Wimbledonban jártam, hosszú sorban álltam, sárga labdával játszó embereket láttam…

Mit tehet az ember amikor semmi más dolga nincs a hétvégén, az aktuális Pride menetet már sokszor látta, és az év egyik legmelegebb napja van…? Hát mondjuk sorban áll!

Mint abszolút sport-nemrajongó, Wimbledon annyira nem hatott meg soha, hogy amikor tavaly áprilisban arra jártam egy magyarországi barátommal, akinek a pasija be szeretett volna menni (épp zárva volt azt hiszem), emlékszem beszéltünk róla, hogy nekem mennyire nem az esetem az a hatalmas hype ami az egészet körbeveszi.

Ehhez képest péntek reggel rámírt az egyik ismerősöm, akivel egy esti talit beszéltünk meg, hogy ő már reggel 6 óta sorban áll, előbb csak a bejutásért, majd később a normális jegyekért (erről később), aztán javasolta, hogy ha továbbra is talizni szeretnénk, akkor jobb ha viszek sátrat, mert ő szombaton is be szeretne menni teniszt nézni, úgyhogy munka után befutottam az Argosba, és megvettem a legolcsóbb sátrukat, 2 fogkefét, írtam lakótársamnak, hogy ne várjon rám, és irány volt Wimbledon.

Wimbledonba 4 félképpen lehet jegyet szerezni. Van a sorsolás, amire a játékot megelőző év végéig kell jelentkezni, ezen kívül kisebb mennyiségű jegyet lehet valamilyen befektetési rendszer alapján kapni (nem olvastam végig), valamennyit lehet az adott napon venni baromi pénzekért, és persze sorban is lehet állni.
A “Wimbledoni Sor” (azt hiszem főnév, mindenesetre mindenhol nagy kezdőbetűkkel írják, Wimbledon Queue) talán a rekordtartó sor, az emberek hosszát tekintve, minden nap 5-20 ezer ember áll be. Saját képeket nem készítettem, a fényképezőm se volt nálam, de a neten elég sok kép van arról, hogy milyen az egész. A nagyon hardcore teniszrajongók már előző nap reggel megérkeznek, ugyanis csak az első 500 ember kap olyan jegyet, amivel a Centre Court-ra is beteheti a lábát, további 500 mehet Court 1-re, majd még 500 Court 2-re, az összes többi aki bejut, azokat csak a többi, kisebb pálya mellé engedik be nézőnek, ahol biztosan senki híressel nem fognak találkozni.

Én este 8-as érkezéssel a 2240-es sorszámot kaptam, lesátraztam, megvártam ismerőst, hogy előkerüljön, aztán alvás volt, egészen kb hajnali 5ig, amikor az embereket elkezdték ébreszteni, hogy majd 7-re mindenki pakoljon össze. Ez kellett is, mert a wc-hez fél órát kellett sorban állni, bátrabbaknak és elszántabbaknak a kávéhoz is, mi inkább 6.30ra megittuk az előző napi bor maradékát, kb fél üveget, majd elmentünk a boltba venni még két üveggel. Persze a sort nem lehet csak úgy otthagyni, csak adott időre engednek el, ha nem jössz vissza gyorsan, elbukod a helyedet. Mire a sátrasok felpakoltak, már a 11000 körüli sorszámokat osztották ki éppen. Eddigre mi sorban álltunk, hogy a sátrat leadhassuk a csomagmegőrzőben.

170704165704-wimbledon-queue-tease-image-full-169

Sátorbontás reggel 6-7 körül. Addigra a K1-K10 sorok teljesen megtelnek sátrakkal, úgyhogy ez a kép csak nagyon kis területet mutat. A reggel érkezők nincsenek is rajra. (Kép: CNN)

