Wimbledonban jártam, hosszú sorban álltam, sárga labdával játszó embereket láttam…

Mit tehet az ember amikor semmi más dolga nincs a hétvégén, az aktuális Pride menetet már sokszor látta, és az év egyik legmelegebb napja van…? Hát mondjuk sorban áll!

Mint abszolút sport-nemrajongó, Wimbledon annyira nem hatott meg soha, hogy amikor tavaly áprilisban arra jártam egy magyarországi barátommal, akinek a pasija be szeretett volna menni (épp zárva volt azt hiszem), emlékszem beszéltünk róla, hogy nekem mennyire nem az esetem az a hatalmas hype ami az egészet körbeveszi.

Ehhez képest péntek reggel rámírt az egyik ismerősöm, akivel egy esti talit beszéltünk meg, hogy ő már reggel 6 óta sorban áll, előbb csak a bejutásért, majd később a normális jegyekért (erről később), aztán javasolta, hogy ha továbbra is talizni szeretnénk, akkor jobb ha viszek sátrat, mert ő szombaton is be szeretne menni teniszt nézni, úgyhogy munka után befutottam az Argosba, és megvettem a legolcsóbb sátrukat, 2 fogkefét, írtam lakótársamnak, hogy ne várjon rám, és irány volt Wimbledon.

Wimbledonba 4 félképpen lehet jegyet szerezni. Van a sorsolás, amire a játékot megelőző év végéig kell jelentkezni, ezen kívül kisebb mennyiségű jegyet lehet valamilyen befektetési rendszer alapján kapni (nem olvastam végig), valamennyit lehet az adott napon venni baromi pénzekért, és persze sorban is lehet állni.
A “Wimbledoni Sor” (azt hiszem főnév, mindenesetre mindenhol nagy kezdőbetűkkel írják, Wimbledon Queue) talán a rekordtartó sor, az emberek hosszát tekintve, minden nap 5-20 ezer ember áll be. Saját képeket nem készítettem, a fényképezőm se volt nálam, de a neten elég sok kép van arról, hogy milyen az egész. A nagyon hardcore teniszrajongók már előző nap reggel megérkeznek, ugyanis csak az első 500 ember kap olyan jegyet, amivel a Centre Court-ra is beteheti a lábát, további 500 mehet Court 1-re, majd még 500 Court 2-re, az összes többi aki bejut, azokat csak a többi, kisebb pálya mellé engedik be nézőnek, ahol biztosan senki híressel nem fognak találkozni.

Én este 8-as érkezéssel a 2240-es sorszámot kaptam, lesátraztam, megvártam ismerőst, hogy előkerüljön, aztán alvás volt, egészen kb hajnali 5ig, amikor az embereket elkezdték ébreszteni, hogy majd 7-re mindenki pakoljon össze. Ez kellett is, mert a wc-hez fél órát kellett sorban állni, bátrabbaknak és elszántabbaknak a kávéhoz is, mi inkább 6.30ra megittuk az előző napi bor maradékát, kb fél üveget, majd elmentünk a boltba venni még két üveggel. Persze a sort nem lehet csak úgy otthagyni, csak adott időre engednek el, ha nem jössz vissza gyorsan, elbukod a helyedet. Mire a sátrasok felpakoltak, már a 11000 körüli sorszámokat osztották ki éppen. Eddigre mi sorban álltunk, hogy a sátrat leadhassuk a csomagmegőrzőben.

170704165704-wimbledon-queue-tease-image-full-169

Sátorbontás reggel 6-7 körül. Addigra a K1-K10 sorok teljesen megtelnek sátrakkal, úgyhogy ez a kép csak nagyon kis területet mutat. A reggel érkezők nincsenek is rajra. (Kép: CNN)

A sorszámozásra természetesen azért van szükség, hogy ne mondhassa valaki később, hogy ő sokkal előbb volt a sorban mint ahol. Látszik egyébként, hogy az angolok erősen tökéletesítették ezt a sorban állás témát… nagyjából, ugyanis a rendszer aztán vagy működik, vagy nem, mert pl mivel ismerősöm akivel voltam utánam érkezett, ő már csak a 25xx-as számot kapta, de végül együtt tudtunk bemenni, attól is függ, hogy ki nézi meg a sorszámkártyát. Amellett 200 ember beengedése elég gyorsan zajlik.
Végül fél 11 előtt kicsivel bejutottunk, ami pont jó is volt, mert hivatalosan 10 perccel azután nyílt meg a hely, és lehetett rohanni a következő sorbanállásért (a rohanást most úgy kell érteni, hogy mint amit a hírekben látni Amerikában, amikor leárazás van és tapossák egymást az emberek, na olyat. Rendőrnek is bele kellett szólnia a végén, mert kisebb balhé volt, és másodszor is neki kellett futni a sorba rendeződésnek, amivel nem mindenki járt jól. Ismerős végül 16., én a 37. lettem a sorban, aki nem rohant, az már csak három számjegyű számot kaphatott.). Ennek a sornak az oka a jegyeladási rendszerből ered: mint feljebb írtam, aki nincs benne az első 500-ban a kempingben, azt nem engedik be a központi pályára nézőnek, kivéve, ha egy már jegytulajdonos valami ok folytán hazamegy, és leadja a jegyét – ebből minden nap akad néhány, de a Centre Court max 15000 nézőjéből max talán ha 50-100 ilyen van, az nem rossz. Ez azt is jelenti, hogy aki előrébb van a sorban, az nagyobb eséllyel kap jegyet, de nem kötelezően jobbat. A jegyiroda délután 3 előtt nem nyit ki, és reálisan 5 előtt nem kap az ember semmit ha nem az első tízben áll. Addig csak kb pisilni lehet elhagyni a sort, felírják, hogy ki mikor hova megy, aki lelép, az megintcsak bukta a helyét.

Sokak a sorban csak ezért utaztak külföldről idáig, volt egy csomó japán, indiai, stb akik másnap vagy hétfőn már utaztak haza.

Ha a sorban állás órabérben számolódik, akkor drága. Ha nincs jobb dolga az embernek, olcsó.

Nekem szerencsém volt, kb a második “emeletre” kaptam jegyet, ismerős meg az ötödikre, ahonnan semmit nem lehetett látni – igaz az előző nap a pálya mellé a negyedik sorba kapott jegyet, úgyhogy nem igazán panaszkodhat.

Federer sárga labdát ütöget

Amíg előbb Djokovic majd később Federer játszott arra jutottam, hogy semmit nem tudok a teniszről ezért néhány unalmasabb pillanatban a Wikipédia tenisz pontozási részletező cikkjét olvastam, mit ne mondjak, hasznos volt.

Végül kb 2 és fél óra teniszt láttam, mínusz a kajaszünetet (mert addig alig ettem), mindenki döntse el magának, hogy ez mennyire normális a sorban állás és kempingezés élményekhez viszonyítva. Nekem egyszer érdekes élmény volt, jövőre aligha megyek. Hazafelé még sorban álltunk egy bő fél órát, hogy a reggel leadott cuccokat felvegyük a csomagmegörzőből, az angolosság kedvéért.

Hazaérve a 20 perces zuhi határozottan kellemes volt. Ismerős hétfőn is sorba tervez állni.

Mi történik, amikor II. Erzsébet királynő vagy Fülöp herceg meghal?

Az elmúlt napokban történt, hogy Fülöp herceg bejelentette visszavonulását. Ezzel kapcsolatban, amikor először tájékoztatót tartottak a témában, sokan gondolhatták, hogy a királyi családban valami nagyobb dolog történhetett, adott, hogy sem Erzsébet, sem Fülöp nem mai csirke.

Fülöp halála egyébként egy egyszerűbb protokollt követ majd, ugyanis az öreg többször említette, hogy nem akar nagy hajcihőt a temetése kapcsán, ezért bár járna neki a teljes pompás állami temetés (ami pl Thatcher vagy Diana esetében is volt), erre nem fog sor kerülni. Az állami temetés része lenne, hogy a Westminster apátságban kerülne kiállításra a koporsó, ahol a köznép is megtekinthetné, de ehelyett a St James palotában lesz egy fogadás, ahol a különféle államfők és politikusok jelennek meg. Maga a temetés a Windsori kastély kápolnájában lesz, majd a kastély erre a célra fenntartott kertjében helyezik a földbe a koporsót (Frogmore Gardens).

A temetést követően a királyi család kb 8 napig tartó gyászt tart majd, ami idő alatt a királynő nem végez semmilyen közfeladatot, nem hitelesít törvényeket, stb. A közintézményeken félárbócra engedik a zászlókat, kivéve a Royal Standard-ot (ennek nem tudom mi a magyar neve, de kb királyi zászló, nem ugyan az mint a brit vagy angol zászló), hiszen az országnak mindig van uralkodója, még ha az egyik meg is hal (akkor a trónörökös lesz a következő). A közintézmények gyászidőszaka 30 napig tart, majd kb minden megy tovább a régiben.

