Nem a haverom a kozlekedési káosz

Aki nem ismeri Belga egyébként siralmas zenéjét annak inkább nem teszem be mert nagyon mocskos :) De a cím arra utal. Igaz nekem nem többé nem a haverom a közlekedési káosz, sosem volt az, de most, hogy nem öt percre dolgozom a lakástól, többet érzek belőle.

Amellett a londoniak egyik mar-mar mindennapos rákfenéje a tömegközlekedés, autós közlekedés, és általában, A pontból B pontba eljutás. Itt-ott azt hiszem felületesen említettem mar, hogy a varos jó része technikailag nagyon régi építésű, és nem a mostani lakosságszámra terveztek. Ez persze kisebb/nagyobb buktatókkal elviselhető, amikor a 14 metróvonal mindegyike szépen működik, vagy amikor épp nincsenek dugók. Igaz épeszű ember nem utazik itt buszon, de az más tészta.

A mai napom ennek szellemében telt: reggel azzal nyitottunk, hogy a Central line lehalt, mert valaki a vonat elé került. Ez jellemzően nem a közlekedési vállalat hibája, és nem is akarom őket hibáztatni miatta, mindenesetre, kb 11ig itthon voltam. Ez nem okozott gondot, mert egyrészt tudok itthonról is dolgozni, másrészt mivel mindenki nyaral, ezert senkit nem zavart, harmadrészt ha a Central halott akkor a fel varos üres. Végül bementem déltájt, és, igaz elvileg csak 5.30ig tart a munkaidő, mondván nem sürgős, bent voltam 6ig.

Ennek elvi előnye, hogy addigra mar elviselhető a tömeg a metrókon, tehát nem teljes hülyeség. Most, hogy picit melegebb van, a metróban ilyentájt baromi meleg tud lenni, és kellemetlen a tömeg mellé. A tömeget itt úgy kell érteni, hogy egy centi hely nincs a metrón, és a levegő se nagyon mozog. Erre persze jón az olimpia nemsokára. Mire kb félútig jutottam, bemondták, hogy a szerelvény, amin voltam éppen, valamiért kiállt a forgalomból. Már akkor is picit fura volt, hogy tíz percenként jártak a kocsik amik ilyentájt jellemzően 2-3 percenként járnak, de nem érdekelt, mondván én rajta vagyok egy metrón ami hazavisz. Na persze. Amikor leszállítottak a kb ezer utast, stratégiai megfontolásból en visszamentem egy megállót. Gondoltam, ha mar mindenképp szívni kell, akkor legalább legyen helyem. Mint kiderült ez kivételesen jó ötlet volt, mert nem csak egy üres állomást találtam, de kellemesen hűvös is volt. A kevéssé kellemes rész az volt, hogy a metró fel óra után sem jött. Aztán kiderült h nem is fog, mert valami probléma van/volt a sínnel, ezért az egész vonalat lezártak. Ez is csak utóbb derült ki, mert az állomáson csak indiaiak dolgoztak, és senki nem értette, hogy mit mondtak. Azért egy bő húsz percet beszélgettem a majdnem üres állomáson három másik utassal, úgy voltunk vele, hogy ha már nem jutunk sehova, akkor inkább a hűvösben tegyük mint a melegben. Az angolok egy csodabogár banda. Közben persze senki nem jött le kikergetni minket. Ettől függetlenül kiderült, hogy a reggeli baleset is pont azon az állomáson volt ahol épp várakoztam – ez onnan volt evidens, hogy a síneken egy hatalmas adag fehér por volt – valamilyen klór jellegű anyag amivel elfedik/fertőtlenítik a vizuálisan nem éppen felvidító maradékokat, aztán éjjel rendesen letakarítják. Ez volt 7 körül.

Olyan fel órával később aztán kimerészkedtem a felszínre, elvileg csak a Lancaster Gate –> White City távot kellett volna abszolválni valahogy. Gyalog technikailag elviselhető, 40-50 perces séta, de több busz is megy arra. Persze mind annyira tele volt, hogy nem vettek fel utasokat. Elmentem Notting Hill Gate-ig, aztán ott beugrottam a helyi Tecsóba. Kellett kaja, meg pár apróság, amit egyébként is meg akartam venni, gondoltam ha mar mindenképp shopni kell [Hofi] a délutánnal, akkor shop-junk effektíven. A teszkózas után újra buszra szálltam, sikerült találni egyet ami nem volt teljesen fullos. Eddigre mar lassan 8 óra volt. Hazafele irányban elmentünk egy elütött bicajos mellett, körülötte rendőrök/mentők/micsoda, nem derült ki, h élt-e még az illető, bar elnézvén hogy egy elég nagy autó csapta el, nem biztos. Nem normálisak a bicajosok errefelé. Annyi van belőlük mint a poratkából, és mind szuicid. Néhányak sikerül is. Angolosan mondanám, hogy 1) Boris bikes my ass, és 2) Olympics my ass. 3) Axe Gang my ass. Egyébként nem azt akarom mondani hogy ilyenkor nem sajnálom szerencsétlen bicajost, de ami itt zajlik az biztosan nem normális alapot.

