Nem a haverom a kozlekedési káosz

Aki nem ismeri Belga egyébként siralmas zenéjét annak inkább nem teszem be mert nagyon mocskos :) De a cím arra utal. Igaz nekem nem többe nem a haverom a közlekedési káosz, sosem volt az, de most, hogy nem öt percre dolgozom a lakástól, többet érzek belőle.

Amellett a londoniak egyik mar-mar mindennapos rákfenéje a tómegközlekedés, autós közlekedés, és általában, A pontból B pontba eljutás. Itt-ott azt hiszem felületesen említettem mar, hogy a varos jó része technikailag nagyon régi építésű, és nem a mostani lakosságszámra terveztek. Ez persze kisebb/nagyobb buktatókkal elviselhető, amikor a 14 metróvonal mindegyike szépen működik, vagy amikor épp nincsenek dugók. Igaz épeszű ember nem utazik itt buszon, de az más tészta.

A mai napom ennek szellemében telt: reggel azzal nyitottunk, hogy a Central line lehalt, mert valaki a vonat elé került. Ez jellemzően nem a közlekedési vállalat hibája, és nem is akarom őket hibáztatni miatta, mindenesetre, kb 11ig itthon voltam. Ez nem okozott gondot, mert egyrészt tudok itthonról is dolgozni, másrészt mivel mindenki nyaral, ezert senkit nem zavart, harmadrészt ha a Central halott akkor a fel varos üres. Végül bementem déltájt, és, igaz elvileg csak 5.30ig tart a munkaidő, mondván nem sürgős, bent voltam 6ig.

Ennek elvi előnye, hogy addigra mar elviselhető a tömeg a metrókon, tehát nem teljes hülyeség. Most, hogy picit melegebb van, a metróban ilyentájt baromi meleg tud lenni, és kellemetlen a tömeg mellé. A tömeget itt úgy kell érteni, hogy egy centi hely nincs a metrón, és a levegő se nagyon mozog. Erre persze jón az olimpia nemsokára. Mire kb félútig jutottam, bemondtak, hogy a szerelvény, amin voltam éppen, valamiért kiállt a forgalomból. Mar akkor is picit fura volt, hogy tíz percenként jártak a kocsik amik ilyentájt jellemzően 2-3 percenként járnak, de nem érdekelt, mondván én rajta vagyok egy metrón ami hazavisz. Na persze. Amikor leszállítottak a kb ezer utast, stratégiai megfontolásból en visszamentem egy megállót. Gondoltam, ha mar mindenképp szívni kell, akkor legalább legyen helyem. Mint kiderült ez kivételesen jó ötlet volt, mert nem csak egy üres állomást találtam, de kellemesen hűvös is volt. A kevéssé kellemes rész az volt, hogy a metró fel óra után sem jött. Aztán kiderült h nem is fog, mert valami probléma van/volt a sínnel, ezért az egész vonalat lezártak. Ez is csak utóbb derült ki, mert az állomáson csak indiaiak dolgoztak, és senki nem értette, hogy mit mondtak. Azért egy bő húsz percet beszélgettem a majdnem üres állomáson három másik utassal, úgy voltunk vele, hogy ha mar nem jutunk sehova, akkor inkább a hűvösben tegyük mint a melegben. Az angolok egy csodabogár banda. Közben persze senki nem jött le kikergetni minket. Ettől függetlenül kiderült, hogy a reggeli baleset is pont azon az állomáson volt ahol épp várakoztam – ez onnan volt evidens, hogy a síneken egy hatalmas adag fehér por volt – valamilyen klór jellegű anyag amivel elfedik/fertőtlenítik a vizuálisan nem éppen felvidító maradékokat, aztán éjjel rendesen letakarítják. Ez volt 7 körül.

Olyan fel órával később aztán kimerészkedtem a felszínre, elvileg csak a Lancaster Gate –> White City távot kellett volna abszolválni valahogy. Gyalog technikailag elviselhető, 40-50 perces séta, de több busz is megy arra. Persze mind annyira tele volt, hogy nem vettek fel utasokat. Elmentem Notting Hill Gate-ig, aztán ott beugrottam a helyi Tecsóba. Kellett kaja, meg pár apróság, amit egyébként is meg akartam venni, gondoltam ha mar mindenképp shopni kell [Hofi] a délutánnal, akkor shop-junk effektíven. A teszkózas után újra buszra szálltam, sikerült találni egyet ami nem volt teljesen fullos. Eddigre mar lassan 8 óra volt. Hazafele irányban elmentünk egy elütött bicajos mellett, körülötte rendőrök/mentők/micsoda, nem derült ki, h élt-e még az illető, bar elnézvén hogy egy elég nagy autó csapta el, nem biztos. Nem normálisak a bicajosok errefelé. Annyi van belőlük mint a poratkából, és mind szuicid. Néhányak sikerül is. Angolosan mondanám, hogy 1) Boris bikes my ass, és 2) Olympics my ass. 3) Axe Gang my ass. Egyébként nem azt akarom mondani hogy ilyenkor nem sajnálom szerencsétlen bicajost, de ami itt zajlik az biztosan nem normális alapot.

Végül White City-nél sikerült felszálljak a metróra újra. Azért érdekes, hogy vannak akiket soha nem lehet megzavarni. Ez az ismeretlen csajszi pl teljes nyugalomban Skypeolt valakivel a peronon:

Végül is miért ne. Sokat úgysem tehet a közlekedési káosszal szemben, akkor meg mit idegeskedjen. Szeretnék ilyesmit látni otthon is.

Amúgy meg, hisztizni nem érdemes. Nem siettem haza, kellemesen utaztam, láttam pár dolgot amit a föld alatt elkerültem volna, és sikerült vegyek répát, hummus-t (reggeli megvan), és budipapírt. Mi kell még?

Suhit a halaknak!

