Viktor legújabb kalandjai….Londonban!

Mire ez a post élesedik, én valahol a repülőn leszek London felé. Aki követte a blogot, vagy csak ismer, az tudhatja, hogy tavaly október végén Wellingtonba költöztem, azzal a feltett szándékkal, hogy akkor ott boldogan élni amíg meg nem halni. Ebből kevés dolog jött össze. Tudom, fél év nem éppen elegendő idő arra, hogy bárki bárhol is otthon érezze magát, vagy megállapodjon, de én úgy éreztem, hogy a nagyvárosi lét mostmár sokkal erősebb elvárás számomra, mint, hogy lefoglaltnak tudjam érezni magam egy olyan településen, ami alig 200 ezer lakosú, és ahol a legnagyobb probléma, hogy kinek milyen gondjai vannak a bojlerral, vagy a kerítéssel, vagy általában a házzal. Emellett maga a munka is nagyon távol állt attól, amiben megállapodtunk, sokkal inkább support meló volt, mintsem developer, és az esetek többségében nem sikerült túlságosan hasznosan kitölteni a napi 8 órát az irodában – igaz talán tudtam volna másik munkát keresni-találni.

NZ egy csodálatosan szép hely, amit mindenkinek érdemes megnézni, körbeutazni, kipróbálni mint turista, esetleg eltölteni egy pár hónapot, de azoknak, akik a felnőtt életük jó részét egy “megavárosban” töltötték, ahol minden azonnal elérhető, mindenből bőséges a választék, zajlik az élet, stb, azoknak nem egyszerű megszokni, hogy az ország fővárosában a legtöbb fajta boltból csak egy van, az is csak munkaidőben van nyitva, és mindenre heteket kell várni, hogy behajózzák az országba, ami miatt legendásan drága az élet. Lehet, ha Budapesten maradtam volna, vagy egy kisebb településen Mo-n, akkor ez is jó lenne. Mostmár nem fog kiderülni.

Biztosan sokan vannak, akik számára ez egy baromi jó dolognak hangzik, orbáni gondolattal, három gyerek, négy kerék és más nem is kell. Tuti, hogy az elkövetkező időszakban csuklani fog a világ, amikor csak magamban azon fogok anyázni, hogy megint milyen baromi tömeg van a metrón, sztrájkol a szakszervezet, kurwáznak a lengyelek, curryt főznek a pakik, kergetnek a jótékonyságis gyűjtögetők, robbantgatnak a szuicid tevehajcsárok, megy a brexit stb. Kezdem feladni, hogy valaha is megtalálom magamat, de addig is futok Londonnal egy kört még.

Persze ez egy összetettebb kérdés. Az egyik utolsó Londonos írásomban megemlítettem, hogy magam elől menekülök. Úgy tűnik ez egy “családban marad” jellegű dolog, nem én vagyok az első ilyen, de bárhova is megyek, mindig ott leszek, idegesítő módon. Az angolban van egy olyan, hogy “someone’s heart is not in it“, magyarul nincs benne a szíve, nem teljes elszántsággal csinálja. Nekem ez a fél év ilyen volt. Amikor ideértem kb a második gondolatom az volt, hogy “mi a fenét csinálok én itt”, és ez nem is igazán javult a későbbiekben. Talán el akartam szabadulni Európából jó messzire, csak értelme nem volt. Ráadásul közben belegabalyodtam itt is valakibe, akitől most nehéz elszakadni. “Szar az egész”, ahogy mondani szoktam amikor már nem tudok semmi jót mondani. Persze ahogy Londonban is otthagytam valakit, itt is itthagyok valakit. Mesteri érzékkel tudok jó kapcsolatokat létesíteni pár héttel lelépés előtt.

Szórakoztató, de mostantól legalább a blog nevének lesz némi értelme. Eredetileg a backtotheuk név azon lustaságomból eredt, hogy próbáltam valamit keresni ami névben Angliához kötődik, és a Scooter Back in the UK száma jutott eszembe, csak nem figyeltem, hogy in, vagy to. Az előbbi jelentése kb “ott[hon] az EK-ban (zajlik valami)”, az utóbbi pedig “vissza az EK-ba”. Amikor elkezdtem blogolni, kb egyiknek se volt nagy értelme az én szemszögemből. Így 9 év után legalább ezt a hibát javítottam.