Erzsébet halála értelemszerűen összetettebb kérdés. Az uralkodó halálát annak személyes titkára jelenti be, először a mindenkori miniszterelnöknek –  a régi időszakban erre kódokat használtak, nem pedig tényszerűen jelentették be hogy pl György meghalt, hanem csak annyit adtak át, hogy Hyde Park Corner, valamint a mostani kód London Bridge is Down lenne, viszont ennek manapság kevesebb haszna van. Régen, amikor a telefonvonalakat még központokban kezelték, fontos volt, hogy ne az ottaniak tudják meg először a halálhírt.

A miniszterelnök informálása után következik az a 15 ország, ahol a brit uralkodó szintén uralkodik (pl Kanada, NZ, AUS, stb.), majd ezután a 36 Commonwealth ország jön. Ha ez mind megvan, akkor jöhet a sajtó – az internetes közösségi média időszakában a hírek terjedése teljesen más mint György halála esetén volt, ezért manapság már nem a BBC lesz a kizárólagos hírterjesztő.

A rádióállomások stúdióit úgy szerelték fel az országban, hogy mindenhol legyenek “gyászlámpák”, amik a DJ-ket és műsorvezetőket hivatottak emlékeztetni arra, hogy a hírek előtt nyugisabb zenét adjanak. Az egész folyamat lezajlása után a Buckingham palota kerítésére hivatalos hirdetményt tesznek ki, és a honlapját is sötétre színezik.

A királynő halála után a trónörökös lép trónra, tehát Károly hercegből király lesz, az ország pedig 12 napos hivatalos gyászba borul, aminek a végén lesz a temetés.

Nem szeretik a vegások az új £5-s bankjegyet

A tavaly szeptemberi bevezetése után most péntektől kizárólagos fizetőeszközzé válik az új £5-s bankjegy – mármint a régi ötfontost bevonják, és nem is lehet velük fizetni.

94653553_fiverwalletgetty

Az új bankjegy már nem papír, hanem polimer, magyarabbul műanyag-alapú, amivel a hamisítást szeretnék megnehezíteni, valamint általában a pénz elhasználódását lassítani (a papír alapú ötfontosok élettartama kb 2 év, az újaké várhatóan 5 év lesz). Az átállással egy időben természetesen előkerültek a britek első világ beli problémái is, hiszen:

  1. A régi bankjegyen Elizabeth Fry portréja volt, aki az 1800-as években élt korai reformer, filantróp, és értelemszerűen nő (volt). Az új bankjegyen ezzel szemben Churchill feje virít (a királynővel egyetemben, de ő mindenhol ott van, úgyhogy az nem számít). Emiatt sokaknak tiltatkozhatnékuk támadt, mert ezzel is kevesebb nő lesz-van a bankjegyeken. (az már senkit nem zavart, hogy a régi tízfontoson Darwin volt, az újon pedig Jane Austen lesz)
  2. Az új bankjegy alapjául szolgáló műanyaghoz kis mennyiségű állati zsírt is felhasználtak. Emiatt kiborultak a vegák, a hinduk, a szikh-ek, és még legalább 136 ezer ember, sőt, egyesek azt is javasolták (a pénz bezúzásán túl), hogy a keleti vallások templomaiból tiltsák ki ezeket a pénzeket, hiszen azok szent állatokból lettek előállítva.

Az ilyen jellegű dolgok emlékeztetnek az alábbi viccre:

Tanárnő kérdi az iskolában:
– Gyerek kinek mi hiányzik otthon?
– Nekünk még nincs autónk! – mondja Ferike.
– Nekünk még nincs videónk! – kontráz Józsika.
– Nekünk már van mindenünk! – böki ki büszkén Móricka.
– Tényleg?
– Persze! Múltkor hazajött a fater, belehányt a szekrénybe, anyám meg azt kiabálta: “Na, már csak ez hiányzott!”

Angliában jólét van, nah. No komment…

Megmenekült az utolsó Ikarus

„Megmentettük a régi Ikarus-gyár utolsó autóbuszát, amit 15 év szolgálat után most vontak ki a forgalomból Angliában.”– mondta Vitézy Dávid, a Közlekedési Múzeum főigazgatója.

A napokban Budapestre visszaérkezett busz 2001-ben épült és akkoriban a XXI. század Ikarusának szánták. A típusból összesen 11 darabot gyártottak az Egyesült Királyságba, ahol az Arriva üzemeltetésében közlekedtek. A DAF alvázra épített kocsik teljesen új formatervükkel és új műszaki megoldásaikkal jelentős fejlesztésnek számítottak és a brit városokban napjainkig futottak. A 2000-ben bemutatott alacsonypadlós, jobbkormányos városi típus már részben alacsonypadlós volt, beltere a Budapesten máig közlekedő Ikarus 400-as típuscsaládba tartozó kortársainál több részletében kidolgozottabb, továbbfejlesztett: az utastér mentes volt a látható csavaroktól és a balesetveszélyes élektől. Bár finanszírozási okokból a rendkívül ígéretes típusból tizenegy kocsinál több nem épülhetett, a legendás Ikarus gyár tervezői és mérnökei bebizonyíthatták, hogy képesek a nyugat-európai piacok megrendelésére is korszerű autóbuszokat tervezni még a 2000-es évek legelején is.

A 80-as évek második felében a belső kínálat nem tudta kielégíteni a városi buszok iránti igényt, így lehetősége nyílt az Ikarusnak, hogy városi, illetőleg elővárosi kocsival rukkoljon elő a szigetországban. A 400-as család karosszériáját adaptálták a DAF cég alvázára 1989-ben, így megszületett a 480-as típus. A típus pályafutása 1997-ben fejeződött az utolsó kivitelek legyártásával. A 480-ast a 481-es alacsony belépésű típus váltotta fel 1997-ben. Ezt a típus 1999-ig gyártották, és 30 darabot szállítottak Nagy-Britanniába. Az angol partner (Hughes Daf Ltd.) a piaci pozíció megtartása érdekében a formaterv módosítását kérte, így született meg az Ikarus 489 Polaris.

Tizenegy kocsi elkészülte után a típus finanszírozási gondok miatt feledésbe merült, pedig a rajzasztalon már létezett a bal kormányos változata is. Az autóbuszt Fodor Lóránt tervezte.

A 12.000 mm hosszú, 2.500 mm széles, 3.030 mm magas járművbe DAF GS 160M típusú, Euro 2-es, 218 lóerős erőforrás került, ZF Ecomat 4HP 500 4+1 sebességes hidromechanikus sebességváltóval (integrált retarder és kick-down funkció).
A járművek belső kialakítása is a 21. századi igényekhez mérten lett kialakítva. Az utastérben a korszerű újítások egy része nem a megrendelő kérésére volt alkalmazva, hanem azért, mert a 489-es volt az új városi típuscsalád előfutára. A belső burkolóelemeket lekerekítették, a rögzítőelemeket elrejtették, így az utastér mentes volt a látható csavaroktól és a balesetveszélyes élektől. A kapaszkodók és az utasülések egy része, egy sínrendszer segítségével eltolható volt. Az autóbuszok alacsonypadlós részében és a hátsó kerékdob mögött szerelt Imag Komárom utasülések rögzítési pontjai az oldalfalban voltak, így azok semmilyen módon sem érintkeztek a padlóval. Minden üléssort elláttak leszállásjelzővel (oldalanként 1-1-el).

A 489-es külső és belső designja, valamint a felhasznált technikai újításai forradalminak számítottak a maguk korában.

[Képek: BKM, szöveg BKM és Ikarus-EAG Facebook]

Angolosan Távozni…Vixit

Legutóbb ott fejeztem be, hogy nincs tovább, meglett az állampolgárság, kész. Igazából azóta történt is pár dolog, és mivel van egy elég nagy hír is, ezért gondoltam összefoglalom az elmúlt majdnem két évet, de előtte rátérek a lényegre: október végén Új-Zélandra költözöm. [taps] – Most akkor mindenki olvassa végig ezt az írást, és a vége felé lesznek részletek a kiwiföldről is.

Na de mi is történt az elmúlt bő másfél-két évben? Volt pár dolog amiről nem írtam a blogon mert addigra eléggé lecsengett bennem az írogatás, de akkor most gondoltam felhozom, mégpedig a munkaköri változások. Erről, majd ha egyszer ráveszem magam írok részletesebben, de ha valaki még emlékszik akkor valahol ott hagytam abba, hogy egy piackutató cégnél voltam elemző, majd miután megelégeltem hogy £35,000 körüli összegekkel kellett szenvedjek, felmondtam. Igazából ez mosthoz képest 2.5 éve volt kb. Ehhez sokat segített az is, hogy az akkori főnöknőm egy munkamániás bolond volt aki vasárnap hajnali 2kor emailezgetett részegen a beosztottainak, ahelyett hogy az ágyban csinált volna valamit. A cég azóta egyébként majdnem csődbe ment, és a majdnem itt inkább azt jelenti, hogy “még nem, de baromi jó úton haladnak”.

Miután elhagytam a GfK-t, átmentem szerződéses vonalra. Ez magyarul a szabadúszó kategóriát jelenti, és az analitikai vonalon itt napi £300-400 környéki fizetések járnak mellé, bruttóban persze. A szabadúszói (freelance) ágazat is megér egy misét, de nagyon leegyszerűsítve az előnye a relatíve alacsony (céges) adó, a magas napi fizetés, és a tapasztalatszerzés lehetősége, adott h minden ügyfél más, minden projekt más, így valóban lehet érdekes dolgokkal szembesülni miközben pénzt is kap az ember, nem kell az irodai politikához jópofiznia, és ha seggekkel vagy körülvéve…nos akkor is 3-6 hónap után tovább lehet menni. Az sem utolsó, hogy két munka között el lehet menni hosszabb nyaralásokra, kb. amíg a takaró és a pénztárca engedi, 1-3-6-stb hónapokra, hiszen a “szabit” magunknak adjuk ki. A negatívumok közt felhoznám azon problémát, hogy ha valaki nem dolgozik (mert éppen projektek közt van, vagy eltörte a lábát és nem tud dolgozni) akkor nem is kap fizetést. Erről pár sorral lejjebb majd még írok.

Így keveredtem 3 hónapra egy szabadúszó poziba (a Dunnhumby-nál), majd utána lecsúsztam egy másik munkáról, mert akkoriban az útlevelem valamelyik hivatalban volt éppen (ez még bőven az állampolgárság előtt volt, csak sosem írtam róla.), majd végül “nagynehezen” találtam egy újabb szerződéses munkát a Worldpay-nél. Ez a kettő összesen 9 hónapig tartott, ezután volt az Új-Zélandi utam, amiről itt is írtam. Miután visszajöttem a messzi világból, újra becsatlakoztam a Worldpayhez, ezúttal nem mint elemző, hanem mint adatbázis-fejlesztő (SQL Dev), de még szabadúszó. Itt jöttem rá, hogy mivel mindig is kb bukdácsoltam matekból, a szabadúszó elemzőknek pedig kell a statisztikai tudásanyag, ezert jobbnak láttam átállni a fejlesztői vonalra, immár hivatalosan is. Közben elmentem turizmus és felfedezés céljából Ausztráliába, erről talán már nem írtam itt (ez már 2015 tavasza volt), de az az út is kb “csak” egy hónapos volt, majd miután visszajöttem Londonba, különféle okokból (leginkább nem találtam munkát, mert egyrészt gonosz szél fújt, másrészt pedig nem volt meg a kellő tapasztalatom ahhoz amit szerettem volna) 7 hónapig nem csináltam semmit. (leszámítva, hogy itthon ültem, költöttem a pénzt, egy ismerősöm meg az idegeimet tépte mert itt lakott picit tovább mint gondoltam, 3-4 hónapig. Miután végül október környéken kiköltözött, akkora volt a boldogság, hogy azóta se kerestük egymást. Kinőttem azt hiszem az ismerősök és ismeretlenek befogadásából.) – ősz óta tehát visszakeveredtem a hagyományos (nem freelancer, hanem ‘normális’, permanent) munkába, most már SQL fejlesztőként – persze csak egy ideig. Ezen a területen a tapasztaltabbak napi £500-550 korul kaphatnak, ami azért nem kevés pénz, még akkor sem, ha most már azért határozottan többet kapok mint a korábban említett £35k. Maga a munkahely egyébként elég necces, a 20 emberből álló kontingensből idén eddig hatan mondtak fel, és legalább egy tudom h munkát keres. Ha kiwiföld nem jött volna össze akkor valószínűleg én is elég gyorsan továbbálltam volna. Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy tanulnivaló van mit, és tavaly ősszel már picit úgy voltam vele hogy bármi normális munkát bevállalok mert azért 7 hónap seggen csücsülés errefelé alsó hangon is kb £14,000 költséget jelent, ami azért nem kevés, még ha az embert meg is fizetik korábban.

A munka mellett sikerült pár utazást is beilleszteni a menetrendbe. Ausztráliát és UZ-t már említettem, illetve voltam tavaly májusban Bulgáriában, megnéztem Szófiát, valamint egy elhagyatott kommunista partközpontot is; novemberben egy szűk hetet Észak-Koreában is (Csernobil után ez már majdnem alap…), valamint idén tavasszal Japánban. Akit érdekelnek, a flickr oldalamon vannak képek az összes helyről.

A szociális életem változó, ismerőseim nem kis része vagy lebabázott, vagy legalábbis olyan kapcsolatban él, ahol kevés idő jut másra – ez persze normális, valahol olvastam régen, hogy az ember kb 7 évente lecseréli a barátait (nem az ismerőseit) – függetlenül attól, hogy ez mennyire igaz, valahol reálisnak érzem a tapasztalatok alapján. A kiwis blog bevezetőjében írtam olyasmit, hogy a telefonomban levő 21 kontakt közül 5-6 párt alkot, egynéhány elköltözött másik országba, egy db nem is ember, néhány nem Londonban lakik, stb. Meetupokra kevesebbet járok, a kirándulásokat az elmúlt 2 évben hanyagoltam. Kicsit unalmas bejárni ugyan azokat a tájakat évente többször és heti jelleggel jópofizni az újdonsült londoniakkal, hogy mégis hóvarjú (how are you), és mióta vagy itt, és ki vagy és a többi. Kell a fenének. Persze mivel a négy fal közt nehéz új emberekre találni, ezért hullámokban néha kimozdulok és úgy teszek mint akit érdekelnek az új arcok az új csoportokban. Valahogy próbálom megtalálni az egyensúlyt a túl sok és a túl kevés közt.

És akkor végül kiwiföld. Október legvégétől Wellingtonba költözöm, találtam munkát, az egyik helyi banknál leszek adatbázis-fejlesztő. Egyelőre egy 30 hónapos munkavízummal, amit majd valószínűleg elég korán megpróbálok lecserélni egy flexibilisebb papírra, hogy ne csak egy helyen dolgozhassak, vagy legalábbis legyenek opcióim, aztán a többit meglátjuk majd. Egyelőre még nincs hol lakni, és viszonylag kevés a konkrétum a terveimmel kapcsolatban, de majd kialakul. Már nagyjából felfedeztem magamnak tíz vagy tizenöt meetup csoportot amik szimpatikusak lesznek, úgyhogy próbálom majd limitálni az otthon töltött depressziózásos időt. Lesz természetesen blog is, két nyelven, de egy helyen, a http://viktor.kiwi oldalon lesz a tartalom elérhető idővel. Még lesz itt egy post a napokban, de a következőkben ott találtok meg, ha érdekel még amiket írok.

A Taktikai Atompingvin…

Az Egyesült Királyság sok furcsasága között vitathatatlanul említést érdemel a Brewdog-féle Tactical Nuclear Penguin, magyarul a Taktikai Atompingvin. (Azok a skótok, mi?). A 375ml-s üveget kb 50 fontért lehet beszerezni, már, amikor épp kapható, az Amazonon, illetve az országban a Brewdog pubokban. Alkoholtartalma 32%, és a maga idejében a világ legerősebb “természetesen” főzött söre volt. (ezen lehet vitázni, de ez a marketingszöveg – egyébként háromszoros fagyasztással főzik, ezért olyan erős.). Azóta a németeknek sikerült egy 40%-os, majd a skótoknak egy 41%-os sört is főzniük, majd megint csak a skótoknak egy hatvanvalamennyi százalékost is, de utóbbi már a főzés módszerét tekintve nem sör.

2016-01-27-17-17-53-1

Amit érdemes tudni a Pingvinről:

  • A hivatalos fajtája Triple Imperial Stout, ezt nem tudom mi magyarul, de az olyan földi halandók, mint én, akik nem épp sörgurmék…na azoknak legyen elég, hogy egy baromi erős Guiness-re hasonlít az íze. Mint feljebb említettem, a sör erejét a háromszoros fagyasztás adja, ami mögött az a logika bújik meg, hogy az alkohol alacsonyabb fokon fagy meg, mint a víz, így a sörből mindössze ki kell vonni egy kis vizet, és már erősebb is lett. Egyszerű.
  • A sör egyik vitathatatlan előnye, hasonlóan drága (mármint: 12-14p/ml, tehát £100/750ml “drága”, nem pedig £12,000s-üveg-pezsgő-drága [olyat csak láttam, de valahogy nem vettem meg].)  alkohol-társaival szemben, hogy itt a pénzedért kapsz is valami egyedit, ami nem csak árában különbözik az olcsóbb társaitól. Mire is gondolok itt: a korábbi legdrágább ital amit megvettem egy Krug Grand Cuvee volt, ami £110/750ml árazással kapható. Miközben valóban jó pezsgő, nem éreztem, hogy egy fele annyiba kerülő üvegnél kétszer jobb, vagy érdekesebb lett volna. Teccikérteni.
  • A pingvin egy barna papírzacsiban érkezik, amire a sörfőzdében valaki kézzel rajzol egy pingvint. Mondhatni mindegyik darab egyedi, picit személyre szabott, és vitathatatlanul cuki.