Azt, hogy a halakat szeretjük, az köztudott. Ha nem is mindenki szereti, de a túlhalászat elég egyértelmű, ezért logikusan elkönyvelhetjük, hogy valahol valakik szeretik a halakat. Ellenben most erről nem lesz szó. Most a halak minket esznek meg. A hétvégén kipróbáltam egy – utólag inkább marketingfogasnak tűnő – talán terápiás módszernek nevezhető valamit, aminek a tömör lényege, hogy a lábunkat egy akváriumba lógatva, az ott lakó spéci halak elfogyasztják az elhalt bőrréteget. Nem tudom ez otthon mennyire divatos dolog, így aki nem tudja miről beszelek, annak alább megmutatom a lábam. Halakkal.

Cukker, mi? Egyébként a folyamat felettébb vicces, nagyon fura érzés, csiklandós nagyon az elején, de aztán megszokja az ember. Állítólag más országokban egész testes kezelések is vannak, hát nem tudom hogy azt mennyire szeretném, már csak higiéniai okokból sem. A vizet ugyanis bar elvileg óránként tízen-párszor filterezik, de gondolom nem nyomják tele klórral, hiszen a halak nem szeretnék.

Az egész akció helyileg Whitstable-ban volt, kepéket mutattam mar korábban onnan, egy tengerparti város, harmincezer lakossal. A hétvégén osztriga és sörfesztivál volt, bar nagyon pici valamire kell gondolni, iszonyú tömeg mellett. Az utóbbira rásegített, hogy valami hiba folytan kitört a nyár Angliában, és 26 fok volt/van.

A fenti kép a helyi tengerpart kis részét mutatja, a sok-sok kishajóval ami most előkerült a napsütés kedvéért.

Képek sajnos nem nagyon vannak, mert nem terveztem h jó idő lesz, így nem is vittem fényképezőt, csak a telefon volt nálam. Mivel két hetente arra járok (barátnő okán), nem láttam fontosnak.

Az osztrigákat is kipróbáltam. Pont ettől a fenti hármastól vettem. Helyi, olcsó, finom, bar szerintem nagyon sokat kellene megenni belőlük hogy normális mennyiségű tápanyaghoz jusson az ember, és akkor mar nem is lenne annyira olcsó. Volt halpiac is (az mondjuk mindig van), az egyik megtévedt vásárló kipróbálta, hogy az élő rakok valóban élnek, aztán alig tudta leszedni az ujjáról az állatot. “Ej mi a rák tyúkanyó“, megmondta mar Lakatos Petőfi is.

A varos egy jó része a halászatból el, a hely méretéhez kepést elég nagy halászflottájuk van. Osztrigákat a római korban is halásztak mar itt. Talán kevéssé közvetlenül a halaszathoz kötődő, de mindenképp érdekesség, hogy ebben a varosban vezettek be a világon előszór a “bérlet” fogalmat a vasúton, 1834-ben (havijegy/hetijegy/stb.)
Ez csak egy része a kikötőnek – érdekes, hogy amikor alacsony vízállás van, ez a rész kiszárad, és a hajók a sárban ragadnak:

Képes Utibeszámoló: Mexico [Chiapas & Cancun]

Háromhetes mexikói nyaralás útibeszámolója:

A Mexikóba vezető repülőút unalmasan telt, nem sok történt. A kaja ehető volt, bár néha elgondolkodom h vajon mit kaphatnak azok az emberek akik az első osztályon ülnek kb hatszor ennyi pénzért. Gondolom nem sárkánytojásokat. Amíg a telefon, majd a laptop akksija le nem halt, olvasgattam, feltettem mindkettőre az aktuális irodalmat (Trónok harca, 2. könyv), mellé kis Gyűrűk Ura zene, passzol, utána a meglehetősen sivár film-felhozatalban gyönyörködtem. Ilyenkor tudok picit irigykedni az iPadosokra akiknek elmegy tíz órát az akksijuk. A 14”-os laptop csak 4-5 órát bír. Mondjuk trükközni lehet, pl fekete hátterén olvasni zöld szöveget. Igy kevesebbet eszik. Na meg emlékeztet a régi gépekre amik meg általános isiben voltak,csak akkor meg a sulinak nem volt pénze arra h valami normális monitorral szerelt gépet vegyen – azok csak fekete/zöldet tudtak. Lassuk be: A nyomtatott irodalom vitathatatlan előnye h nem akksiról fut.

A repülőút után egyenesen egy buliba mentünk. A családi sofőr szedett fel, aztán elvitt a szórakozóhelyre. Teljesen más itt az élet, annak akinek van pénze, jellemzően sok pénze van. A “gyerekeknek” (27-28 évesek) pl nem csak sofőrjeik hanem fegyveres testőreik is vannak, akik persze állandóan velük mennek mindenhova. A buli jó volt, csomó számomra ismeretlen emberrel evés-ivás (leginkább az utóbbi). Sikerült valahogyan nem szarrá igyam magam, így bár nem igazan aludtam sokat, de legalább az nem a pia miatt volt. Visszatérve a pénzügyi dolgokra, itt azért nem szarral dobálóznak az biztos. Elég drága italok folytak mindenfele, picit elit feeling. Később mondjuk kiderült hogy összesen kb £300 értekben fogyasztottunk de összeadtuk hogy ugyan ez Londonban inkább £800 korul lett volna, egyszerűen mert sokkal drágábbak az italok ott.

A lakás (ami egyébként hatalmas, egy villa inkább, abból is a nagyobb fajta) nem változott semmit mióta itt voltam tizenegy éve. Szerintem a belső kert és az összes kristálypohár is ott van ahol “hagytam” őket.

Szombat délután elmentünk csoportosan ebédelni, ahol egyebek mellett hangyalárva és minden egyéb féreg volt az ebed. Vagyis csak az előétel. Odafele csináltam par kepét az autóból, kb életképek jelleggel, mély-szegénység sok fele, pedig ez az állam nem is a legszegényebbek közé tartozik (Mexikó is olyasmi mint az USA, abból a szempontból legalábbis mindenképp, hogy „egyesült államok” jellege van.).