Hogyan tovább és mi lesz a blogon….ha nem is nulláról kell újraindítani mindent de ettől függetlenül érdekes helyzetem lesz Londonban, mert se lakás, se munka, se semmi. A tavalyi barátnőm azóta már nincs, a szokásos hosszútávú kérdéseken (gyerek-nem-gyerek) nem jutottunk dűlőre (kell a fenének leginkább, a gyerek mármint), úgyhogy szingli lettem. Ennek megfelelően az elején nem fogok nála lakni, hanem egy ismerősömnél, aki persze nemrég pasizott be, úgyhogy ez biztosan érdekes lesz. Kell majd találni munkát is, a terv hogy szabadúszó projektet találjak, de azért nem akarok idétlen időket tölteni ennek a keresésével, úgyhogy lehet “hagyományos” munka lesz belőle. Ezekről majd itt is tervezek beszámolni.

Ha a munka megvan, lehet majd újra lakást is keresni. Valószínűleg nem fogok oda költözni ahol korábban laktam, mert picit kieső helyen van, és mostmár ott is felmentek az árak, így a terv egy picit beljebb, Acton környéken lesz, de mint annyi más is, ez is ingatag. Amellett próbálom majd valamivel jobban kiélvezni a nagyvárosi létet, aztán hátha egyszer megvilágosodok, hogy mit és merre is kellene.

Megmenekült az utolsó Ikarus

„Megmentettük a régi Ikarus-gyár utolsó autóbuszát, amit 15 év szolgálat után most vontak ki a forgalomból Angliában.”– mondta Vitézy Dávid, a Közlekedési Múzeum főigazgatója.

A napokban Budapestre visszaérkezett busz 2001-ben épült és akkoriban a XXI. század Ikarusának szánták. A típusból összesen 11 darabot gyártottak az Egyesült Királyságba, ahol az Arriva üzemeltetésében közlekedtek. A DAF alvázra épített kocsik teljesen új formatervükkel és új műszaki megoldásaikkal jelentős fejlesztésnek számítottak és a brit városokban napjainkig futottak. A 2000-ben bemutatott alacsonypadlós, jobbkormányos városi típus már részben alacsonypadlós volt, beltere a Budapesten máig közlekedő Ikarus 400-as típuscsaládba tartozó kortársainál több részletében kidolgozottabb, továbbfejlesztett: az utastér mentes volt a látható csavaroktól és a balesetveszélyes élektől. Bár finanszírozási okokból a rendkívül ígéretes típusból tizenegy kocsinál több nem épülhetett, a legendás Ikarus gyár tervezői és mérnökei bebizonyíthatták, hogy képesek a nyugat-európai piacok megrendelésére is korszerű autóbuszokat tervezni még a 2000-es évek legelején is.

A 80-as évek második felében a belső kínálat nem tudta kielégíteni a városi buszok iránti igényt, így lehetősége nyílt az Ikarusnak, hogy városi, illetőleg elővárosi kocsival rukkoljon elő a szigetországban. A 400-as család karosszériáját adaptálták a DAF cég alvázára 1989-ben, így megszületett a 480-as típus. A típus pályafutása 1997-ben fejeződött az utolsó kivitelek legyártásával. A 480-ast a 481-es alacsony belépésű típus váltotta fel 1997-ben. Ezt a típus 1999-ig gyártották, és 30 darabot szállítottak Nagy-Britanniába. Az angol partner (Hughes Daf Ltd.) a piaci pozíció megtartása érdekében a formaterv módosítását kérte, így született meg az Ikarus 489 Polaris.

Tizenegy kocsi elkészülte után a típus finanszírozási gondok miatt feledésbe merült, pedig a rajzasztalon már létezett a bal kormányos változata is. Az autóbuszt Fodor Lóránt tervezte.