A sorszámozásra természetesen azért van szükség, hogy ne mondhassa valaki később, hogy ő sokkal előbb volt a sorban mint ahol. Látszik egyébként, hogy az angolok erősen tökéletesítették ezt a sorban állás témát… nagyjából, ugyanis a rendszer aztán vagy működik, vagy nem, mert pl mivel ismerősöm akivel voltam utánam érkezett, ő már csak a 25xx-as számot kapta, de végül együtt tudtunk bemenni, attól is függ, hogy ki nézi meg a sorszámkártyát. Amellett 200 ember beengedése elég gyorsan zajlik.
Végül fél 11 előtt kicsivel bejutottunk, ami pont jó is volt, mert hivatalosan 10 perccel azután nyílt meg a hely, és lehetett rohanni a következő sorbanállásért (a rohanást most úgy kell érteni, hogy mint amit a hírekben látni Amerikában, amikor leárazás van és tapossák egymást az emberek, na olyat. Rendőrnek is bele kellett szólnia a végén, mert kisebb balhé volt, és másodszor is neki kellett futni a sorba rendeződésnek, amivel nem mindenki járt jól. Ismerős végül 16., én a 37. lettem a sorban, aki nem rohant, az már csak három számjegyű számot kaphatott.). Ennek a sornak az oka a jegyeladási rendszerből ered: mint feljebb írtam, aki nincs benne az első 500-ban a kempingben, azt nem engedik be a központi pályára nézőnek, kivéve, ha egy már jegytulajdonos valami ok folytán hazamegy, és leadja a jegyét – ebből minden nap akad néhány, de a Centre Court max 15000 nézőjéből max talán ha 50-100 ilyen van, az nem rossz. Ez azt is jelenti, hogy aki előrébb van a sorban, az nagyobb eséllyel kap jegyet, de nem kötelezően jobbat. A jegyiroda délután 3 előtt nem nyit ki, és reálisan 5 előtt nem kap az ember semmit ha nem az első tízben áll. Addig csak kb pisilni lehet elhagyni a sort, felírják, hogy ki mikor hova megy, aki lelép, az megintcsak bukta a helyét.

Sokak a sorban csak ezért utaztak külföldről idáig, volt egy csomó japán, indiai, stb akik másnap vagy hétfőn már utaztak haza.

Ha a sorban állás órabérben számolódik, akkor drága. Ha nincs jobb dolga az embernek, olcsó.

Nekem szerencsém volt, kb a második “emeletre” kaptam jegyet, ismerős meg az ötödikre, ahonnan semmit nem lehetett látni – igaz az előző nap a pálya mellé a negyedik sorba kapott jegyet, úgyhogy nem igazán panaszkodhat.

Federer sárga labdát ütöget

Amíg előbb Djokovic majd később Federer játszott arra jutottam, hogy semmit nem tudok a teniszről ezért néhány unalmasabb pillanatban a Wikipédia tenisz pontozási részletező cikkjét olvastam, mit ne mondjak, hasznos volt.

Végül kb 2 és fél óra teniszt láttam, mínusz a kajaszünetet (mert addig alig ettem), mindenki döntse el magának, hogy ez mennyire normális a sorban állás és kempingezés élményekhez viszonyítva. Nekem egyszer érdekes élmény volt, jövőre aligha megyek. Hazafelé még sorban álltunk egy bő fél órát, hogy a reggel leadott cuccokat felvegyük a csomagmegörzőből, az angolosság kedvéért.

Hazaérve a 20 perces zuhi határozottan kellemes volt. Ismerős hétfőn is sorba tervez állni.

[Rövid] May: “Nutellába léptem, nem ereszt!”

Napiszar Nutella fronton ami érdekes történt a hónap eleje óta, az egyértelműen a választás volt, aminek eredményeképp May-jel feltörölték a padlót…most valószínűleg senki nem lenne a helyében, a fogadóirodák nem adnak nagy esélyt neki.

ukelection

Odds-ok a következő választás évére

Az, hogy May miért veszített annyi helyet a választáson amennyit, azon biztosan sokat fognak rágódni a politikai elemzők, azonban sokak szerint arról is van szó, hogy Corbyn csapatában rájöttek, hogy ha már az ő főnökük nem prezentálható figura, akkor hagyni kell csendben, hogy May maga alatt vágja a fát – na ezt sikerült is mindenkinek. Corbyn a választás előtt és után is viszonylag kevés újdonságot mondott, ezzel pedig sikerült elérnie, hogy a baromságokat összehordó May-re nem szavazni kívánók egy része inkább felé forduljon. Ha nem lett volna elég May-nek, hogy egy ultrakonzervatív, már-már beteges (angolul) törpepárttal kellett félig koalícióra lépnie, a miniszterelnök határozott elitiséggel kezelte a Grenfell Tower tűzesetét, lassan reagált, nem ment el meglátogatni az érintetteket (biztonsági okokra hivatkozva, ami magyarul annyit tesz, hogy a lakók 99%-a sötétbőrű volt, a torony egy gettó volt, tehát neki veszélyes odamenni), majd amikor Erzsébet elment “helyette” másnap, hirtelen rájött May is, hogy már megint mekkora orbitális szarba sikerült lépnie. Corbyn azóta többször is ott járt, általában biztonságiak nélkül – politikus létére mindenki nagyon örült neki.

akn1092

TM: “Biztonsági okokból nem tudtam a tűzeset károsultjaival beszélni”. ER2: “fogd meg a koronám egy pillanatra légyszi.”

A parlament nyitónapja tegnap volt, a kormányprogramról jövő héten szavaz majd a parlament, egyelőre nem biztos, hogy sikerül átverekedni a programot a szavazáson. Ha nem, akkor jöhet egy újabb választás, ha igen, akkor jöhet egy kisebbségi-szerű kormányzás.

London félig külső személőként, 2 hét után

Eltelt két hét, lassan három, gondoltam ideje megírni az eddigi tapasztalataimat.

Talán ami leginkább meglepett, az az, hogy olyan mintha el se mentem volna. Ez sok szempontból is igaz, egyrészt néha nézem, hogy “jé még mindig ugyan azok a régi vonatok járnak”, aztán rájövök, hogy ha harminc év nem volt elég lecserélni őket akkor fél se lesz az, másrészt teljesen otthonosan mozgok, tudom mi merre van, stb.

Ami sokkal feltűnőbb, ami(t) korábban ecsetelgettem, hogy nagyon leegyszerűsítve a helyzetet, London 30-50x akkora mint Wellington, mert ugye ott 200e lakos van, itt meg a jó ég tudja mennyi, de valahol 6 és 10m között. Ennek megfelelően itt minden sokkal intenzívebben hat: sokkal több dolog zajlik, az utcán mindenhol a pofájába tolják az embernek, hogy “vedd, vedd”, “csináld, csináld” (ezt valamelyik exem is sokat mondta az ágyban), “költs, költs, stb, stb.” – az impulzusok aránya amit itt az ember tapasztal biztos, hogy legalább ötvenszeres, ha ezt valahogy számszerűsíteni lehet. NZ-on azért nem nehéz elkölteni a pénzt, mert bár mindenből kevés a választék, de drága a hely. London más szempontból drága, lehet olcsóbban is találni dolgokat itt, viszont nehéz megállni, hogy ne vegyen valami kacatot az ember. Hopp egy új bakancs, egy új telefon, egy új mindegymi, és már el is ment egy ezres.

A mindennapokat tekintve, mivel nem dolgozom ezért nem szembesülök emberek beszélgetéseivel arról, hogy mi megy a tv-ben, hol milyen szemét van, stb. Ez utóbbi nem is hiányzik. Emlékszem évekkel ezelőtt volt egy időszak amikor valami barom napi jelleggel telefonálgatott be bombariadóval a ferihegyi reptérre, majd mikor az otthoni média közösen elhatározta, hogy nem fogja hírként kezelni a dolgot, és nem is jelentek meg ezek a hírekben a továbbiakban, alábbhagyott a telefonálgatás. Picit úgy érzem, hogy az itteni médiából túl sokat folyik, hogy ki mit és kit hol ölt meg, hajtott a tömegbe, stb. Nem érdekel. Az arabokat nem fogják se integrálni ebben az országban (másutt sem, de az nem ide tartozik), se kitiltani őket, nem fog semmi változni, a britek mindig is túl polkorrektek voltak és lesznek ahhoz, hogy bármi is történjen. Nem kell az emberek képébe nyomni állandóan, hogy szar van a palacsintában, leginkább ha a Nutella már elfogyott, színre meg ugyan az.

Nem pont nutella, de vizuális érdeklődésre tehet szert, pár képem a leégett toronyházról (annak utóéletéről), itt található. Majd valamikor később lehet írok a témáról hosszabban, ha már lesz több elérhető információ.

Munka szempontjából sikerült előrelépni, az egy darab interjúból amit két hét alatt generáltam lett is egy három hónaposnak ígérkező projekt (szerintem nem fog addig tartani, de legyen) – jövő hét elején kezdek.

A munkakeresés bonyolultságát leginkább a lakcímigazolás kérdése nehezíti: a hivatalosan elfogadott módok között szerepel a bank által kiadott igazolás, számlák, és a jogsi, aminek itt a hátulján szerepel a cím is. Régen a jogsin bemondás alapján lehetett címet változtatni, most már ez nem így van, kb Ügyfélkapus igazolás kell hozzá, ami hetekig tart. A szavazásra jogosító regisztrációt nem fogadják el mint lakcímigazolást, ezért mindenre heteket kell várni – ha van ismerős aki segít. Ha nincs, akkor teljes cumi az egész folyamat.)

Szociális életem egyelőre rendben érzi magát, az ismerősök jó részével sikerült találkozni, és egy meetupra is elmentem már, egy új csoporttal. Eddig kb rendben vagyok.

Viktor legújabb kalandjai….Londonban!

Mire ez a post élesedik, én valahol a repülőn leszek London felé. Aki követte a blogot, vagy csak ismer, az tudhatja, hogy tavaly október végén Wellingtonba költöztem, azzal a feltett szándékkal, hogy akkor ott boldogan élni amíg meg nem halni. Ebből kevés dolog jött össze. Tudom, fél év nem éppen elegendő idő arra, hogy bárki bárhol is otthon érezze magát, vagy megállapodjon, de én úgy éreztem, hogy a nagyvárosi lét mostmár sokkal erősebb elvárás számomra, mint, hogy lefoglaltnak tudjam érezni magam egy olyan településen, ami alig 200 ezer lakosú, és ahol a legnagyobb probléma, hogy kinek milyen gondjai vannak a bojlerral, vagy a kerítéssel, vagy általában a házzal. Emellett maga a munka is nagyon távol állt attól, amiben megállapodtunk, sokkal inkább support meló volt, mintsem developer, és az esetek többségében nem sikerült túlságosan hasznosan kitölteni a napi 8 órát az irodában – igaz talán tudtam volna másik munkát keresni-találni.

NZ egy csodálatosan szép hely, amit mindenkinek érdemes megnézni, körbeutazni, kipróbálni mint turista, esetleg eltölteni egy pár hónapot, de azoknak, akik a felnőtt életük jó részét egy “megavárosban” töltötték, ahol minden azonnal elérhető, mindenből bőséges a választék, zajlik az élet, stb, azoknak nem egyszerű megszokni, hogy az ország fővárosában a legtöbb fajta boltból csak egy van, az is csak munkaidőben van nyitva, és mindenre heteket kell várni, hogy behajózzák az országba, ami miatt legendásan drága az élet. Lehet, ha Budapesten maradtam volna, vagy egy kisebb településen Mo-n, akkor ez is jó lenne. Mostmár nem fog kiderülni.

Biztosan sokan vannak, akik számára ez egy baromi jó dolognak hangzik, orbáni gondolattal, három gyerek, négy kerék és más nem is kell. Tuti, hogy az elkövetkező időszakban csuklani fog a világ, amikor csak magamban azon fogok anyázni, hogy megint milyen baromi tömeg van a metrón, sztrájkol a szakszervezet, kurwáznak a lengyelek, curryt főznek a pakik, kergetnek a jótékonyságis gyűjtögetők, robbantgatnak a szuicid tevehajcsárok, megy a brexit stb. Kezdem feladni, hogy valaha is megtalálom magamat, de addig is futok Londonnal egy kört még.

Persze ez egy összetettebb kérdés. Az egyik utolsó Londonos írásomban megemlítettem, hogy magam elől menekülök. Úgy tűnik ez egy “családban marad” jellegű dolog, nem én vagyok az első ilyen, de bárhova is megyek, mindig ott leszek, idegesítő módon. Az angolban van egy olyan, hogy “someone’s heart is not in it“, magyarul nincs benne a szíve, nem teljes elszántsággal csinálja. Nekem ez a fél év ilyen volt. Amikor ideértem kb a második gondolatom az volt, hogy “mi a fenét csinálok én itt”, és ez nem is igazán javult a későbbiekben. Talán el akartam szabadulni Európából jó messzire, csak értelme nem volt. Ráadásul közben belegabalyodtam itt is valakibe, akitől most nehéz elszakadni. “Szar az egész”, ahogy mondani szoktam amikor már nem tudok semmi jót mondani. Persze ahogy Londonban is otthagytam valakit, itt is itthagyok valakit. Mesteri érzékkel tudok jó kapcsolatokat létesíteni pár héttel lelépés előtt.

Szórakoztató, de mostantól legalább a blog nevének lesz némi értelme. Eredetileg a backtotheuk név azon lustaságomból eredt, hogy próbáltam valamit keresni ami névben Angliához kötődik, és a Scooter Back in the UK száma jutott eszembe, csak nem figyeltem, hogy in, vagy to. Az előbbi jelentése kb “ott[hon] az EK-ban (zajlik valami)”, az utóbbi pedig “vissza az EK-ba”. Amikor elkezdtem blogolni, kb egyiknek se volt nagy értelme az én szemszögemből. Így 9 év után legalább ezt a hibát javítottam.

Hogyan tovább és mi lesz a blogon….ha nem is nulláról kell újraindítani mindent de ettől függetlenül érdekes helyzetem lesz Londonban, mert se lakás, se munka, se semmi. A tavalyi barátnőm azóta már nincs, a szokásos hosszútávú kérdéseken (gyerek-nem-gyerek) nem jutottunk dűlőre (kell a fenének leginkább, a gyerek mármint), úgyhogy szingli lettem. Ennek megfelelően az elején nem fogok nála lakni, hanem egy ismerősömnél, aki persze nemrég pasizott be, úgyhogy ez biztosan érdekes lesz. Kell majd találni munkát is, a terv hogy szabadúszó projektet találjak, de azért nem akarok idétlen időket tölteni ennek a keresésével, úgyhogy lehet “hagyományos” munka lesz belőle. Ezekről majd itt is tervezek beszámolni.

Ha a munka megvan, lehet majd újra lakást is keresni. Valószínűleg nem fogok oda költözni ahol korábban laktam, mert picit kieső helyen van, és mostmár ott is felmentek az árak, így a terv egy picit beljebb, Acton környéken lesz, de mint annyi más is, ez is ingatag. Amellett próbálom majd valamivel jobban kiélvezni a nagyvárosi létet, aztán hátha egyszer megvilágosodok, hogy mit és merre is kellene.

Utolsó sétám a Pék utcán

Gerry Rafferty-nek van az örök érvényű száma, Baker Street. Szerintem mindenki hallotta már, még akkor is, ha nem mindenki tudja felidézni magában. Tudom sokat anekdotázok itt a blogon, de volt évekkel ezelőtt egy ausztrál barátnőm, aki egyszer mondta, hogy elképzelte magában, amikor, mielőtt lejár a vízuma utoljára végigvezet Park Lane-n, vagy Piccadilly-n, aztán annyi és nincs tovább mert irány a reptér. A lány azóta is itt van, igaz nemsokára valóban hazaköltözik Brisbane-be, de most már saját akaratából. Nekem nemrég volt az utolsó sétám Baker Street-en. Ahogy feljöttem a metróból, egy szaxofonos játszotta Rafferty számát. Ennél jobban a helyzethez illő búcsút nehéz lett volna összehozni.

Volt nekem mindig két nagyon kedvenc számom ha Londonról volt szó. Az egyik a Baker Street, a másik a Sultans of Swing, utóbbit most nem részletezem, mert a hatvanas évekről szól leginkább. Aki nem ismeri a BS-t, vagy nem tud angolul, vagy nem figyelt rá eléggé…a szám egy pasasról szól, aki a Baker Street-en sétál, picit részeg, hosszú napja volt, és azon gondolkodik, hogy bár a városban mennyi ember van, mégis mennyire nincs semmi lelke Londonnak. Mennyire azt hitte, hogy itt mindent megtalál, és mennyire hatalmasat tévedett. Persze csak még egy év, és boldog lesz, de valahogy sosem történik meg, csak telnek az évek, de semmi. (a szöveg megy tovább, de azt már rátok hagyom megfejteni).

Szerintem London tényleg ilyen. Az angolban van egy kifejezés, “transient”, a szótár szerint múló, mulandó, tűnő, átmeneti, ideiglenes, tünékeny. Ez London. Itt semmi nem állandó. Lehet szeretni, nemszeretni, de akkor is ilyen.

Amikor kiköltöztem Oxfordba, eltoltam egy évet “tanulással”. Persze ha az óráim felére bejártam, akkor már szerintem sokat mondok. Közben jelentkeztem több mint ötven munkahelyre, aztán felvettek valahova. Átkerültem Londonba. Másfél évig bődületesen utáltam a helyet – nem volt senkim, ismerősöm, barátom, senki. Aztán megtaláltam a meetupot, meg ismerősök költöztek Magyarországról ide, feldobódott az életem. Barátok jöttek, barátok mentek. Voltak, akiket a blogon keresztül ismertem meg, és bár tudom, hogy a mostani költözés járuléka lesz az ismerettségek egy részének lebomlása, de azért sok jó(fej) ember vett itt körül.

Ezalatt én is változtam. Sikerült megdöntsek pár erős kétséget magamban-magammal kapcsolatban, leginkább, mert volt aki szembeszállt a saját hülyeségemmel, és én hagytam magam. Gondoltam sose vesznek fel az Accenture-hoz, valakivel fogadtam, hogy így lesz. Persze, nyertem, nem vettek fel, de utolsó körig jutottam. (Én úgy voltam vele, hogy fel se hívnak majd. Azért nem vettek fel, mert a csoportmunka fő kérdése valami sporttal kapcsolatos hülyeség volt, arra meg nem tudtam semmit hozzátenni, mert nem érdekel a sport. Utólag örülök, h nem vettek fel.) Megcsináltam a Mensa-tesztet, amit csak azért vállaltam be, hogy megmutassam valakinek, hogy nem fog menni. Sikerült. Azt hiszem akkor picit meghüppentem. Egy másik barátnőmmel szakítás után azon sms-ezgettünk, hogy csináljak valamit amitől mindig is féltem. Kellően részeg állapotomban bejelentkeztem egy ejtőernyőzésre. Talán modernkori életem legjobb döntése (mondván ezután már mitől féljek [a fogorvost leszámítva…]). Sikerült több, jól fizető, szerződéses munkát találjak, és többször pályát módosítsak, amivel most eljutok kiwiföldre. Utazgattam sok érdekes (és egy-két kevéssé érdekes) helyre.

Mi köze ezeknek Londonhoz? Annyi, hogy a város engedett kibontakozni egy picit. Sose fogom megtudni, hogy Budapesten ebből mi és hogyan valósulhatott volna meg, de ha azt mondom, hogy ott ennyi lehetőség nem adódott volna, és még most is úgy érezném, h minden amit elértem a szüleim közbenjárása okán volt (amerikai egy év 2000-ben, magán fősuli, első itteni év finanszírozása), akkor valószínűleg nem lennék távol az igazságtól.

img_20161025_000505Mondjuk továbbra sem tudom, hogy mi szeretnék lenni, amikor nagy leszek, de legalább annak ellenére, hogy a Föld másik végére soha nem egyszerű költözni, most talán először úgy érzem, hogy nem csak a víz visz, hanem legalább csónakom van a kurva óceánban. Ez is haladás. Szerintem ehhez az kellett, hogy itt legyek és meglássam magamban a lehetőségeket.

Miért megyek akkor mégis el? Erre több verzió van, de ha a magam elől menekülést kiveszem a listából akkor marad a fenti nyafi: a város a maga módján üres, lélektelen, hatalmas, időigényes, túl sokszínű és igazából nem vágyom már ide. A nyári brexit-szavazás, illetve az azt megelőző erősen demagóg kampány se sokat segített a helyzet virágillatú megítélésén. Ez majd természetesen a következő évek során kiderül, akár csak az is, hogy mennyire fogom megtalálni a helyemet egy négyszázezres “kisvárosban” ami 20-30 évvel (állítólag) le van maradva Anglia mögött kb minden szempontból. Erről majd a másik blogon olvashattok. Az itteni ismerőseim szerint rövid távon visszajövök. Szerintem nem. Ha kiwiföld nem válik be, akkor inkább tovább nézelődök. 8 év London után másra vágyom mostmár.