Az autópálya környéken sok zászlóval integető embert láttunk, ezek gondolom a helyi éttermekbe próbáltak becsábítani az autósokat. Kár, hogy mivel mindenki azt csinálta, így nem volt túl feltűnő egy újabb zászlós ember. Visszafele olyan eső kapott el minket hogy olyat meg nem nagyon láttam. Sajnos kepék nincsenek de legyen elég annyi hogy az autópályán 25-tel toltuk, és elmentünk egy szerencsétlen autó mellett ami egy méter magas vízben állt, a vezető ott csápolt a kocsi tetején. Vegául egy busz tolta ki a pocsolyából.  Szerencsére nekünk egy picit nagyobb járművünk volt mint az autósnak, de azt hiszem ezt is lehet megfogta volna picit a víz. (http://www.toyota.com/sequoia/)

Miután hazaértünk, kb 6 korul, lefeküdtem aludni mert 2 nap alatt 4 órát aludtam. Vasárnap Teotihuacan-ban jártunk, voltam ott meg akkor amikor előszór jártam itt de nem sokra emlékszem. Mindenesetre kellemes volt, picit meleg, sütött a nap, úgyhogy valamelyest sikerült is leégjek. Megmásztuk a két nagy piramist, kellemes kis aktivitás volt.

Szerencsére bár leégtem, nem kaptam napszúrást, bár volt pár pillanat amikor nem voltam benne biztos hogy megúszom. Ennek egy része persze az, hogy itt több mint kétezer méterrel a tengerszint felett vagyunk ami azt jelenti hogy ritkább a levegő, és ez viszonylag kellemetlen mellékhatásokkal jár, fáradtság, szédülés, stb. Mondjuk rajtam nem jött ki eddig de azt tudom hogy ha sokat rohangászok azt azért jobban megérzem. Kivételesen csináltam sok kepét is. A piramisoknál természetesen igen sokan voltak, érdekes építészet, de nagyon sokat visszaállítottak, mondjuk ez minden nagyobb régi turistalátványosságnál igaz. Érdekes volt viszont hogy bár nagyon sok utcai árus volt, akik minden szart árultak vizet pl nem lehetett kapni. Az este nyugiban zajlott, viszonylag korán feküdtem, meg nem álltam át teljesen az itteni időzónára.

Hétfőn korai keles után irány Chiapas – ez egy állam, a második legszegényebb, kb egy órányi repülőútra van Mexikóvárostól. A repülőút megint csak unalmasan telt, olvasgattam, nem sok jelentenivaló van az úttal kapcsolatban.  Később olvastam viszont h a mexikóvárosi reptéren volt egy lövöldözés, pont akkor amikor ott voltam, csak a másik terminálon. Mi nem tudtunk róla semmit bár arra emlékszem hogy valahova nagyon mentek a rendőrautók. No comment.

A drogháború különben láthatóan zajlik az országban. Mindenfele úttorlaszok vannak ahol véletlenszerűen átvizsgáljak az autókat vagy buszokat, és vasárnap egy katonai konvoj mellett mentünk el, maszkos katonák, járműre szerelt automata fegyverekkel (FN Minimi, azoknak akit érdekel). Utóbbiról kép is van.

A következő 4-5 napra a torzshelyem St Cristobal, ami arról viszonylag híres (sosem hallottam róla) hogy a település központi része hagyományos stílusban maradt fent. A városka cuki, bár elég szegényes, és nem tud senki angolul, meg a szállodában sem, pedig egy Best Western-ben vagyok. Igaz mondjuk hogy egy olyan országban ahol a lakosság 90%-a szegénységben el, nem igazan várható el a nyelvtudás. A település nagyrészt a turizmusból el, bár kevés külföldinek látszó embert láttam és mégkevesebbet hallottam. Viszont megintcsak sok az utcai árus, és a kóbor kutyák is szép számban képviseltetik magukat. Szerencsére azonban nem nagyon érdeklődék az emberek iránt. A marketing itt is hagy kívánni valókat maga után. Az utcai árusok pl nyalókat, csokit és minden hasonló dolgot árulnak, de vizet, fejfedőt, na azt nem. De esernyőt sem. Ehhez tudni érdemes h St Cristobal a hegyek közt van és igen sok eső esik errefelé, viszont amikor süt a nap akkor alsó hangon harminc fok van, inkább több.

Fer azt mondta szerinte 40 is tud lenni, szerencsére annyira nem volt meleg, viszont első nap, amikor csináltam fényképeket a városról, felhős, esős volt, és csak akkorra sütött ki rendesen a nap utolsó nap, amikor mar nem volt alkalmam órákat tölteni fotózással. Így jártam. Visszatérve az első napra, vacsira kb két óra cirkálás után egy taco helyet szúrtam ki magamnak ami elég tisztának tűnt. Az étkezés röhejesen olcsó itt angol szemmel nézve: a kaja amit rendeltem, mint utóbb kiderült akkora volt hogy egy hadsereget meg lehetett volna vele tömni. Átszámolva £2-ért. Mivel a csapvíz nem iható, ezert körbenéztem hogy milyen alternatívak vannak. Bár nem vettem (egyelőre) de a pia nagyon olcsó, az import italok is. Kb kétharmad-fél áron vannak Angliához kepést. De van pl dobozos tea is (mármint olyan doboz amiben a kóla van, nem amiben a tej.), 700ml kb £0.40 – száz forint. Ami meg szinten nagyon olcsó az a kávé – 2.5kg (!!) kávébab 500 peso – £20, 6500 forint.

Rájöttem h a mexikóiak egy része rokonsági viszonyban áll a lámákkal. Azt h mit csinálnak a bokrok mögött azt nem tudom, de hogy baromi sokat köpködnek, az biztos.

Kedden elmentünk a Canyon del Sudimero-hoz. A királyi többesszám nem is tudom pontosan miért van adott h csak én vagyok magamban, de mindegy. A kanyonrendszer a turisták számára egy folyón való motorcsónakázásban manifesztálódik, és szervezett utakat lehet kihasználni erre a célra – mindegyik spanyolul persze. A motorcsónak elég nagy volt, nem számoltam h hányan voltunk benne de hasráütésszerűen harmincan lehettünk, ennyi bele is fért, egy dupla motoros, nagy dög volt. Az időjárás viszonylag kedvező volt, az elején sütött a nap, utána fehér felhők voltak, plusz pára, így a fényképezés nehézkesebb lett mert a gep nem annyira jo színdinamikával bír mint az emberi szem. Bezzeg az ötezer dolláros Nikon gépek..na azok tudnak.