A 12.000 mm hosszú, 2.500 mm széles, 3.030 mm magas járművbe DAF GS 160M típusú, Euro 2-es, 218 lóerős erőforrás került, ZF Ecomat 4HP 500 4+1 sebességes hidromechanikus sebességváltóval (integrált retarder és kick-down funkció).
A járművek belső kialakítása is a 21. századi igényekhez mérten lett kialakítva. Az utastérben a korszerű újítások egy része nem a megrendelő kérésére volt alkalmazva, hanem azért, mert a 489-es volt az új városi típuscsalád előfutára. A belső burkolóelemeket lekerekítették, a rögzítőelemeket elrejtették, így az utastér mentes volt a látható csavaroktól és a balesetveszélyes élektől. A kapaszkodók és az utasülések egy része, egy sínrendszer segítségével eltolható volt. Az autóbuszok alacsonypadlós részében és a hátsó kerékdob mögött szerelt Imag Komárom utasülések rögzítési pontjai az oldalfalban voltak, így azok semmilyen módon sem érintkeztek a padlóval. Minden üléssort elláttak leszállásjelzővel (oldalanként 1-1-el).

A 489-es külső és belső designja, valamint a felhasznált technikai újításai forradalminak számítottak a maguk korában.

[Képek: BKM, szöveg BKM és Ikarus-EAG Facebook]

Az ékezetek támadása, valamint régi anyagok átstruktúrálása

 

1674Sajnos a bal oldali képen egyetlen darab ékezet sincs, de nem találtam semmi olyan képet a neten amiben gonosznak látszó ékezetes betű formájú kardos ninják támadnak a monitort bámuló felhasználóra, úgyhogy ezt teszem inkább be. Az elmúlt pár hét során végigmentem az eddigi kb kétszáz írásomon, és amennyire tudtam, kijavítottam a helyesírási hibákat, leginkább az ékezetek hiányát. Mindamellett biztos, hogy maradt még épp elég hiba, mert a Chrome nem jelzi mindegyiket, de azért így sok év után ez is haladás.

Az ékezeteken kívül picit kitakarítottam a halott linkeket, a régi picasa oldalakra mutatókat, képeket amik már nem léteznek, stb. Picit olvashatóbb lett a blog talán.

A másik dolog, hogy a régi anyagok nagyon ömlesztve és követhetetlenül lettek írva, ezért, bár valószínűleg senkit nem érdekelnek már, de a napokban át fogom rendezni picit, aminek az lesz az eredménye, hogy aki RSS-ben vagy emailben követi a blogot, az lehet, kap néhány értesítőt 2008 körüli “új” írásokról.

A többi hírt majd később kapjátok.

Utolsó sétám a Pék utcán

Gerry Rafferty-nek van az örök érvényű száma, Baker Street. Szerintem mindenki hallotta már, még akkor is, ha nem mindenki tudja felidézni magában. Tudom sokat anekdotázok itt a blogon, de volt évekkel ezelőtt egy ausztrál barátnőm, aki egyszer mondta, hogy elképzelte magában, amikor, mielőtt lejár a vízuma utoljára végigvezet Park Lane-n, vagy Piccadilly-n, aztán annyi és nincs tovább mert irány a reptér. A lány azóta is itt van, igaz nemsokára valóban hazaköltözik Brisbane-be, de most már saját akaratából. Nekem nemrég volt az utolsó sétám Baker Street-en. Ahogy feljöttem a metróból, egy szaxofonos játszotta Rafferty számát. Ennél jobban a helyzethez illő búcsút nehéz lett volna összehozni.

Volt nekem mindig két nagyon kedvenc számom ha Londonról volt szó. Az egyik a Baker Street, a másik a Sultans of Swing, utóbbit most nem részletezem, mert a hatvanas évekről szól leginkább. Aki nem ismeri a BS-t, vagy nem tud angolul, vagy nem figyelt rá eléggé…a szám egy pasasról szól, aki a Baker Street-en sétál, picit részeg, hosszú napja volt, és azon gondolkodik, hogy bár a városban mennyi ember van, mégis mennyire nincs semmi lelke Londonnak. Mennyire azt hitte, hogy itt mindent megtalál, és mennyire hatalmasat tévedett. Persze csak még egy év, és boldog lesz, de valahogy sosem történik meg, csak telnek az évek, de semmi. (a szöveg megy tovább, de azt már rátok hagyom megfejteni).

Szerintem London tényleg ilyen. Az angolban van egy kifejezés, “transient”, a szótár szerint múló, mulandó, tűnő, átmeneti, ideiglenes, tünékeny. Ez London. Itt semmi nem állandó. Lehet szeretni, nemszeretni, de akkor is ilyen.