2016-02-28-13-49-10-1

Magát az italt tekintve, az üveg hátulján levő szöveg felhívja a figyelmet arra, hogy ez erős alkohol, és a legjobb, ha nem egyedül borítod le az egészet. A mellékelt képen látható, hogy ezt én szépen meg is fogadtam, és pár baráttal a délutáni Munchikonozás folyamán fogyasztottuk el.

Szóval akkor tényleg rátérek az italra.

Ez egy Stout. Adott megközelítésből olyan, mint egy hagyományos stout, hasonló stout íze van, hasonló buborék (CO2) íze van, de utóbbiból, buborékokból egyáltalán nem lehet találni az italban. A főzés folyamata, valamint az ital erőssége miatt a buborékoknak csak az ízét lehet érezni, de azt is csak a háttérben, finoman.

A sör nagyon sokban hasonlít egy whiskeyre, mind erejében, mind állagában, ahogy kiöntöd az üvegből is hasonlóan viselkedik. Ízét tekintve, harmadszor is, stout, de nagyon erős. Inkább egy stout whisky, vagy dupla erős stout likőrre hasonlít, és bármilyen érdekes is az íze, nem érdemes egyben meginni az üveget, két okból sem: 1) kár érte 2) valószínűleg visszajönne, az meg pazarlás. Igazából itt arról is van szó, hogy hiába bírja valaki jól az alkoholt, ennek egyszerűen émelyítő íze van, amit nem lehet töménytelen mennyiségben elviselni. Korábban sikerült egy hosszú délután alatt megigyak egy fél üveg JD Honey-t, ami valahogy bennem is maradt, de ebben az esetben biztosan bolond ötlet lenne ezt megpróbálni.

Érdemes-e kipróbálni? Nos…

  • Maga az üveg elég unalmas dizájn, egy gyűjteményben nem mutat jól.
  • Adott megközelítésből baromi taszító íze van, még ha ez nem is rossz dolog. Alapvetően, ha a stout nem a te világod, akkor ez biztos nem fog beválni.
  • Ha valaki szeret trófeákat gyűjteni, vagy az “italkönyvtárát” szeretné bővíteni, akkor mindenképp javasolni tudom. Legalább lesz mivel felvágni, azonban valószínűtlen, hogy ezért valaki ágyba bújna veled.
  • A brewdog szlogenjei közt gyakori téma a punk világ. Az, hogy egy ilyen árazású üveg sört megveszel-e, nem kis részben függ attól, h mennyire akarsz punk lenni…nem épp olcsó, de végül is kétfelé elosztva már egészen megéri, és legalább lesz egy egyedi estéd. Anarchia a kevéssé szegény punkoknak.

Személyes véleményem: érdemes kipróbálni.

KNDK/Észak Korea útibeszámoló

ei: [előirat: rájöttem, hogy valamiért ez kimaradt a magyar nyelvű blogból, így visszadátumozva…KNDK-útibeszámoló!]

Az egész ott kezdődött, hogy valamikor 2015ben volt egy beszélgetésem egy londoni angol ismerősömmel, hogy milyen ázsiai országok is vannak amiket jóóól meg lehet turistáskodni. Itt került elő, hogy egyikőnk se tudta, hogy É-Koreába (innentől KNDK, mert az csak 4 betű) vajh be lehet-e látogatni. Rövid kutakodás után kiderült, hogy mint sok más dolog, ehhez is csak pénz kell, és nem annyira bonyolult a dolog mint amilyennek elsőre hangzik. Miközben több cég is szervez utakat Koreába, mindegyik a KITC-n keresztül fut (erről később), és nekem a YPT-re (Young Pioneer Tours) esett a választásom.

Akik nem tudnak türelmesen várni, azoknak a képeket a flickr oldalamon meg lehet tekinteni ömlesztve (itt), mindenki másnak pedig alább a beszámoló, amihez Chrome és Hoverzoom kiegészítő javasolt.

Bevezetésként szeretném megemlíteni, hogy a KNDK-ba földi halandó ember csak csoportos szervezett úton teheti be a lábát, és ha már ott vagy, elég szorosan figyelik, hogy mit is csinálsz. A mi esetünkben az utazás 5 nap 4 éj volt, amibe a Pekingből és -be repülés is benne volt, így reálisan három teljes napról beszélhetünk. A harminc turistára jutott 2 busz, összesen pedig 2 brit, és 4 koreai idegenvezető, igaz az utóbbiak közül kettő biztosan valami háttérhatalmi ember lehetett, mert egy szót sem szóltak az út során. Mindegy végül is, mindenki élve hazakerült. Ezt az utánunk jövő csoportról már nem lehetett elmondani, de arról később.

0. nap – kezdjük a bejutással. A szervezett út keretein belül kétféle módszerrel lehet beutazni Koreába, vonaton, vagy repülőn. Utóbbi gyorsabb, előbbi látványosabb, ellenben 25 óra. Azt hiszem a kínai vízummal kapcsolatos okokból de én a repülés mellett döntöttem. Ezzel sikerült is a világ egyetlen egycsillagos légitársaságával repüljek, igaz a csillagok számának ez esetben inkább van köze ahhoz, h az Air Koryo tojik befizetni az IATA felé a tagsági díjat, mintsem, hogy úton-útfélen potyognának az égből a madaraik. A pekingi reptéren a heti egyszeri TU-204 -s járat várt minket, amit nem csak mi, hanem mindenki aki a váróban volt éppen ezerrel fotózott, mert egy igen ritka gép, az AK csak Pekingbe, valamint K-Oroszország egyes városaiba repül. Itt térnék rá a vízumok kérdésére is.

2015-11-11-15.56 Hogy most mi a helyzet, azt nem tudom, adott, h a londoni KNDK nagykövet disszidált valamikor 2016 során, de amikor én utaztam, akkor London volt az egyetlen hely ahol némi készpénz fejében matricát ragasztottak az ember útlevelébe vízum gyanánt, mindenütt máshol csak egy papírfecni járt. Utóbbi hátránya, hogy kilépéskor le kell adni, így semmi hivatalos nyoma nem marad annak, hogy valaki KNDK turista volt.

Maga a repülőút zavartalanul telt, a képernyőkön forradalmi lélekvitelű KNDK operákat nézhettünk, valamint fotósorozatok tömkelegét a különféle Kim Jong-ok  [továbbiakban KJ, vagy KJ-k] “dolgokat néznek” gyűjteményből, persze mindet kizárólag koreai felirattal.

Miközben elvileg nem tudtuk, hogy ki utazik a csapat tagjaként, nem volt túl bonyolult összerakni a darabokat: a repülőn majdnem mindenki kínai vagy japán volt, aki pedig nem, az nagy eséllyel velünk volt. Leszállás után ennek megfelelően össze is csoportosultunk, de előtte a határőség tüzetesen megvizsgálta a fényképezőmet (megnézték a korábbi pekingi képeket), a GPS-emet, a laptopomat (megnézték van-e rajta pornó, vagy valami rendszerellenes videó …. egyik se volt), valamint általában a csomagot, h mit akarok bevinni, majd ártalmatlannak találtak mindenkit, így bejutottunk. Az érkezési oldalon már a túravezetők vártak minket, aztán fel is kapaszkodtunk a buszra, és megindultunk a szálloda felé. A buszokat a KITC (Korean Intl Travel Company, a kommunista időkből talán az IBUSZ helyi megfelelője) logójával díszítették, ez is jelezte, hogy a busz biza külföldieket visz. Ennek megfelelően kb mindenki megbámult minket, mert a helyiek közül kb senki nem látott még fehér embert, hát még egyéb színűt. Van is egy nagy kedvenc bebámulós képem, itt.

Mivel november közepén már 4-5 körül sötétedik így a reptérről kijövet meg is tapasztalhattuk Phenjan éjszakai fényeit, vagyis leginkább azok hiányát. Ez később megerősítést nyert, de a városban alig vannak működő lámpák. A villanyoszlopok szépen ki vannak építve, csak éppen hasznuk nincs. Az egyik koreai vezetőnk később elmagyarázta, hogy a lámpák azért nem működnek, mert igazából napelemesek, és télen ugye nincs nap, de azért ez elég Orbáni magyarázat volt, lássuk be. Persze lehet csak én siklottam el egy kiba… nagy rejtett naperőmű mellett az út folyamán. Napelem ide vagy oda, fény azért jutott a legfontosabb dolgoknak, mármint a mindenféle monumentumoknak és KJ-festményeknek, melyek szó szerint világlottak a sötétben. Az utcai sötétségen túl érdekes volt a tömegközlekedési eszközök megvilágításának a hiánya is. A mellettünk elhaladó buszok, trolik és villamosok (jórészt Ikarus, Karosa, Tatra, vmint kínai) mind teljes sötétségben voltak, bár utasokkal tele.

A hotel (Yanggakdo) maga egy szigeten volt, kizárólag a külföldiek számára épület gránit- és márványdíszítésű, 47 emeletes építmény, erősen szocialista jelleggel persze, picit a régi moszkvai olimpiai falura, illetve az abból kialakított szállodacsoportra hajazva (Izmailovo Gamma-Delta). A kiszolgálószemélyzet nagyon barátságos volt, de egy pillanatra sem engedtek el minket nézelődni. Az útra, valamint általában az országra jellemző, hogy a turisták nem mászkálhatnak csak úgy kedvükre. Kizárólag azt láthatjuk és tapasztalhatjuk, ami meg van engedve. Adott, h mint mondtam a szálloda is egy szigeten van, nehéz is picit lelépni. A másik része a valóságnak, hogy pár kínait leszámítva semmiféle külföldi nincs az országban, ezért európaiként esélytelen lenne beleolvadni a környezetbe, még ha esetleg tudnánk is koreaiul. Ez az egyértelmű vizuális különbségek mellett azért is van, mert a helyiekbe bele van nevelve, hogy mindenki aki nincs velük, az ellenük van, így azonnal jelentének egy idegent a hatóságoknak, nincs bújtatás, vagy érdeklődő elbeszélgetés egy adag vodka vagy rizspálinka mellett. A legenda azt tartja egyébként, hogy volt egy orosz csaj pár éve aki mindezek ellenére valahogy kiszökött a szállodából és elmászkált a városi éjszakában, majd reggel szépen visszatért. Miközben elvileg nem küldték átnevelőtárborba, a dolog valóságalapja megkérdőjelezhető, nem csak a fent említett beolvadási probléma miatt, hanem azért is, mert elég egyértelmű, hogy a városban a nap fényével együtt az élet is megszűnik este. Adott, hogy nincs áram, nincs fény, nincs fűtés, tehát kocsma sincs, hát még bulik, vagy hasonlók. Leegyszerűsítve nincs mit csinálni, és nincs hová menni éjjel.

A szállodánál maradva kitérnék az ötödik emelet legendájára. Nem tudom, hogy magyar körökben ez érdekel-e valakit, de az angol nyelvű oldalakon divatos felhozni, hogy a szállodának hiányzik egy emelete. A valóság az, hogy az 5. emelet nagyon is létezik, és nagyon is zárva van. A lift nem áll meg ott, nincs is gomb hozzá, tehát csak a lépcsőházon keresztül lehet megközelíteni, persze betöréses alapon csak. Az ajtó ott van, és a 4. és 6. emelet között dupla hosszú a lépcsőház. Miközben youtube-on vannak videók arról, hogy miket is lehet ott találni, megkérdőjelezhető, mennyire érdemes próbálkozni. A bevezetőben írtam h a csoport minden tagja egyben elhagyta az országot a végén, de az utánunk levő társaságra ez nem volt igaz: velük utazott az az amerikai srác aki azzal került a hírekbe, hogy 15 év kényszermunkára ítélték, mert ellopott egy posztert az 5. emeletről. Erről ennyit.

Az én szobám a harmincadik emeleten volt, és ha nem lett volna teljes, és fokozatosan romló köd, akkor egész jó kilátást nyújtott volna. Érdekes volt látni, hogy az éjjel beköszöntével nem csak az utcák, hanem a magánlakások is teljes sötétségbe burkolóztak. Különféle könyvekben szerepel, hogy a kormány lakásonként 1-2 db, max 40 wattos égőt engedélyez, és azt is csak naponta elég rövid ideig. Hogy ez mennyire igaz, azt nem tudom, de valami valóság alapja lehet, hogy van. A köd ellenére sikerült pár fotót csináljak, aminek az lett a vége, hogy másnapra körberagasztózták az ablakomat (az állványt a szobában hagytam nappal) – az ugyan nem derült ki, hogy ezzel a hideget akarták kint tartani, vagy engem akartak megakadályozni további képek készítésében, de azért én szépen leszedtem a ragasztót, és másnap este is fotóztam. Nem lett belőle gond.

Az áram témájára visszatérve: egyértelmű, hogy az energia-ellátással komoly gondok vannak. A hírekben előforduló információk mellett is evidens volt, hogy a helyieknek nem jut áram, és kb a szobrokat leszámítva csak oda próbálnak egy kis delejt küldeni, ahol a külföldiek megfordulnak. Ez annyira igaz, hogy a szállodában csak azon a négy emeleten volt villany, ahol mi voltunk, de ott is csak ahol mi voltunk (pl: a mi emeletünknek azon felén ahol már nem volt senki, teljes sötétség volt, valamint azokon az emeleteken, ahol a hotel dolgozói voltak, szintén teljes sötétség volt, egyszer a hetediken beszállt a feketeségből pár munkás a liftünkbe. A hat liftből egyébként is 1-2 működött, reggelenként inkább egy, este inkább kettő. Ha ez nem lenne elég az egész szállodának olyan kerozin szaga volt, hogy aludni alig lehetett mellette – ez a generátorok miatt volt, hogy ne legyen áramkimaradás…bár így is kaptunk párat.)

A szálloda földszintjén mindenféle szórakozási lehetőség volt, mint pl 2 bár, több étterem, szuvenírbolt, billiárd, bowling, pingpong, karaoke, kaszinók (jórészt Nevadából importált félkarú rablókkal, amikből egyetlen egy sem működött), valamint egy masszázs szalon, ami sajnos zárva volt, pedig a különféle online kommentek szerint ott aztán igen jól megmasznak a kínai csajok akik ott dolgoznak, ha épp a turistáknál fontosabb vendégek látogatnak.

Az első esti vacsora a szálloda 47. emeletén található forgó étteremben volt. Miközben az étel mennyisége nem volt kimagasló, egyértelmű volt, hogy próbálkoztak, és ezt el kell ismerni. Itt tűnt fel először, de aztán később is tapasztaltam, hogy azon koreaiak, akiket hivatalosan a külföldiek közelébe engednek, egész biztosan átesnek egy szépség-alapú kiválasztási folyamaton, hiszen mindegyikük a helyi szépségideálnak megfelelő, ázsiaiakhoz képest magas, vékony, és a hölgyek esetében elől-hátul lapos volt (ez ott normális, sőt, előnyös tulajdonság).

Az első éjjel elég szarul aludtam, nem csak a jetlag miatt, de a rohadt kerozin-szag is olyan erős volt, hogy émelyített. Reggel végül a várost mindenhol lefedő megafonokon keresztül ébresztettek mindenkit, mikor a “hol jársz drága tábornok” c. helyi remekművet tolták teljes hangerőn, ébresztő gyanánt. Óránként (de minden bizonnyal este 10kor, éjfélkor, reggel 5kor és 6kor, a többit nem tudom). [a teljes és hivatalos verzió itt, de mindkettőt érdemes meghallgatni].

1. nap – reggel helyből baromi köddel kezdtünk, úgyhogy alig lehetett mit látni. A reggeli leginkább koreai kaja volt, miközben a tv-ben mindenféle katonai videók, és forradalmi anyagok mentek. Minden egyébtől eltekintve érdekes volt, hogy bár a videók minősége alapján a felvételek nem lehettek túl régiek, az azokon mutatott katonai eszközök legfeljebb a kései 70-es évekből származhattak. Erről majd később írok még.

Miután megtömtük a fejünket, elvittek minket a demilitarizált övezethez, de azért megálltunk az Egyesítési Monumentumnál, ami a két Korea egyesítésének vágyásat kimutató mementó (tudom ezt jól megfogalmaztam.). Persze ha már ott voltunk akkor el is magyarázták, hogy a Párt szerint az egyesítés úgy zajlana, hogy senkinek nem kellene feladni, vagy megváltoztatnia a politikai nézeteit, vagy gazdasági állapotát. Persze, van egy olyan fejlett ország mint D Korea, és egy olyan visszamaradott, mint É Korea, a két népet összeeresztjük, és mindenkinek megy tovább az élete, mint ha mi sem történt volna. Okké…

Az előzőhöz az is hozzátartozik, hogy az É Koreaiak nem igazán találkoznak a külvilág tényezői közül sok dologgal, ezért úgy érzik, hogy az ő életük egész jó. Youtubeon van egyérdekes videó, ami pár éve futott a helyi Tv-ben, és arról szól, hogy milyen sanyarú az ellenség (amerikaiak) élete. (tudom, liveleak a videó, de csak mert nem találtam jobb verziót, láttam másutt korábban is. Érdemes megnézni, még a Nyugati téri csöviket is eladják benne mint amerikaiakat (3:30 körül). A helyiek meg csak ezt látják, így elhiszik nekik mekkora jó életük van…madarat se kell enni a havas fákról stb). Amellett érdekes lehet, hogy vajon hogyan viszonyul a lakosság a turistákhoz. Bár valóban a helyiek jó része kevés külföldit lát, azért ha utanként bevisznek harminc embert, az már valami. A helyiek se hülyék, látják, hogy jól vagyunk öltözve, nem éhezünk, drágának tűnő dolgok lógnak a nyakunkban. (mondjuk egy 70-200/2.8-as obi…). Ezzel az egésszel csak arra akarok rámutatni, hogy egy egyesített Korea ötlete igen érdekes lenne…

Vissza az utazási beszámolóhoz….mire az emlékműhöz értünk már erősen havazott, ezért nekiálltunk hógolyózni az autópálya kellős közepén. Persze forgalom nem volt, úgyhogy nem zavartunk senkit. Végül idővel megérkeztünk a DMZ-hez, ahol megnéztük, hol zajlottak a béketárgyalások, és hol írták alá a tűzszünetet. Ennek végeztével megnéztük a demarkációs vonalat, de közel nem tudtunk menni – miközben gyakran a terület nyitva van a látogatók számára, akkor épp nem volt. A látogatás során kaptunk egy kis bemelegítőt a helyi történelmi nézetekből, ami picit az alternatív valóság kategóriájába esik: a KNDK szerint ugyanis nem ők támadták meg a déli országrészt, hanem a rohadt imperialista mocskok támadtak az északiakra, de azok győztesen visszaverték azokat. Most képzeljétek, mi lenne ha mi is így kérdezés nélkül elhinnénk mindent, ami a tv-ből folyik! Hahh.