A folyó az esetenként egy km magas sziklak közt csordogál, a helyi állatvilág magában tudja a krokodilokat, kormoránokat, mindenfele nagyobb gyíkokat, és a bánat tudja mit amit nem tudtam beazonosítani. A víz egyébként nagyon koszos, szemetes volt, műanyag palackok mindenütt. Kar, mert szép hely lenne. Közben olvastam h volt ide 50km-re egy 5.3-as földrengés ma. Valószínűleg mert a vízen voltam, nem ereztem. A szálloda és a napi program közt egy sofőr vitt, csak engem. De baromi jo nekem. A sofőr autója kb húsz evés lehetett, és a slusszkulcs állandóan kicsúszott kb kétharmadig. Előnyös dolog egy szerpentines úton. Automatikus kormányzár valakinek? :) De azért a közlekedési szabályok továbbra is érdekesek. Kedvencem az volt amikor felfele, kanyarban, 2×1 sávos hegyi úton előzött egy dupla-traileres kamion egy másikat. Megint csak no comment.

Szerdán korai kelés után elmentünk, ezúttal többen, de megint szervezett módszerrel a Guatemalai határhoz, ahol megnéztünk egy nagy vízesést és pár tavat. Az igazság az, hogy aki mar látott vízesést, és esetleg tavakat, annak egyik sem határozott élmény és meg kell jegyezzem, hogy a brazil/argentin határon levő vízesések ezerszer jobbak voltak. A társaságban senki nem beszelt angolul egy szót sem így a magam részéről az irányonkénti három órás utat vagy kifele nézegetéssel, vagy olvasással töltöttem.

Csütörtökön még korábbi kelessel, és jórészt a szerdai csoporttal elindultunk Palenque irányába. Ez igen messze van onnan ahol egyébként vagyok, így reggel 6kor mar a kisbuszban ültünk. A napfelkeltét sikerült a hegyek között elkapni, de megállni persze nem volt alkalom, így a kepék nem lettek annyira jók, sötétített üveg mogul nehéz mozgó autóból fényképezni minimális fények mellett.

Az út végig nagyon szerpentines volt, így Miss Malacka, egy felettébb kövér csajszi ki is dobta a taccsot, szerencsére csak miután evakuálta magát a jármúból. Reggeli valahol az útszélen volt, majd további hegyi utakon keresztül elértünk egészen fel útig, amikor is meg kellett álljunk, mert a helyiek elbarikádoztak az utat, így tiltakozván a helyi iskola korrupt igazgatója ellen. A blokádosok jellemzően a melegben ücsörögve, páran machetákkal felfegyverkezve álltak, a sok turistabusz meg csak nézett. Kb egy órával később megjelent három katona, automata fegyverekkel, de nem történt semmi, elmentek. Végül visszafordultunk, mert a tüntetés további három órán keresztül zajlott, és Palenque még további három óra lett volna, így csak este 6ra értünk volna oda, és hajnalra vissza. Picit ugy ereztem magam mint a Trónok harca-ban Hodor, aki csak annyit tud mondani mindenre, hogy „Hodor”, mert picit retard szegény. Mivel megint csak senki nem beszelt egy számomra érthető nyelvet, ezert elég nehéz volt kideríteni hogy mi micsoda, miért történik, stb.

A visszafordulás után Toniná-ban kötöttünk ki ez eredetileg nem volt része a tervnek, de jobb híján mást nem tudtak adni. Mindkét hely egyébként a korai piramisokat vonultatja fel, csak Palenque sokkal nagyobb, szebb, gazdagabb, stb. Azt hiszem más kultúrák voltak a két helyen, más időben, de nem volt alkalmam utánaolvasni eddig. Nekem Toniná is tetszett, teljesen más mint Teotihuacan, persze ennek egy része h másik kultúra volt ott, más időben, de azért ennek is volt egy város feelingje, nekem bejött. Sajnálom h a nagyobb területet nem tudtuk megnézni. Apropó, „a tüntetőket lelövik, ugye?

Több napi szívatás után az időjárás egyszer végre rendesen felhőtlen volt. Ezzel aztán at is estünk azonnal a képzeletbeli ló másik oldalara, mert 35 fokban voltunk 4 órán keresztül, semmi szellő, semmi árnyék. Az időjárás-jelentés errefelé nagyon vicces. Mindegy mit mondanak, a hőmérsékletet meg kell szorozni egy véletlen számmal 0.5 és 2.5 között. Na az lesz aznap. Mivel elég közel vagyunk az egyenlítőhöz, ezert déltájt, amikor ott voltunk, semmi árnyék nincsen mert a nap majdnem pontosan felettünk van. Elhasználtam egy harmad tubus 100 faktoros krémet, azt hiszem sikerült nem jobban leégjek, bár vasárnap óta hámlik a homlokom, és mostmár az orrom is. Igaz azóta volt annyi eszem h vegyek egy sapkát, de ma pl nem hoztam napszemüveget. Retard bagoly ( = kurva okos). Egyébként a nem-napszemüveg oka baromi prózai, ha szemüveget veszek fel, akkor nem tudok napszemüvegezni, kvázi napszemüveget csak kontaktra tudok felvenni, de mivel az elmúlt két napban az volt bent, gondoltam tartok egy nap szünetet, mert meg csak ket hete kezdtem lencsézni, és akkor is csak kb heti 2x, ezert nem vagyok hozzászokva. Elsősorban egyébként is az edzessek miatt kell, de gondoltam ide is hasznos lesz.

Visszafele megálltunk megnézni egy újabb vízesést. Értem én hogy szerencsétlen sofőr próbált valamit bedobni a füstbe ment terv miatt, de addigra annyira fáradt és nyűgös voltam, hogy baromira nem volt kedvem megnézni egy patakot, ami kb akkora mint a Rákos-patak x3, és víz folyik benne. Lefele. Érted, gravitáció. Kurva jó, mert ha felfele menne akkor azt mondom kafa. Apropó, találós kérdés: mi az, vízben el és nem érdekel? Szarok rája. Ami viszont marginalisan érdekes volt, az az, hogy láttam hangyákat faleveleket cipelni.