Végül White City-nél sikerült felszálljak a metróra újra. Azért érdekes, hogy vannak akiket soha nem lehet megzavarni. Ez az ismeretlen csajszi pl teljes nyugalomban Skypeolt valakivel a peronon:

Végül is miért ne. Sokat úgysem tehet a közlekedési káosszal szemben, akkor meg mit idegeskedjen. Szeretnék ilyesmit látni otthon is.

Amúgy meg, hisztizni nem érdemes. Nem siettem haza, kellemesen utaztam, láttam pár dolgot amit a föld alatt elkerültem volna, és sikerült vegyek répát, hummus-t (reggeli megvan), és budipapírt. Mi kell még?

Suhit a halaknak! – Egy nap Whitstable-ban.

Azt, hogy a halakat szeretjük, az köztudott. Ha nem is mindenki szereti, de a túlhalászat elég egyértelmű, ezért logikusan elkönyvelhetjük, hogy valahol valakik szeretik a halakat. Ellenben most erről nem lesz szó. Most a halak minket esznek meg. A hétvégén kipróbáltam egy – utólag inkább marketingfogasnak tűnő – talán terápiás módszernek nevezhető valamit, aminek a tömör lényege, hogy a lábunkat egy akváriumba lógatva, az ott lakó spéci halak elfogyasztják az elhalt bőrréteget. Nem tudom ez otthon mennyire divatos dolog, így aki nem tudja miről beszelek, annak alább megmutatom a lábam. Halakkal.

Cukker, mi? Egyébként a folyamat felettébb vicces, nagyon fura érzés, csiklandós nagyon az elején, de aztán megszokja az ember. Állítólag más országokban egész testes kezelések is vannak, hát nem tudom hogy azt mennyire szeretném, már csak higiéniai okokból sem. A vizet ugyanis bar elvileg óránként tízen-párszor filterezik, de gondolom nem nyomják tele klórral, hiszen a halak nem szeretnék.

Az egész akció helyileg Whitstable-ban volt, kepéket mutattam mar korábban onnan, egy tengerparti város, harmincezer lakossal. A hétvégén osztriga és sörfesztivál volt, bar nagyon pici valamire kell gondolni, iszonyú tömeg mellett. Az utóbbira rásegített, hogy valami hiba folytan kitört a nyár Angliában, és 26 fok volt/van.

A fenti kép a helyi tengerpart kis részét mutatja, a sok-sok kishajóval ami most előkerült a napsütés kedvéért.

Képek sajnos nem nagyon vannak, mert nem terveztem h jó idő lesz, így nem is vittem fényképezőt, csak a telefon volt nálam. Mivel két hetente arra járok (barátnő okán), nem láttam fontosnak.

Az osztrigákat is kipróbáltam. Pont ettől a fenti hármastól vettem. Helyi, olcsó, finom, bar szerintem nagyon sokat kellene megenni belőlük hogy normális mennyiségű tápanyaghoz jusson az ember, és akkor mar nem is lenne annyira olcsó. Volt halpiac is (az mondjuk mindig van), az egyik megtévedt vásárló kipróbálta, hogy az élő rakok valóban élnek, aztán alig tudta leszedni az ujjáról az állatot. “Ej mi a rák tyúkanyó“, megmondta mar Lakatos Petőfi is.

A varos egy jó része a halászatból el, a hely méretéhez kepést elég nagy halászflottájuk van. Osztrigákat a római korban is halásztak mar itt. Talán kevéssé közvetlenül a halaszathoz kötődő, de mindenképp érdekesség, hogy ebben a varosban vezettek be a világon előszór a “bérlet” fogalmat a vasúton, 1834-ben (havijegy/hetijegy/stb.)
Ez csak egy része a kikötőnek – érdekes, hogy amikor alacsony vízállás van, ez a rész kiszárad, és a hajók a sárban ragadnak: