféleképpen. Egyrészt nagyon sok ismerőst/barátot/barátnőt/stb-t ismertem meg ezen keresztül. Másrészt pedig az elmúlt kb 5 ev során nagyjából 200 (!) alkalommal vettem részt egynapos, vagy hétvégés kirándulásokon, pubozásokon, bulikon, múzeumokon, illetve újabban pl német nyelvű beszélgetéseken (miután rájöttem, hogy a “sima” language exchange meetup-okra nem járnak elegen németesek), és ezen kívül a bánat tudja milyen egyéb elfoglalástagokon, és sosem bántam meg, hogy ezekre elmentem. Nyáron megyek egy hétre Izlandra egy csapattal, ahol senkit nem ismerek. A bizalom kb teljes, az eddigi több ezer emberből akit megismertem, sosem voltak rossz tapasztalataim.

Javaslom mindenkinek kipróbálni, aki nagyon unatkozik. A programok kb határtalanok, és vesztenivaló nem nagyon van.

Aldwych állomás

IMG_20131116_114918~2

Megint csak, “aki ismer”, az tudja, hogy még amikor Magyarországon laktam, meglehetősen nagy követője voltam az budapesti tömegközlekedési eseményeknek. Az indexes fórumokon keresztül sikerült eljussak a két metrós kocsiszínbe, az összes KFI-ba (központi forgalomirányító), pár metróállomáson eldugott katonai kórházba (emlékeim szerint az Arany János utcainál van, ahol voltam, de már rég volt, úgyhogy nem emlékszem), illetve egy csomó helyre, ahova általában nem igazán lehet csak úgy bemenni. Közben persze eltelt pár év, jobb gépekkel, és több tudással jobb képeket csinálok.

Ezen tulajdonságaim közül elmondhatom, hogy egyik sem tűnt el az elmúlt 6-10 évben, a metrót is kedvelem, és azt hiszem Urban Exploration témában lassan ideje lenne átállnom a kevéssé legális felfedezésekre – azonban addig is örömmel jelentem, hogy kedvenc közlekedési társaságunk nyílt napot tartott Aldwych állomáson, amire már rég fájt a fogam, csak valahogy mindig elfelejtettem, hogy lesz. Na de nem így idén.

Az állomás eredetileg a színházi negyed kiszolgálására épült fel, azonban a háború és egyéb okok miatt a színházi negyed hosszas ideig haldoklott a megnyitás után, majd egyszerűen “elköltözött”. A második vh. idején az állomást, mint oly sok másikat a belvárosban óvóhelynek használták, azonban itt nem csak embereket, hanem mindenféle művészeti dolgokat is óvtak, a bezárt vágányon, a nagyközönség tudta nélkül. Vicces, hogy az alvó emberek alatt volt a nemzeti vagyon nem kis része. (Ami már ennél is viccesebb, hogy manapság mi sem tudjuk mi van egyes ajtók mögött a metróban, szóval…)

Aldwych-ot relatíve mostanság, 1994-ben zárták be, ami a történetet ismerve igen meglepő, igen hosszú élete volt. A balra látható képen felviláglik, hogy ez egy igen nyúlfarknyi kis szakasz volt, ahova egyetlen ingavonat járt az idő jó részében. A valóság az, hogy az állomást 1907-ben nyitották meg két egész vágánnyal, de ebből az első már 1914-ben bezárt. A lenti képeken ennek maradványait látjátok, mégpedig ott, ahol be van falazva a sínpálya mindkét oldala. A másik (technikailag az 1.-es) vágány viszont ’94-ig üzemelt, mikor is a liftek igen leharcolt állapota miatt végül úgy gondolták, hogy bezárják az állomást. Emögött egyébként vitatatlan logika állt: gyorsabb volt Holborn-tól legyalogolni, mint metrót fogni, liftre várni, stb, aminek sok egyéb mellett az volt a következménye, hogy már az akkori árakon is havi 10-15 ezer font veszteséget termelt az állomás. Ennyi pénz húsz éve egy fél lakás ára volt Londonban (igaz elég kicsit, de akkor is – akkortájt £40k körül már lehetett kisebb lukakat kapni.)