Visszatérve az örökzöld közlekedési témára, hihetetlen amiket itt művelnek. Azt mar mondtam hogy index, sávváltás, ilyesmik nem éppen az európai értékrend szerint mennek, de ma pl korforgalomban forgalommal szemben mentünk, kétszer is, mert a kijárat úgy volt közelebb. és a korforgalom baromira nem volt üres! Állandóan beláthatatlan kanyarokban és emelkedőkön élőzünk, mindezt tele kisbusszal. Az érdekességek sora mar-mar kimeríthetetlen, de az egyik felettébb idegesítő dolog az az, hogy nagyon sok a fekvőrendőr az utakon. Ehhez párosul a siralmas útminőség, és mindjárt kétszáz méterenként kell meg-megállni. Ez tok jo, persze igy nem meglepő h Miss Tehénke rosszul lett (az mar inkább h én nem…). A másik vicces dolog, hogy sokszor teherautók, buszok mögé szorulva megyünk át akkora fekvőrendőrökön, amiken a Birodalmi Lépegetők is csak tipliznének, és mivel errefelé az EURO4-es motorszabvány nem dívik (naná, nem MEX4), ezert ezek a járművek FOSSÁK a fekete füstöt. Buszoknak érdemes elképzelni valami foshadt régi Ikarust, ami már akkor is ciki volt otthon amikor oviba jártam (ahhoz képest most is mennek), teherautónak meg mondjuk egy IFA-t. A fekvőrendőröknek van egy érdekes gazdasági hatása is: nem sokat tudok az itteni lakosság mindennapjairól, de h kurva szegények az biztos, így mellékesként sokan csinálnak valami kis pénzt abból, hogy a nagyszámú fekvőrendőr mellett húznak fel fabódékat, ahol mindenfele ételeket árulnak, helyben főtt kukorica, olcsó dolgok. A pénzesebbek kisebb éttermeket is berendeznek.

A külső területeken egyébként is fura dolog a lakhatás, meg az autóból nézve is. Azoknak, akiknek annyi pénzük van, hogy valamit a fejük fölé húzzanak, jellemzően tákolmányokban, fabódékban, vagy picit jobb esetben olyan, betonból/betontéglából készült házikókban laknak, amin semmi dekoráció nincs. Se festés, se szigetelés, sokszor ajtó/ablak sem. Gyakran még egy külső vakolat-réteg sincs rajtuk. A képeken itt-ott látni. Az ablakokhoz és ajtókhoz a hely megvan, csak maga az üveg nincs ott. Olcsóbb.

További furcsaság a tömegközlekedés rendszere. Azt említettem, hogy a buszok régiek, de igazából nagyon kevés busz van, inkább csak turistabuszok vannak. A városi (kisebb varosokban) közlekedési módszer a kisbusz, amik hivatalos buszok egyébként, mármint funkcióra, és festésre (rajuk van festve h mondjuk 7-es járat), de hagyományos kisbuszokról van szó, 8-9 utassal. A távolsági közlekedés jellemzően inkább teherautókkal, vagy megintcsak kisbuszokkal történik. Az utóbbit nem nagyon kell magyarázni, viszont gyakori látvány h emberek tömegei lógnak a platókon és úgy mennek A pontból B pontba. Ennek vannak szofisztikáltabb verziói is, amikor egy erre a célra kialakított járműben utaznak emberek, az is platós, csak néha van fedele is (nem mindig), de valószínű a legegyszerűbb ha egy IFA jellegű csotrogányt képzelünk el, amin emberek vannak. Vonatok nincsenek, az egész országban évekkel ezelőtt megszűnt a vasúti személyszállítás.

Az egyik dolog amit azt hiszem nem említettem az az étkezés illetve a higiénia. Itt nem csak a járművek vannak harminc-negyven evvel ezelőtti állapotban de minden más is. Olyan étkezőhelyet találni ami nem úgy néz ki mint Pesten a Lehel téri kínai konyhája (mocsadék), az  enyhen bonyolult. Ez nem kötelezően jelenti hogy mindegyik hely automatikusan gyilkos ételt árul de nem mindig van kedvem próbálkozni. Amikor találok tisztának látszó helyet, a kaja akkor sem mindig tul jo. Bár ellenpélda is van mindkét oldalon. Pl hétfőn egy utcai taco-snal reggeliztünk, jo kaja volt, ízlett. Ma is valami utcaitól vettem, mert kellett a váltópénz, jó fej volt a pasas, maszkban főz, h ne kopjon össze semmit, ellenben mindent letapiz, a kaját is beleértve. Nem tudom, ha rámjön a fosás, majd tudni fogom h mitől. De másnap a hotelben is összefogdosta a pincér az evőeszközöket.

Pénteken visszarepültem Mexikóvárosba. Az út megintcsak unalmasan telt, leszámítva egy néha-néha ordító gyereket. A reptérről a ház fele vezető út megintcsak érdekes volt legalább. Az útminőség siralmas, akkora kátyúk vannak amikben tankokat el lehetne dugni, egy olyan varosban ahol soha nincs fagy. A másik kedvencem a csatornafedél nélküli csatornák. Elég sok van belőlük, persze ha belehajt bármi, az tengelytórés. A másik vicces dolog amit láttam az a lámpáknál mindent áruló emberek. Kifestőfüzet, kalapács, kisasztal. Nem vicc. Estere a terv az volt hogy bemegyünk a belvárosba turistáskodni, de ebből semmi nem lett, nem fogja senki kitalálni, tüntetés miatt. Vasárnap választások lesznek, ezert elég nagy a politikai aktivitás. Mondjuk esett az eső és a belvárost láttam regén, tizenpár éve. Végül elmentünk helyette moziba. Tudom ez elég láma dolog, de legalább valami történt. A film egyébként siralmas volt, de ami picit érdekesebb volt az a mozi. Egy VIP moziban voltunk, ahol sima moziülésék helyett borfotelek voltak, amiben hátra lehetett feküdni, pincérszolgalat van, stb. Nem mint otthon. Mindez £5-ért, harmad annyi mint a sima mozijegy Londonban.