A DMZ után ebédelni vittek minket, kaptunk kis tradicionális koreai kaját, 13 bödönkében tálalva. A régi időkben az edénykék száma jelképezte a vendég fontosságát, 7-et kaptak a köznép tagjai, 12-t a királyok. Abból kiindulván, hogy a helyi GDP kb $2000/fő évente, az út költsége pedig repjegyek nélkül is több volt ennél, azt hiszem az a 13 mifene nem is alaptalan dolog. Aki akarta, plusz 20 euró összegért (igen, itt mindent kemény valutában számoltunk) még kutya levest is kérhetett. Elég vadhús íze van, ennyit elárulhatok. Javaslom kipróbálásra.

Ebéd után Kaesong városa felé vettük az irányt, ami a különleges kereskedelmi zónáról lehet híres (Észak és Dél Korea közt.) A város a középkorban a birodalom fővárosa volt, és a mostani helyzethez képest egy viszonylag fejlett település. A városközpontban picit engedtek minket mászkálni, kb két utcasarok távolságra a busztól, sőt a fotózást se tiltották. Ezzel együtt érdekes hely volt, a szó minden értelmében, nem utolsó sorban mert ugye a KITC szereti azokat a helyeket mutogatni a turistáknak, amik szerintük a KNDK legjava, de legalábbis vállalható része, de nekünk nem mindig ez jött le. A helyi monumentumok szépek és csillogóak voltak, de a lakóépületek lepukkantak, az ablakaik régi fa keretes, egyszerű üvegből készült ablakok. A buszok régiek, közúti jelzőlámpáknak a nyomát se láttuk, és az egész város azt a benyomást keltette, mintha megragadt volna a 60-as években. Az igazat megvallva, a KNDK azon részei amiket láttam erősen a régi szovjet építészetre hajaztak, nem meglepő módon: ronda panel-szerű házak, hatalmas szobrok, annál is hatalmasabb autópályák (2×6 sáv alapban) de nulla forgalom, leszámítva egy-egy katonai terepjárót. A szobrok mindennél nagyobbak és feltűnőbbek, mind méretben és minőségben, csillogásban, függetlenül attól, hogy még a vak is látja mennyire leharcolt környezetbe lettek beillesztve, vagy hogy a szomszédos területek mennyit fejlődhettek volna, ha azt a pénzt jobb helyre teszik, nem pedig szobrokba. (manapság tudok egy országot ahol ez stadionokkal történik…)

Aznap délután megálltunk még valahol, ami nem fogott meg, így nem is foglalkoztam a témával, igaz a GPS szerint nem hagytuk el Kaesongot. Mindenesetre megnéztünk egy régi kulturális múzeumot, majd naplemente előtt Sariwŏn városához értünk, ahol a többiek felmentek a helyi dombra, én pedig a havazás közepette inkább a városban fotózgattam (mármint a busztól fél saroknyira mert messzebb nem engedtek.) Olyan délután 5 körül a városi megafonok leadták az aznapi híreket, persze a szokásos forradalmi hangnemben. Aki nem érti milyen hangnemről beszélek, az keressen rá Youtubeon a KNDK hírekre ill. hírolvasókra, és meglátja-hallja, adott szempontból szórakoztatóak. Miután a többiek visszaértek a dombmászásból elvittek minket a helyi talponállóba, ahol valamiféle rízspálinkát kaptunk, nekem ízlett, a többiek jó részének nem. Annyival is több maradt nekem. Miután a nap végül lement és a munkanapnak is vége szakadt, emberek tömegei indultak el (haza) a bicajaikon és gyalog a teljes sötétségben.

Vacsorára visszavittek minket a fővárosba, valamilyen BBQ kacsa volt, amit az asztalon az orrunk előtt főztek meg. Aki ismeri az ázsiaiaknak ezen főzési módját, az tudja miről beszélek, a többiek meg nézzenek utána kínai hotpot ételeknek. Mivel az étterem az első emeleten volt, a pisilde viszont a földszinten, ezért többen felfedeztük, hogy az épületet ránk zárták. Hivatalosan azért, h ne zavarhassanak minket mások, valójában egyértelműen azért, h ne mászkáljunk el csak úgy. Amit még ezeken kívül érdemes megemlíteni, az az esti áramszünet volt, amit valaki egy spontán boldog szülinapot szám éneklésével próbált feldobni a sötétben, nem mintha bárkinek is rossz hangulata lett volna. A vacsora után a hotelben ittunk és bowlingoztunk alvás előtt.

Apropó kaja és italok: az ott töltött pár nap tapasztalatai alapján a helyi ételek jók, bár ha valaki ismeri a dél koreai ételeket, akkor nem fog hatalmas újdonságokat találni északon sem, ellenben a helyi sörök minősége a totálisan-fogyaszthatatlanul-siralmas és az alig-de-mégis-szar között mozgott. Ha valaki arra jár, vegyen orosz importot, van jó Baltika, mindenkinek csak ajánlani tudom, nagyon alulértékelt nyugaton. Tömények hasonló: a helyi tömények jó része nagyon olcsó, de nem az európai ízlésvilággal összeegyeztethető. Kipróbálni érdemes, de esélyes, hogy nem fog tetszeni.

2.nap – ha az első nap az újraegyesítés szellemében zajlott, akkor a másodikat a Kim családnak szenteltük (vagy magyartalanul, ellenben a valósághoz közelebben, a Kim családnak lett a nap szenteltetődtetve, vagymi.) A nap teljes menetrendje teljesen opcionális volt, igaz az út árában benne foglaltatott. Egy embert leszámítva azonban mindenki csatlakozott a programhoz (az extra illető kb az egész napot a buszban töltötte – a végén nem dobták őt az éhezők elé.). Azzal indult a reggel, hogy mindenkit megkértek, h viszonylag normálisan öltözzünk fel, pl farmert nem lehetett felvenni, igaz ezt még az egész teljes utat megelőzően megírták, hogy erre a napra kell hozni normális külsejű ruhát, mert a Kumsusan Palotába mentünk, ami nem csak a két halott Kim mauzóleuma, de egy hatalmas múzeum is a családról. Az utat megelőző kis időben amit Pekingben töltöttem sajnos nem sikerült Mao-t meglátogatni, mert zárva volt a végső nyughelye, de a Kumsusan a Mao-zoelumnál sokkalta nagyobb, jellemzően megalomán épület. Arányaiban kb olyan mint (Lenin -> Mao) = (Mao -> Kim) épületek.

Az épületbe bejutás már önmagában megért egy misét. A busz szépen leparkolt a palotától pár sarokra, majd szigorúan négy fős oszlopokban menetelve valami elő-előtérbe lettünk hessegetve, ahol elvettek tőlünk mindent ami nem ruha volt, telefont, pénztárcát, fényképezőt, stb. Miután a reptereket megszégyenítő biztonsági intézkedéseket lezavartuk, kb 20 percet töltöttünk mozgójárdákon haladással, ami azért is volt érdekes, mert sétálni nem volt szabad, sőt igazából elvileg kussban kellett végig állni az utat, bár ez utóbbit nem nagyon tartottuk be. A palotának két, egymástól jól elkülöníthető része van, a két Kimnek, amelyek fő termeihez vezető utakon a falakat a Kimek fotói töltik ki, miközben a termek maguk legalább 5 méter magas belterű márvány és gránit csodák, középen az üveg koporsóval, melyet adott irányban körbe kell járni, 3 oldalon meghajolva, közben nem hangosan sírva meg jajveszékelve, majd tovább kell állni szépen. A halottszemlét követően kötelező jelleggel meg illik tekinteni, közben elismerően bólogatni meg hümmögni, a kedves vezetők érdemeit, diplomáit, stb amelyeket a következő teremben állítottak ki. Volt valami miskolci úttörőmifene zászló is kiállítva ha jól emlékszem.

A kiállításhoz hozzá tartoznak a mindenféle járművek amelyekben a vezetők éltek, dolgoztak és hivatalosan haltak (ez utóbbi inkább Kim Jong Il vasúti kocsijára vonatkozik), plusz azok felszerelése, beleérve a műholdas telefont, a MacBook Pro-t, meg a napi újságot.

Érdekes látványt nyújthattunk mi magunk is a helyiek számára, több okból is. Az egyik, hogy az észak koreaiak nagy része sose lát külföldit élete során. Ha ez nem lenne elég, a Kumsusan Palotába nem lehet csak úgy bemenni, hanem meghívásos alapon működik a dolog, és valami komolyan nagyot kell tenni a szocializmusért, hogy ezt a hatalmas megtiszteltetést valaki kiérdemelje. A legtöbb koreai életében legfeljebb egyszer jut el oda, és azt nem felejtik el, olyankor felveszik a legszebb ruhájukat, stb, az egy esemény. Na ehhez képest ott vagyunk mi, félig szakadt farmerekben (mert többen b.sztak elolvasni a korábbi kérést az öltözködéssel kapcsolatban), egyik-másik srác teljes raszta hajjal (feka amerikai) stb. El lehet képezni.

Az egész palotalátogatás után visszakaptuk a cuccainkat, és az épület körül tartottunk egy gyors túrát. Eddigre elállt a havazás, és a nap is kidugta az orrát, úgyhogy végre lehetett fotózni.

A délelőtti program végeztével ebédelni mentünk, majd lehetőségünk volt virágot venni, melyet később a két vezér szobránál tehettünk le. Én többed magammal a virágvásárlás helyett inkább megpróbáltam picit ellógni és felfedezni, persze gyorsan követőink akadtak, akik nagyjából másfél sarokra engedtek minket, mielőtt visszaintettek, de azért ez se volt rossz, ugyanis egy nagyon fura téren találtam magam: a távolban a piramis hotel csillogott (angol Wiki: Ryugyong Hotel), miközben a tér egyik oldalát modern felhőkarcoló lakóépületek és egy festmény a Kimekről vettek körül, addig a tér távolabbiki felében valamilyen tömegközlekedési központ foglalt helyet, ahol még egy Ikarus 260T is parkolt. A 260T szériáról egyébként érdemes tudni, h nem is létezett – két prototípust leszámítva, magyarul a Phenjanban futó példányokat helyileg alakították át hagyományos Ik260 buszokból. Mivel a kísérőnk aki utánunk jött elég barátságos volt, megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy az Ikarusok magyar termékek voltak, és egyáltalán honnan ered a márkanév, de kevéssé meglepő módon az illető nem ismerte az ókori görög mitológiai történeteket.

A virágvásárlás után a Mansu Hegy monumentumhoz mentünk, ahol újabb meghajlások után a virághordozók letehették a virágokat. A valósághoz hozzá tartozik, hogy ezt az állomást ebéd előttre terveztük, de első érkezésünkkor el lettünk hessegetve, mert a szobrokat fényesítették a reggeli hóesés után. Mindenesetre amikor ott voltunk érdekes volt megfigyelni a viszonylag nagy számú esküvősöket (1, 2). Itt mint utóbb kiderült arról van szó, hogy mivel a vallás tiltott dolog, ezért a különféle istenek helyett a nagy vezetőktől kérnek áldást a házasodók. Ezt később egy másik helyen is láttam ahogy elmentünk egy kisebb hasonló szobor mellett.

A napi Kim-adag letudása után elmentünk metrózni – ezt a részt igazán vártam, tudtam, hogy nekem való buli lesz. Az interneten sokszor előforduló téma, hogy a phenjani metró biztos kamu, és csak színészek az utasok, stb, de ha valaki ott jár akkor nagyon gyorsan egyértelművé válik, hogy ez baromság, hiszen amennyi erőfeszítésbe telne kiásni féltucat állomást, majd teletömni a 40-es évekből importált ex-német metrókocsikkal és szereplőkkel, hogy a havi 1-2x megjelenő turistacsoportoknak mutassanak valamit, azzal az erővel akár egy használható metróhálóztatot is építhetnek. A csoportos metrózás precíz rendszer szerint megy, pontosan 6 megállót utazunk, és a fel- és leszálláson kívül egy állomást szabad megtekinteni. Amennyire láttam, ezek a szebb állomások lehettek, melyek picit a moszkvai metró dizájnára hajaztak de annyira azért nem voltak csicsásak. Mindenesetre a falakon a szocialista utópia mindennapjait mutatták be, az állomások peronjain pedig a napi forradalmi újság volt kirakva, amiből mindenki tájékozódhatott a legfontosabb dolgokról

Az egész utazás egy érdekes élmény volt, több okból is. Nem utolsó sorban mind a helyiek, mind mi úgy éreztük, mint ha egy múzeumban (vagy állatkertben) lettünk volna, mert kölcsönösen egymást bámultuk. Ez nem annyira meglepő, adott, hogy a nem-távolkeleti jellegű emberek azért továbbra is igen ritkák az országban, hát még mondjuk a feketék. Az is érdekes volt, hogy a helyiek kb. fele inkább elbújt a fényképező elől, a másik felük viszont már-már aktívan pózolt. Az utazás után olvastam, hogy a KNDK idővel tervezi új szerelvényekre cserélni a régi német kocsikat, viszont amikor ott voltam, még csak a gyengén megvilágított, emberekkel tömött régi szerelvények voltak, melyek érdekes fotótémát biztosítottak. Szerintem sikerült pár igen jó képet csináljak, az FX váz és a gyors obi sokat segített ebben.

Persze a forradalom a metrókocsikban sem kerülhetett el minket, az alagútban folyamatosan szólt a hangosbemondó, ami az aktuális híreket ontotta magából, a szokásos hangvétellel.

Miután a metrózást befejeztük, meglátogattuk a Phenjani Diadalívet, mely a párizsi eredetijének egy (természetesen) nagyobb méretű változata, a győzedelmes Koreai Háborút mutatja be. Témánál maradva elmentünk a Háború Múzeumához, ahol megtekintettük az elfogott (lezuhant) amerikai harci repülőgépek maradványait, fegyvereket, majd meghajoltunk a helyi Kim szobor előtt, aztán bementünk az épületbe. Sajnos bent nem lehetett fotózni, de a fejtágítás nem maradt el, hosszasan ecsetelték a háború részleteit, a KNDK verziójában, beleértve olyan dolgokat, mint hogyan lőtt le a KPA (Koreai Néphadsereg) több mint 2500 (…) amerikai vadászgépet, és hogyan öltek meg, vagy fogtak el másfél millió imperialista amerikai katonát. A tények és talányok listáján tovább haladva megmutattak pár megdönthetetlen bizonyítékot arra, hogy hogyan használtak az amerikaik mindenféle vegyi és biológiai fegyvereket,  vírusokat, gén-kezelt mutáns halakat és a jó ég tudja mit. A mutáns halak egyébként a Fallout 4 egyik rádiósnittjére emlékeztet, azoknak akik ismerik a játékot, erre. Mindenesetre kb mint a pingvinek a Jégkorszak sorozatból, mi csak álltunk és mosolyogtunk (smile and wave boys, smile and wave!), jobbnak láttuk nem kötekedni, ha már fotózni nem lehetett (vajon miért).

Amellett felmerült bennem, hogy miközben mi teljesen hülyének nézzük a koreai vezetést a történelem félremesélése miatt, azért mi is egy olyan világban élünk ahol az emberek többsége mindent elhisz amit a médiában lát, kérdés nélkül. A KNDK esete annyiban érdekes a többi (volt) szocialista országgal szemben, hogy a teljes elzártságuk miatt ott megállt az idő. A helyiek rácsodálkoznak a hatvan-hetven éves lelőtt gépekre,  folyamatosan készülnek az imperialisták jövendő inváziójára, és a hírekből csak az folyik, hogyan zajlik a forradalom, de a civil lakosságban fel sem merül, hogy hát az idő picit elhaladt már a háború óta. Aki látta a Good Bye Lenin c. filmet, picit olyan ez az ország, mint az anyuka aki felébredt a kómából, és a fia hathatós segítsége okán azt hiszi, hogy még mindig a múltban él.

A múzeumlátogatás végén gyorsan megmutattak még egy elfogott amerikai kémhajót, majd elbuszoztunk az éjjeli szálláshelyre, ami egy vidéki “spa” volt, valahol a Nyugati Tenger mellett. Odafelé a hátsó sorban ülők közül valaki rosszul lett, ami az út és a busz minőségét tekintve nem volt meglepő. Korábban említettem már az elektromos hálózat állagát, de az a helyzet, hogy a többi infrastruktúra is hasonló állapotban van. Az utak csak kis része aszfaltozott, de azok is teljes aknamezőre hasonlítanak: a  2×6 sávos autópálya amin végigmentünk annyira rossz állapotú volt, hogy inkább a forgalommal szemben haladtunk, mert ott kevéssé volt rossz az út. Persze forgalom nem volt, ezért nem zavartunk senkit.