Amikor kiköltöztem Oxfordba, eltoltam egy évet “tanulással”. Persze ha az óráim felére bejártam, akkor már szerintem sokat mondok. Közben jelentkeztem több mint ötven munkahelyre, aztán felvettek valahova. Átkerültem Londonba. Másfél évig bődületesen utáltam a helyet – nem volt senkim, ismerősöm, barátom, senki. Aztán megtaláltam a meetupot, meg ismerősök költöztek Magyarországról ide, feldobódott az életem. Barátok jöttek, barátok mentek. Voltak, akiket a blogon keresztül ismertem meg, és bár tudom, hogy a mostani költözés járuléka lesz az ismerettségek egy részének lebomlása, de azért sok jó(fej) ember vett itt körül.

Ezalatt én is változtam. Sikerült megdöntsek pár erős kétséget magamban-magammal kapcsolatban, leginkább, mert volt aki szembeszállt a saját hülyeségemmel, és én hagytam magam. Gondoltam sose vesznek fel az Accenture-hoz, valakivel fogadtam, hogy így lesz. Persze, nyertem, nem vettek fel, de utolsó körig jutottam. (Én úgy voltam vele, hogy fel se hívnak majd. Azért nem vettek fel, mert a csoportmunka fő kérdése valami sporttal kapcsolatos hülyeség volt, arra meg nem tudtam semmit hozzátenni, mert nem érdekel a sport. Utólag örülök, h nem vettek fel.) Megcsináltam a Mensa-tesztet, amit csak azért vállaltam be, hogy megmutassam valakinek, hogy nem fog menni. Sikerült. Azt hiszem akkor picit meghüppentem. Egy másik barátnőmmel szakítás után azon sms-ezgettünk, hogy csináljak valamit amitől mindig is féltem. Kellően részeg állapotomban bejelentkeztem egy ejtőernyőzésre. Talán modernkori életem legjobb döntése (mondván ezután már mitől féljek [a fogorvost leszámítva…]). Sikerült több, jól fizető, szerződéses munkát találjak, és többször pályát módosítsak, amivel most eljutok kiwiföldre. Utazgattam sok érdekes (és egy-két kevéssé érdekes) helyre.

Mi köze ezeknek Londonhoz? Annyi, hogy a város engedett kibontakozni egy picit. Sose fogom megtudni, hogy Budapesten ebből mi és hogyan valósulhatott volna meg, de ha azt mondom, hogy ott ennyi lehetőség nem adódott volna, és még most is úgy érezném, h minden amit elértem a szüleim közbenjárása okán volt (amerikai egy év 2000-ben, magán fősuli, első itteni év finanszírozása), akkor valószínűleg nem lennék távol az igazságtól.

img_20161025_000505Mondjuk továbbra sem tudom, hogy mi szeretnék lenni, amikor nagy leszek, de legalább annak ellenére, hogy a Föld másik végére soha nem egyszerű költözni, most talán először úgy érzem, hogy nem csak a víz visz, hanem legalább csónakom van a kurva óceánban. Ez is haladás. Szerintem ehhez az kellett, hogy itt legyek és meglássam magamban a lehetőségeket.

Miért megyek akkor mégis el? Erre több verzió van, de ha a magam elől menekülést kiveszem a listából akkor marad a fenti nyafi: a város a maga módján üres, lélektelen, hatalmas, időigényes, túl sokszínű és igazából nem vágyom már ide. A nyári brexit-szavazás, illetve az azt megelőző erősen demagóg kampány se sokat segített a helyzet virágillatú megítélésén. Ez majd természetesen a következő évek során kiderül, akár csak az is, hogy mennyire fogom megtalálni a helyemet egy négyszázezres “kisvárosban” ami 20-30 évvel (állítólag) le van maradva Anglia mögött kb minden szempontból. Erről majd a másik blogon olvashattok. Az itteni ismerőseim szerint rövid távon visszajövök. Szerintem nem. Ha kiwiföld nem válik be, akkor inkább tovább nézelődök. 8 év London után másra vágyom mostmár.