Szombaton megint korai keles után reptér, irány Cancun. Csak a dzsekimet és a kisebbik fényképezőt felejtettem Mexikóvárosban (jórészt mert Arturo csak jovo heten jön velünk ezert o nem vett részt a korai kelesben, így a sötét szobában kellett pakolásszak. Mindegy, majd hozzák jövő heten. Fer, az egyik családtag is otthon felejtette a fényképezőjét.) Egyébiránt o rendezte a foglalásokat, be is rakott az ablak melle, pont a szárnyhoz. Mert az kevesebbet rezeg. Persze, csak így semmit nem látok. Előttem meg egy kisgyerekes család ul, a gyerek meg periodikusan ordít. Kitehetnénk a szárnyra, játsszon ott inkább. De kurvára rühellem az összes gyereket. Hangosak, beszarnak, minden baj van velük. Egyébként nem értem h a faszért nincsenek olyan utazási társaságok amik nem családbáratok, hanem kizárólag pont fordítva. 12 év alatt nem utazhatnak velük. Plusz felarat számolnának mondjuk az ilyen járatokra, én kifizetnem. A sárkánytojások az első osztályon nem érdekelnek, de legyen kuss. A gyerekek olyanok mint a dohányzás. Az hogy a hülye szülök örülnek a majmaiknak az az o bajuk de mást ne mérgezzenek velük.

A szombat hátralevő része relatíve eseménytelenül telt. Megtaláltuk a szállodát, ami nem a hagyományos szálloda, hanem egy resort, olyasmi amit a filmekben látni itt-ott, egy több hektáron elterülő komplexum, kvázi-szállodákkal, nyílttéri medencékkel, szórakoztató központokkal, óceánparttal, golfpályával, és mindennel amit akarsz. A belső helyszínek közt golfautók viszik az embereket, amiket itt-ott lehet megrendelni, kb taxi jelleggel, csak ingyen van, mármint nem kerül plusz pénzbe. Van utazási iroda is, ahol az egész heti programot befoglaltam magamnak szépen, elég sok helyre fogok menni majd ha minden jól megy, jórészt piramisok, mert ezen a területen nem sok más van, csak a tengerpart. Az is szép persze, meg érdekes, bár szerintem a végére úgy fogom erezni magam mint Szt Péterváron, mar herótom volt a sok templomtól. Szombat este iszogattunk, beszélgettünk, aztán valamikor 11 korul lefeküdtem.

Vasárnap az első túra jött. Tolum volt a célpont, ami egy piramisvaros. Mint hat sorral feljebb írtam, ez itt kb a felhozatal, nem sok más van, de ebből viszont elég sok. Az utaztatás busszal történt, a csoportvezető ezúttal tudott valamennyit angolul. Egyébként nagyon latszik hogy ez egy turistahely, itt inkább minden angolul van mint spanyolul, emellett sokkal drágább minden mint Chiapasban volt. Igaz Chiapas a második legszegényebb állam, ez a környék pedig a gazdagabbak közül való. A reptértől több mint 50 kilométeren keresztül jórészt csak olyasmi resortok vannak mint amiben mi is vagyunk, valami 84 ezer szoba összesen. Természetesen a turistabuszok modernebbek mint amiket korábban láttam.

Igazából két, egymástól független piramisvarost néztünk meg, az egyikből alig maradt valami, csak kb három épület, de azokat jórészt meg lehetett mászni. Egy erdő közepén volt. A másik, ami valóban Tolum volt, egy jobban konzervalt varos, a tengerparton, több épülettel, picit jobban tervezett turista-információval. Sok volt az orosz, és természetesen az amerikai. Az utóbbiak nem meglepőek hiszen ez nekik közel van és olcsó is.

Hétfőn Chichen Itza volt a terv. Szerencsére ezúttal nem volt útlezárás, így el is jutottunk oda, de az út maga nagyon hosszas volt, nem csak időt tekintve, hanem mert állandóan megálltunk, hogy valamit ránk sózzanak. Az első megálló egy Patyomkin falu volt, ahol elvileg a helyi maják élnek. Igazából kb három ház volt, és két kút. és vagy hét üzlet. Meg le is fenyegetőztek mindenkit, hogy aztán egy jó drága tequilás üvegre nyomtassak a fejünket, és azt eladhassak. Nem vettem, mar csak azért sem, mert nem hagytam h lefényképezzenek egy kukoricaföld előtt. Közben a buszban a túravezető FOSTA a szót, ráadásul csomószor  teljesen irreleváns baromságokról beszelt, pl hogy a mindenféle kövekkel történő hátmasszázs az azért jó, mert az valami speckó módon irányítja az energiákat. Anyád. Követ szerencsére nem árultak. Holnap füldugóval megyek azt hiszem. Később megálltunk ebédelni, de az is egy igen gondosan kiválasztott hely volt, ami mellett hogy-hogynem volt egy mini bevásárlóközpont. Persze előre meg lett mondva hogy mit érdemes jó drágán venni mert az mekkora jó dolog mar. Kapja be. Az egyetlen hely ahol nem akartak minden szart ránksózni az a WC volt. Pedig ott is elég sok volt..

Amit érdekességként megfigyeltem viszont, hogy valóban maja leszármazottak is jórészt keresztet hordanak a nyakukban, ami szerintem egy picit kellemetlen dolog. A majáknak természetesen megvolt a maguk vallása, majd amikor a spanyolok megérkeztek az 1500-as években, akkor nem csak elterjesztették a kereszténységet, de rá is kényszerítették az emberekre. Viszont manapság vallásszabadság van, így gondoltam nagyobb százalékban tértek volna vissza a régi isteneikhez, de úgy tűnik nem. Kár. A kereszténység öl, butít és romba dönt. (esetleg savakkal aldehidet képez. Vagyis az az alkohol.)
Visszatérve Chichen Itza -ra: A célpont kellemes hely volt, egy újabb piramisváros, fénykorában 25 négyzetkilométeren, 50 ezren éltek ott.