Az aznapi vacsora, valamint a spa meglehetősen érdekes élmény volt, nekem tetszett, de tudom, hogy sokaknak nem. A vacsora azzal kezdődött, hogy nem volt fűtés, de mivel az ajtók sokáig nyitva voltak, ezért a kinti mínusz 9 fok bentre is beférkőzött. Az éjjel sem volt jobb. Sok függött attól, hogy kinél volt fűtés, és kinél nem, mert miközben nálam bent talán 20 fok lehetett, mások inkább nulla fok közeli szobákban voltak egész éjjel. A “spa” rész egy kb egy négyzetméteres termál vizes kádat jelentett minden apartmanban, de csak este 10ig, mert utána elzárták a vizet. Szerintem különben mi lehettünk hosszú ideje az első látogatók a létesítményben, mert egyrészt először semmi nem jött a csapokból, majd percekig olyan színű víz volt, hogy azt jobb nem részletezni.

3. nap – az utolsó teljes napot egy hosszas vezetéssel kezdtük, elvittek minket a West Sea Barrage-hoz, talán leginkább Nyugati Tengeri Gát lehet a magyar megfelelője, egy 8km hosszú, mesterséges gát ami szétválasztja a Taedong folyót a Sárga Tengertől, miközben árammal látja el a környéket, és megvédi Phenjant az áradásoktól. Megérkezésünk után megnéztünk egy erősen szocialista hangulatú videót a gát építéséről (kb mint a 2-es metró építése a filmhíradókban), csináltunk pár képet, majd elvittek miket egy vízpalackozó üzemet megtekinteni. Maga az üzem egy elég kicsi, kb 12 főt foglalkoztató egység volt, mely a használt üvegeket megtisztította, és azokat szénsavas vízzel újratöltötte, majd felcímkézte. Kaptunk egy kis ízelítőt a vízből, amit én boldogan elfogyasztottam, mert eddigre már rendesen ki voltam száradva, egyébként teljesen vállalható íze volt. A gyártási folyamat, ha lehet így nevezni majdnem teljesen automatizált volt, leszámítva amikor valami elromlott, vagy eltört, néha az üvegek, néha a kupakok, mikor mi, plusz volt egy kb kétperces áramszünet is. Jó kommunista üzemhez híven a falon ott voltak a havi kvóták, és, hogy azokhoz képest hogy álltak a termeléssel (jól. :vállveregetés: ) – volt egy külön szoba, ahol mindenféle számítógépeket tároltak, külső ránézésre ott volt egynéhány UPS is – valószínűleg szükség is volt rájuk, elvégre ha gyakoriak az áramkimaradások amikor külföldiek látogatnak, akkor valószínűleg akkor sem lehetett jobb a helyzet, amikor épp nem voltak látogatók.

Kb a fél órányi üzemlátogatás után visszaindultunk Phenjan felé a már előbb említett minőségi autópályán, miközben egy kis helyi, majd amerikai zenét hallgattunk (utóbbit valamelyik utas adta.) – vicces volt, hogy amikor a különben gyakran előforduló katonai ellenőrző állomásokhoz értünk, mindig lekapcsoltuk a nemzetközi zenét. A külföldiek nagyjából azt hallgatnak amit akarnak az országban, de a tapasztalat azt mutatja, hogy egyszerűbb nem vitába keveredni erről a katonákkal.

Ha már az ellenőrző pontoknál tartunk: tele van velük az ország, az utak, minden. Koreában nagyon rövid pórázon tartják a civil lakosságot, aminek az is része, hogy senki nem hagyhatja el a lakhelyét megfelelő indok nélkül (ami jellemzően temetés és esküvő). Mivel a magán-autók tulajdonlása nem igazán létezik, mindenkinek tömegközlekednie kell, az pedig engedélyköteles. Az utazási engedélyeket általában a munkáltató gyár párttitkára adja ki. Az országban a kerékpároknak is rendszámtáblája van. A KITC buszait nem ellenőrzik annyira keményen mint másokat, de a vezetőknek kell legyen egy pontos listája arról, hogy ki van a buszon és hová mennek. Mivel a helyiek ritkán látnak külföldieket, a KITC pedig köztudottan olyanokat szállít, a társaság buszait mindig komoly érdeklődés övezi, lehetett is pár jó képet csinálni a csodálkozó emberekről az utcán.

A fővárosba való visszaérkezés után a csoport két felé oszlott, mi, tízen akik feliratkoztunk a világelső phenjani helikopter-túrára, a reptérre mentünk, a többiek pedig a központi könyvtárba. Egy hosszabb kezdeti késést leszámítva a helikopterezés nagyon jó volt. Azt direkt nem mondták meg előre, hogy egy luxushelikopterrel repülünk, azt hittük, csak egy sima civil vagy katonai lesz. Extra jóság volt, hogy a fel- és leszállást leszámítva nem kellett ülve maradjunk, így össze vissza mászkálhattunk a fedélzeten, és láthattuk, fotózhattuk ami érdekes volt számunkra. Utóbbiba a felvigyázóink nem szóltak bele szerencsére. Mivel a KNDK még most is jórészt széntüzeléssel állítja elő az áramot, az erőművek pedig a városban vannak, a képek érdekes, ködösek, de jók lettek.

Utóbb kiderült, hogy azért is mi voltunk az elsők akik részt vehettünk ezen a túrán, mert az Air Koryo, valamint általában az ország eléggé bürokratikus, és nem egyszerűen emésztik meg, mi szükség lenne egy ilyen utazásra, még akkor se,  ha laza 300 euró pénzt kérnek el a 45 perces repülésért. Igény pedig lenne rá, ennek ellenére három hónapig tartott leszervezni az utat. Leszállás után megpróbáltam kideríteni, hogy kik használják a luxushelikoptert amikor épp nem minket visznek vele, de mivel többedszerre is csak azt hajtogatták, hogy a nép, ezért felhagytam a dologgal. Nép a seggem.

A helikopterezés után megnéztük a Munkáspárt alapításának emlékművét, majd megállapítottuk, hogy a tömegközlekedésen biztosan áramszünet lehetett, mert azok a trolik és villamosok, amiket 20 perccel korábban láttunk, mind ugyan ott voltak ahol előtte, teljes sötétségben.

Az utolsó este aztán egy igazi meglepetéssel zárult. A menetrendből megint csak direkt kimaradt, de elvittek minket a helyi diplomata klubba, ami az ország talán legelitebb helye, a diplomatákon kívül csak a Kim családnak és vendégeinek van bejárása. Azon viccelődtünk, hogy majdnem biztosan ez az egyetlen ország a földön, ahol az a tény, hogy turista vagy feljogosít a belépésre. Ha ez nem lett volna elég, véletlenül belefutottunk a brit nagykövetbe is, valamint egy ENSZ követségbe is, beszélgettünk mindenkivel egy picit, aztán viszonylag korán úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a szállodába, mert még pakolni is kellett, és másnap korai kelés és indulás volt…azért persze pár sört a szállodában is megittunk.

A távozás szerencsére eseménytelenül telt. Sok horrorsztorit olvastam arról, hogy a határőrök szeretik szívatni a turistákat, megnézni a képeiket, bele-beletörölgetni, stb (emiatt aztán kb mindenki két-három kártyára másolta a képeit, meg ide-oda eldugta őket), de végül senkit nem érdekeltünk. Megmondom őszintén még az Air Koryo-s fejpárnát is eltettem a gyűjteményembe a visszaúton – remélem nem hiányzik nekik túlságosan.

Biztosan vannak, akik kíváncsiak, mennyire kerültek elő az érzékenyebb témák…szeretném ezt az egészet azzal nyitni, hogy vendéglátóink nagyon kitettek magukért, hogy a KNDK-ból amit mutattak, az pozitív élményként csapódjon le bennünk. Én pl nem tudtam mire számítsak, és a beszélgetésekből az derült ki, hogy mások se nagyon tudták előre mik legyenek az elvárásaik, de ha lehet ilyet mondani akkor velem együtt mindenki pozitívan csalódott. Amellett senki sem hülye, mi is tudjuk, hogy amit láttunk az rövid pórázon fogott megtervezett menetrend volt, amiért elég sokat fizettünk, de ezt tudtunk előre. Igen az infrastruktúra siralmas, vannak áramkimaradások, a pénz amit az útra befizettünk szobrok állítására megy el, a forradalmi baromságok…nos azok baromságok, de ezt mind tudjuk előre.

Azt is tudjuk, hogy vannak börtöntáborok, meg munkatáborok, és bár szerencsétlen gyereket az utánunk levő turnusban tényleg megszívatták, ahogy az egyik brit túravezetőnk rámutatott, az amerikaiaknak vannak erősen kétséges börtöneik és táboraik, akár csak az oroszoknak, kínaiaknak, koreaiaknak, meg csomó más nemzetnek is, de per pillanat a KNDK a globális galád ország, róluk beszélünk rossz színben. Akinek ez az egész felállás nem tetszik, az ne játsszon turistát, ne fizesse be az éves egy főre eső koreai GPD-t egy háromnapos útra, mert úgyis a rendszert támogatja vele.

Szóval összesítve, ha valakinek van kerete eljutni Pekinging, majd még kb 2000 euró plusz költőpénzt kiadni három és fél napra, akkor komolyan javaslom, hogy próbálja ki a KNDK-t, mert még egy ilyen hely biztos nincs a világon. Nem sokkal több pénzért egyébként sokkal hosszabb utak is vannak az országba, szóval meg lehet találni az arany középutat. Érdemes.