Addig is búcsúzónak egy régi klasszikus (a képek nem az enyémek, de tetszett az összeállítás):

A napilapok tartalmának féltudományos mérése

Sose nagyon szerettem az ingyenes újságokat, amiket a metrón vagy az utcán osztogatnak, mondván tele van hirdetéssel, celebszarral, szeméttel, és régi (mármint “tegnapi”) hírekkel.

A londoni ingyenes újságok közül a személyes antikedvencem a Metro, bár elismerem a többi se sokkal jobb. Aztán gondoltam egyet, és felkaptam a napi példányt, hogy kielemezzem, mennyi is az annyi, ha haszontalan tartalomról van szó. Mivel A3as scannerem nem volt, ezért állványról befotóztam mindegyik oldalt, majd szépen kiszínezettem őket kategória szerint. A lekicsinyített képet alább láthatjátok:

01_version1_merged1

A kategóriákat az alábbiak szerint csináltam meg:

  • Hirdetések: hirdetések, beleértve bármilyen jótékonysági felhívást is.
  • Advertorial: termékkihelyezések, eseménypromók, filmbemutatók, olyan dolgok amik nem explicit hirdetések, de valaki majdnem biztos, hogy fizetett a megjelenésért.
  • Fejléc: olyan szöveg, ami sokkal nagyobb méretű mint a normál szöveg
  • Szöveg: hirdetésnek nem látszó szöveg. Nem tartalmazza az időjárás-jelentést, valamint a keresztrejtvényeket.
  • Képek és képaláírások: egyértelmű.
  • Egyéb, esetleg hasznos: időjárás-jelentés, keresztrejtvények, horoszkóp, stb.

A fenti eloszlás szerint Photoshopban beszíneztem a területet. A szövegek esetén, bár maga a nyomdafesték talán csak a lapterület 5%-ért felel, de hogy értelme is legyen a dolgoknak, az egész blokkot beszíneztem. Az alábbi képen látszik, hogy az egeret használtam a színezgetéshez, emiatt nem tökéletes, de amire kellett, arra jó volt.

Alább a hirdetések és advertorialok által lefedett terület:

02_version1_ads_advertorials

Pirossal a hirdetések, naranccsal az advertorialok. A többi is be van színezve, de nem teszem fel mindet. Mindenesetre az itt található módszerrel kiszámoltam az egyes blokkok területét, melyet alább láthattok.

metrotartalom20160302

Nem nagyon tudom mire is számítottam, de tessék: a szponzorált tartalom a 2016. március másodikai Metroban 44%, fotók kb 17%, hasznos szöveg kb 15% (26% a fejlécekkel együtt).

Lám, ingyen ebéd márpedig nincs.

A Taktikai Atompingvin…

Az Egyesült Királyság sok furcsasága között vitathatatlanul említést érdemel a Brewdog-féle Tactical Nuclear Penguin, magyarul a Taktikai Atompingvin. (Azok a skótok, mi?). A 375ml-s üveget kb 50 fontért lehet beszerezni, már, amikor épp kapható, az Amazonon, illetve az országban a Brewdog pubokban. Alkoholtartalma 32%, és a maga idejében a világ legerősebb “természetesen” főzött söre volt. (ezen lehet vitázni, de ez a marketingszöveg – egyébként háromszoros fagyasztással főzik, ezért olyan erős.). Azóta a németeknek sikerült egy 40%-os, majd a skótoknak egy 41%-os sört is főzniük, majd megint csak a skótoknak egy hatvanvalamennyi százalékost is, de utóbbi már a főzés módszerét tekintve nem sör.