Addig is búcsúzónak egy régi klasszikus (a képek nem az enyémek, de tetszett az összeállítás):

Angolosan Távozni…Vixit

Legutóbb ott fejeztem be, hogy nincs tovább, meglett az állampolgárság, kész. Igazából azóta történt is pár dolog, és mivel van egy elég nagy hír is, ezért gondoltam összefoglalom az elmúlt majdnem két évet, de előtte rátérek a lényegre: október végén Új-Zélandra költözöm. [taps] – Most akkor mindenki olvassa végig ezt az írást, és a vége felé lesznek részletek a kiwiföldről is.

Na de mi is történt az elmúlt bő másfél-két évben? Volt pár dolog amiről nem írtam a blogon mert addigra eléggé lecsengett bennem az írogatás, de akkor most gondoltam felhozom, mégpedig a munkaköri változások. Erről, majd ha egyszer ráveszem magam írok részletesebben, de ha valaki még emlékszik akkor valahol ott hagytam abba, hogy egy piackutató cégnél voltam elemző, majd miután megelégeltem hogy £35,000 körüli összegekkel kellett szenvedjek, felmondtam. Igazából ez mosthoz képest 2.5 éve volt kb. Ehhez sokat segített az is, hogy az akkori főnöknőm egy munkamániás bolond volt aki vasárnap hajnali 2kor emailezgetett részegen a beosztottainak, ahelyett hogy az ágyban csinált volna valamit. A cég azóta egyébként majdnem csődbe ment, és a majdnem itt inkább azt jelenti, hogy “még nem, de baromi jó úton haladnak”.

Miután elhagytam a GfK-t, átmentem szerződéses vonalra. Ez magyarul a szabadúszó kategóriát jelenti, és az analitikai vonalon itt napi £300-400 környéki fizetések járnak mellé, bruttóban persze. A szabadúszói (freelance) ágazat is megér egy misét, de nagyon leegyszerűsítve az előnye a relatíve alacsony (céges) adó, a magas napi fizetés, és a tapasztalatszerzés lehetősége, adott h minden ügyfél más, minden projekt más, így valóban lehet érdekes dolgokkal szembesülni miközben pénzt is kap az ember, nem kell az irodai politikához jópofiznia, és ha seggekkel vagy körülvéve…nos akkor is 3-6 hónap után tovább lehet menni. Az sem utolsó, hogy két munka között el lehet menni hosszabb nyaralásokra, kb. amíg a takaró és a pénztárca engedi, 1-3-6-stb hónapokra, hiszen a “szabit” magunknak adjuk ki. A negatívumok közt felhoznám azon problémát, hogy ha valaki nem dolgozik (mert éppen projektek közt van, vagy eltörte a lábát és nem tud dolgozni) akkor nem is kap fizetést. Erről pár sorral lejjebb majd még írok.

Így keveredtem 3 hónapra egy szabadúszó poziba (a Dunnhumby-nál), majd utána lecsúsztam egy másik munkáról, mert akkoriban az útlevelem valamelyik hivatalban volt éppen (ez még bőven az állampolgárság előtt volt, csak sosem írtam róla.), majd végül “nagynehezen” találtam egy újabb szerződéses munkát a Worldpay-nél. Ez a kettő összesen 9 hónapig tartott, ezután volt az Új-Zélandi utam, amiről itt is írtam. Miután visszajöttem a messzi világból, újra becsatlakoztam a Worldpayhez, ezúttal nem mint elemző, hanem mint adatbázis-fejlesztő (SQL Dev), de még szabadúszó. Itt jöttem rá, hogy mivel mindig is kb bukdácsoltam matekból, a szabadúszó elemzőknek pedig kell a statisztikai tudásanyag, ezert jobbnak láttam átállni a fejlesztői vonalra, immár hivatalosan is. Közben elmentem turizmus és felfedezés céljából Ausztráliába, erről talán már nem írtam itt (ez már 2015 tavasza volt), de az az út is kb “csak” egy hónapos volt, majd miután visszajöttem Londonba, különféle okokból (leginkább nem találtam munkát, mert egyrészt gonosz szél fújt, másrészt pedig nem volt meg a kellő tapasztalatom ahhoz amit szerettem volna) 7 hónapig nem csináltam semmit. (leszámítva, hogy itthon ültem, költöttem a pénzt, egy ismerősöm meg az idegeimet tépte mert itt lakott picit tovább mint gondoltam, 3-4 hónapig. Miután végül október környéken kiköltözött, akkora volt a boldogság, hogy azóta se kerestük egymást. Kinőttem azt hiszem az ismerősök és ismeretlenek befogadásából.) – ősz óta tehát visszakeveredtem a hagyományos (nem freelancer, hanem ‘normális’, permanent) munkába, most már SQL fejlesztőként – persze csak egy ideig. Ezen a területen a tapasztaltabbak napi £500-550 korul kaphatnak, ami azért nem kevés pénz, még akkor sem, ha most már azért határozottan többet kapok mint a korábban említett £35k. Maga a munkahely egyébként elég necces, a 20 emberből álló kontingensből idén eddig hatan mondtak fel, és legalább egy tudom h munkát keres. Ha kiwiföld nem jött volna össze akkor valószínűleg én is elég gyorsan továbbálltam volna. Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy tanulnivaló van mit, és tavaly ősszel már picit úgy voltam vele hogy bármi normális munkát bevállalok mert azért 7 hónap seggen csücsülés errefelé alsó hangon is kb £14,000 költséget jelent, ami azért nem kevés, még ha az embert meg is fizetik korábban.