Mint írtam, az állomás igen hányattatott sorsú volt mindig is: a jegyirodát már a 20-as években bezárták, pedig akkor még napi kb 3000 ember használta, de aki akart jegyet venni, annak lemenetben a liftben kellett ezt megejtenie. Az vicc az volt egyébként, hogy 2 lift, és egy harmadik (befejezetlen) akna került kialakításra (utóbbit lent a képeken látni), viszont a liftek akkorák voltak, mint sehol másutt azóta sem a teljes metróhálózaton – csak épp mocskosul senki nem használta őket. Az állomást már 1933-ban is be akarták zárni, kihasználatlanság miatt. Végül előbb a vasárnapi, majd később, a 2. háború után jóval a szombati vonatokat is leállították. Az állomást az ötvenes években megint be akarták zárni. Hogy tisztán lássuk mi is volt a probléma, az állomást napi 450 ember vette igénybe – ez talán még a Pillangó utcánál is gyatrább, azonban 1993-as árakon, az akkorra kb 85 éves liftek csereköltsége (mert akkorra már nagyon halott állapotban voltak), darabonként £3 millió lett volna. (mondom £0.04m pénzért lakást kaptál akkor)

Az állomást a bezárása óta talán többet használják, mint előtte. Az egyes vágányt filmek forgatásához használják, többek közt ott forgatták az alábbi filmeket (angol címekkel):

  • The Gentle Gunman (1952)
  • Battle of Britain (1969)
  • Death Line (1972)
  • Superman IV: The Quest for Peace (1986)
  • The Krays (1990)
  • Patriot Games (1994)
  • Creep (2004)
  • V for Vendetta (2006)
  • The Good Shepherd (2006)
  • Atonement (2007)
  • 28 Weeks Later (2007)
  • The Edge of Love (2008)
  • Mr Selfridge (2013)

A második, korábban bezárt vágányt érdekesebb, kísérleti célokra használják azóta is: ragasztókat, felületeket tesztelnek rajta. Ennek nyomát mi is láttuk, a képeken nem látszik ennyire egyértelműen, de a különféle plakátok, festékek, stb-k mind mind kísérleti anyagok, amiket később esetleg bevezettek a teljes metróhálózaton. Akárcsak így a szintén nem látható csempék, lépcsőbevonatok, stb-k, amiket mind itt teszteltek, és tesztelnek azóta is, mielőtt beviszik őket élesben a hálózatra. Végül is nem butaság.

A képeken egyébként sok dolog ennek megfelelően ‘kamu’ – pl. a metrótérkép, valamint a mindenféle légiriadós plakátok nem eredetiek, a térkép az 1930 környéki változat másolata, a légvédelmi plakátok…na azok sem 1994-esek. Filmekhez kellettek. Ennek ellenére jó volt, érdekes.

Látogatható: évente novemberi hétvégéken, előre foglalva, kb £25-ért.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Metrós óra 11 ezerért?

Jellemzően nem szoktam felmarkolni a metrón levő újságokat, mert nagyon sok hirdetés van bennük, és kb hasonló mennyiségű bulvár és/vagy szemét. Mindenesetre ma a kezembe került a Square Mile aktuális száma, amit a City-ben dolgozó, elsősorban pénzügyi területen utazó embereknek szánnak. A magazin tele van az átlagember számára megfizethetetlen dolgokkal. De h ne csak az átlagemberekről beszeljünk, szerintem az évi bruttó £100k fizu mellett is nehéz lenne megvenni a dolgok nagy részét ami abban a magazinban van. (Az havi nettó 5000 font.) – egyszer előkerestem, h a 3 évvel ezelőtti szintek szerint a £71k-s fizetéssel Londonban már a felső 10%ba tartozik az ember. £100k mostanság valószínűleg felső 5%+. Úgyhogy ez a magazin a felső <1%-nak van tervezve.

Az újságból szemezgetve, van pár ezer fontos (mármint pár darab, meg pár ezer£) öltöny, többmilliós luk (pici lakás), Aston Martinok, stb. De a kedvencem ez:

Metrótérképes óra, laza £11,000-ért. Kell(ene, ha £400-500k korul keresnék. Addig marad a metrótérkép-app, ingyé)