2016-01-27-17-17-53-1

Amit érdemes tudni a Pingvinről:

  • A hivatalos fajtája Triple Imperial Stout, ezt nem tudom mi magyarul, de az olyan földi halandók, mint én, akik nem épp sörgurmék…na azoknak legyen elég, hogy egy baromi erős Guiness-re hasonlít az íze. Mint feljebb említettem, a sör erejét a háromszoros fagyasztás adja, ami mögött az a logika bújik meg, hogy az alkohol alacsonyabb fokon fagy meg, mint a víz, így a sörből mindössze ki kell vonni egy kis vizet, és már erősebb is lett. Egyszerű.
  • A sör egyik vitathatatlan előnye, hasonlóan drága (mármint: 12-14p/ml, tehát £100/750ml “drága”, nem pedig £12,000s-üveg-pezsgő-drága [olyat csak láttam, de valahogy nem vettem meg].)  alkohol-társaival szemben, hogy itt a pénzedért kapsz is valami egyedit, ami nem csak árában különbözik az olcsóbb társaitól. Mire is gondolok itt: a korábbi legdrágább ital amit megvettem egy Krug Grand Cuvee volt, ami £110/750ml árazással kapható. Miközben valóban jó pezsgő, nem éreztem, hogy egy fele annyiba kerülő üvegnél kétszer jobb, vagy érdekesebb lett volna. Teccikérteni.
  • A pingvin egy barna papírzacsiban érkezik, amire a sörfőzdében valaki kézzel rajzol egy pingvint. Mondhatni mindegyik darab egyedi, picit személyre szabott, és vitathatatlanul cuki.

2016-02-28-13-49-10-1

Magát az italt tekintve, az üveg hátulján levő szöveg felhívja a figyelmet arra, hogy ez erős alkohol, és a legjobb, ha nem egyedül borítod le az egészet. A mellékelt képen látható, hogy ezt én szépen meg is fogadtam, és pár baráttal a délutáni Munchikonozás folyamán fogyasztottuk el.

Szóval akkor tényleg rátérek az italra.

Ez egy Stout. Adott megközelítésből olyan, mint egy hagyományos stout, hasonló stout íze van, hasonló buborék (CO2) íze van, de utóbbiból, buborékokból egyáltalán nem lehet találni az italban. A főzés folyamata, valamint az ital erőssége miatt a buborékoknak csak az ízét lehet érezni, de azt is csak a háttérben, finoman.

A sör nagyon sokban hasonlít egy whiskeyre, mind erejében, mind állagában, ahogy kiöntöd az üvegből is hasonlóan viselkedik. Ízét tekintve, harmadszor is, stout, de nagyon erős. Inkább egy stout whisky, vagy dupla erős stout likőrre hasonlít, és bármilyen érdekes is az íze, nem érdemes egyben meginni az üveget, két okból sem: 1) kár érte 2) valószínűleg visszajönne, az meg pazarlás. Igazából itt arról is van szó, hogy hiába bírja valaki jól az alkoholt, ennek egyszerűen émelyítő íze van, amit nem lehet töménytelen mennyiségben elviselni. Korábban sikerült egy hosszú délután alatt megigyak egy fél üveg JD Honey-t, ami valahogy bennem is maradt, de ebben az esetben biztosan bolond ötlet lenne ezt megpróbálni.

Érdemes-e kipróbálni? Nos…

  • Maga az üveg elég unalmas dizájn, egy gyűjteményben nem mutat jól.
  • Adott megközelítésből baromi taszító íze van, még ha ez nem is rossz dolog. Alapvetően, ha a stout nem a te világod, akkor ez biztos nem fog beválni.
  • Ha valaki szeret trófeákat gyűjteni, vagy az “italkönyvtárát” szeretné bővíteni, akkor mindenképp javasolni tudom. Legalább lesz mivel felvágni, azonban valószínűtlen, hogy ezért valaki ágyba bújna veled.
  • A brewdog szlogenjei közt gyakori téma a punk világ. Az, hogy egy ilyen árazású üveg sört megveszel-e, nem kis részben függ attól, h mennyire akarsz punk lenni…nem épp olcsó, de végül is kétfelé elosztva már egészen megéri, és legalább lesz egy egyedi estéd. Anarchia a kevéssé szegény punkoknak.

Személyes véleményem: érdemes kipróbálni.