Ma mar csak az latszik, h nagy volt a hely, de több épület vagy megmaradt, vagy restaurálták, és nem lepte be az erdő, ellenben az árusok mindenhol ott voltak. Később valaki félhivatalos közeg azt mondta hogy 800 (!!) eladó van a területen. Szerintem csak ennyinek van engedélye, nem mind egyszerre volt ott szerencsére. Mindenki persze ugyan azt árulta, és ráadásul komplett baromságokat, mint pl „jaguár hangot produkáló valami”, meg ilyesmik. Tudom ez az előbbi baromi konkrét, de kb ennyire volt releváns is, amellett a jómunkásemberek olyanok mint a piaci legyek és a cigányok kereszteződése, lerázhtatanok. Megintcsak vannak képek, az idő jo volt, a felhők is jók voltak a kepékhez. Visszafele sikerült majdnem befejezzem a harmadik könyvet. Haladok lassan. Az autópálya mellett nem sok látnivaló volt, és be is sötétedett…

Kedden a napot azzal indítottam, hogy félhullán fogmosás közben sikerült eltévesztenem a számat, így a fél pofám tele volt zöld fogkrémmel. Ezután újabb adag piramist néztem meg. Eddigre mar kezdtem picit unni a dolgokat, bár a mai (Ek’Bal) annyiból volt jobb mint egyik-másik amit az elmúlt napokban láttam, hogy nagyon kevesen voltak ott, ezert szabadon lehetett mászkálni, fényképezni, leülni, stb. Valamint nem nőtte be az erdő, vagy ha mégis, akkor is kitakarítottak, ezert nem volt különösebb látható nyoma a dolognak. Szerencsére a buszos utazás picit elviselhetőbb volt mint az egy nappal korábbi, rövidebb is volt, és a túravezető is csak odafele pofázott sokat. Az amerikaiak megint nagyon nagy számban képviseltettek magukat, bár azt hiszem ez nem annyira sokkoló.

Szerdán Xcaret-ben voltam. Ez egy fura/érdekes de mindennél inkább hibrid hely. Eredetileg itt is régészeti ásatások voltak, de végül az egész környékre egy szállodát és egy nyugati jellegű szórakoztató parkot építettek, amiben a szabadtéri dzsungeltől kezdve a földalatti folyókon át a kulturális show-ig minden volt és minden megtalálható. Elég drágán, mondani se kell. A park egy nap alatt nehezen bejárható, de  végülis azért sikerült kipróbálni a barlangi úszkálást, végigjárni pár ösvényt, megnézni pár speckó hazát (mint pillangó-ház, ilyesmik), denevér-barlang…tetszett. Pár képet is csináltam. Este elmentünk vacsizni ahol kibeszéltük a világot négyesben. Családi dolgok (leginkább az ő családjuk), üzlet, jövő, ilyesmik. Az étterem és az étel is nagyon kellemes volt, szabadtéri, de azért valamelyest hűtött, az egész valami £70 korul volt négy emberre, 6 koktéllal. Ez otthon amennyire számoltuk, kb 2.5x ennyi lett volna. Kivételesen én fizettem, leginkább mert eddig mindent valaki más fizetett, illik alapon. Legalább ez is letudva.

Csütörtökre a terv az volt hogy egy helyi szigetet látogattam volna meg egymagamban, de ebből végül nem sok lett: a gond igazából annyi volt hogy a sziget kizárólag búvárkodásra jó. Engem ez egyrészt nem érdekel, másrészt meg azzal is gondjaim vannak hogy a fogkefét a számba tegyem, nem hogy mást, mert egyszerűen nem viselem ha dolgok vannak a szambán, fulladozok tőle. Szerencse h nem a pasikat szeretem. Amellett a szigeten kizárólag csak bérelt autóval lehet közlekedni, én meg nem annyira vezetek sokat. Végül a szálloda belső medencéinél kötöttünk ki pár órára, iszogattunk, beszélgettünk, szocializálódtunk, pancsoltunk, ilyesmik. Pár mondatot beszeltem egy feka csajjal, akiről annyit volt érdemes tudni, hogy a bőrén és a haján kívül mindene kék volt: a pohara, táskája, törölközője, napszemüvege, gyűrűje, bikinije, koromlakkja, stb. Színes egyéniség. Vagymi.  Este megint vacsizni mentünk, nekem polip volt a menü, de nem az amit Angliában polip címszó alatt adnak és mikroszkóppal kell enni mert annyira pici, hanem  normálisan megtermett és megfőzött példány volt. Emellett megérkezett Fer pasija Németországból, meglepő módon a srác nemet (igaz én meg Angolországban lakom de csak részint vagyok angol.) A sráccal nem sokat beszeltem mert este 8 körül érkezett, mindketten zombik voltunk, plusz azt hiszem annyira nem volt kimondottan nagy az érdeklődés sem.

Péntek reggel 5kor keltem hogy napfelkeltét tudjak fényképezni, ami több okból felemásan sikerült, adott hogy a napfelkelte 6.15kor volt és az ég alja elég parás/felhős volt, szóval nem estem hasra a kepéktől. Reggel visszamentem aludni, bevágtam egy adag ruhát a mosodába, most pedig (fel három van per pill) a tengerparton ülök, sort iszom, barnulok, és írogatok/olvasgatok. Van wifi is. Egyik ismerősöm hajós blogját olvasom, valami pár evvel ezelőtti kalandja, de szerintem a repülőn is ezt fogom olvasni annyit irt, hogy ha a Gyűrűk Ura-bol és a Háború & Bekéből csinálnánk Descartes-szorzatot, akkor is ez lenne a hosszabb. (A matematikában, közelebbről a halmazelméletben az A és B halmaz Descartes-szorzatán [ejtsd: dékárt-szorzat] (vagy direkt szorzatán) azt a halmazt értjük, melynek azon rendezett párok az elemei, amiknek első eleme A-beli, második eleme pedig B-beli és a szorzat minden lehetséges párt tartalmaz.). Este elvileg buli lesz, mármint bepattanunk egy helyi klubba aztán ropjuk a keringőt. Aki ismer tudja hogy inkább fejnék meg egy génkezelt tehenet mint buliba menjek de mindegy. (Azt mar csak csendben jegyzem meg, h adott h városi gyerek vagyok, azt se tudom a standard tehén mennyiben különbözik egy kacsától, nemhogy a génkezelt, de marginális apróság.). Most jött épp erre a staff (nem a fadarab) és csak úgy adott egy manós jégkrémet mindenkiék. Vicczes.

Ezt leszámítva egyébként minden elég drága, de a fizetési rendszer centralizált. Amikor becsekkoltunk akkor csípőből levontak 10 ezer peso-t a bankszámlánkról, ez kb 150e forint lehet, és utána bemondásos alapon csak annyit kell mondani hogy a szobaszám 1736-2 és kész. Minden, utazás, kaja, pia, képeslap,  bélyeg, akármi, az így megy, levonjak a tízezres keretből, majd a végen amikor kicsekkolunk holnap, a maradékot visszatoljak a számlára. Mindenhol pincérek köröznek, és arra varnak h leszólítsuk őket mint a taxisokat, hogy akkor most kerek 3 doboz sort, vagy amit éppen. A hely egyébként nem pici. Főszezonban 2500 ember dolgozik itt, és bár azt nem tudom h mennyit fizetnek nekik, de valaki biztosan meggazdagodik: az, hogy egy lakás egy napra 3000 peso az egy dolog, de mint kiderült ez itt egy timeshare, amit eddig is tudtam, de a reszelteket nem: 20 évre ki kell fizetni 3 millio peso-t: ez normális pénznemben kb £150,000 (52m HUF) + (!!) 50,000 peso (£2500/880e HUF)/év. Ezert egy hetet kapsz egy egyszobás lakásban. Márvány ide v oda, akkor is. Plusz persze amit elköltessz. Ossza le mindenki magának hogy egy hét egy 5 csillagos szállodában olcsóbb. Cserebe kapsz egy kb 60nm-es lakást, amiben minden márvány ami szolid, és a legjobb anyagokat használjak fel. Minden, ami nem számít bele az alapköltségbe nagyon drága. Szendvicsek 100 peso (£4), masszázs, stb drága. Kb londoni árakat érdemes számolni. Nem meglepő módon senki nincs itt egymagában, és kevés a fiatal, akik mégis fiatalok, sokszor rokonokon keresztül lógnak itt.

Szombaton szállodát váltottunk – ez benne volt a tervbe, mostmár Cancunba mentünk át. A szállodai szoba/lakás a földszinten van, közvetlen előttünk az óceán. Más nem sok történt szombaton, leszámítva h este a többiek ivós játékokba kezdtek, aminek az lett a vége hogy rajtam kívül mindenki segg részeg lett. Szerencsére én megelégeltem a dolgot meg az előtt h leittam volna magam. Vasárnap így aztán a korai keles mellett picit kókadt volt a társaság, de a nap érdekesre sikerült. Elmentünk meglátogatni a család egyik helyi ismerősének a földjét, amin egy olyan beömlő van amit korábban írtam. A rendszerhez egy teljes barlang is tartozik, ami akkora mint több focipálya. Közben két helyi ember taco-t csinált nekünk, és iszogattunk, beszélgettünk. A pasas nagyon gazdag egyébként. Emellett 56 éves létére valami 19 éves kubai csajjal jár, aki állítólag igen ronda.

Közben miután megnéztük a tavat, ettünk, ittunk, vigadtunk, kézilabdáztunk is. Szerintem egy tucat részeg vak retard sikló jobban nyomta volna mint mi mindannyian, de mindegy, azért jól éreztük magunkat. A vicc mondjuk az volt, hogy mivel a hely nincs kiépítve, ezert a kövekre lehet csak leülni és minden földes/koszos, így mindannyian tiszta mocskok vagyunk, és persze mindannyian jellemzően világos színekben mentünk. Sok bagoly.

Hétfő elég siralmasan kezdődött. Első kőrben siralmas alvás után 6 előtt keltem, hogy egy égésznapos túrára menjek. Csak épp a busz nem jött értem. Később megpróbáltam megcáfolni azt a fizikai alaptételt, hogy két dolog egyszerre nem lehet egy helyen. Magyarul véletlen belerúgtam az ágy sarkába, ami eredményeképp kora délutánra a lábujjam új színekben pompázott és méretet tekintve marginalisan megnőtt. A napot végül otthon töltöttem, teljes unalomban. A terv ugye az égésznapos program lett volna, azonban mivel a program elmaradt, a család meg nélkülem programozott (adott h elvileg nekem is dolgom lett volna), nem sok maradt hatra mint körbejárni a helyi bevásárlóközpontokat, utcákat (van egy főút azt kész), aztán vagy az erkélyen rohadni vagy a hűtött szobában, mikor hol. Este végül meghozták a pénzt amibe az út került volna, plusz egy üveg valamilyen italt. Meg később este, olyan tíz korul elhatározták a többiek h elmegyünk inni. Nem sok kedvem volt hozza, de végül velük mentem. Az esemény jól sikerült, kb minden ami iható volt azt megittuk vagy kipróbáltuk. Kokalevélből alkohol, égetett (vagyis inkább égő/felgyújtott) alkohol, bármi. Ennek megfelelő mennyiségű pénzt hagytunk ott. Én fél egy korul eljöttem, a többiek azt hiszem maradtak egy ideig de nekem viszonylag elég volt annyi, a másik meg hogy befejeztem az ivászatot arra az estere és nem akartam túlságosan kivenni a részemet a számlának azon részéből amit utánam ittak meg.

Kedden délelőtt a tengerparton voltunk, majd ebéd után a reptérre vezetett az utam. A repülőút unalmas volt, de legalább csendes, ami, annak fényében h a reptér valahol egy ovi/bölcsőde hibridre emlékeztetett, igen megnyugtató élmény volt. Persze ettől függetlenül nem aludtam egy centit sem az éjjeli gépen, de az nálam normális.

Képek itt.