A munka mellett sikerült pár utazást is beilleszteni a menetrendbe. Ausztráliát és UZ-t már említettem, illetve voltam tavaly májusban Bulgáriában, megnéztem Szófiát, valamint egy elhagyatott kommunista partközpontot is; novemberben egy szűk hetet Észak-Koreában is (Csernobil után ez már majdnem alap…), valamint idén tavasszal Japánban. Akit érdekelnek, a flickr oldalamon vannak képek az összes helyről.

A szociális életem változó, ismerőseim nem kis része vagy lebabázott, vagy legalábbis olyan kapcsolatban él, ahol kevés idő jut másra – ez persze normális, valahol olvastam régen, hogy az ember kb 7 évente lecseréli a barátait (nem az ismerőseit) – függetlenül attól, hogy ez mennyire igaz, valahol reálisnak érzem a tapasztalatok alapján. A kiwis blog bevezetőjében írtam olyasmit, hogy a telefonomban levő 21 kontakt közül 5-6 párt alkot, egynéhány elköltözött másik országba, egy db nem is ember, néhány nem Londonban lakik, stb. Meetupokra kevesebbet járok, a kirándulásokat az elmúlt 2 évben hanyagoltam. Kicsit unalmas bejárni ugyan azokat a tájakat évente többször és heti jelleggel jópofizni az újdonsült londoniakkal, hogy mégis hóvarjú (how are you), és mióta vagy itt, és ki vagy és a többi. Kell a fenének. Persze mivel a négy fal közt nehéz új emberekre találni, ezért hullámokban néha kimozdulok és úgy teszek mint akit érdekelnek az új arcok az új csoportokban. Valahogy próbálom megtalálni az egyensúlyt a túl sok és a túl kevés közt.

És akkor végül kiwiföld. Október legvégétől Wellingtonba költözöm, találtam munkát, az egyik helyi banknál leszek adatbázis-fejlesztő. Egyelőre egy 30 hónapos munkavízummal, amit majd valószínűleg elég korán megpróbálok lecserélni egy flexibilisebb papírra, hogy ne csak egy helyen dolgozhassak, vagy legalábbis legyenek opcióim, aztán a többit meglátjuk majd. Egyelőre még nincs hol lakni, és viszonylag kevés a konkrétum a terveimmel kapcsolatban, de majd kialakul. Már nagyjából felfedeztem magamnak tíz vagy tizenöt meetup csoportot amik szimpatikusak lesznek, úgyhogy próbálom majd limitálni az otthon töltött depressziózásos időt. Lesz természetesen blog is, két nyelven, de egy helyen, a http://viktor.kiwi oldalon lesz a tartalom elérhető idővel. Még lesz itt egy post a napokban, de a következőkben ott találtok meg, ha érdekel még amiket írok.

Hello Index – a többi hol marad? Moszatízű marha, jéghideg nők…

Az indexen megjelent két cikkel kapcsolatban gondoltam kifejtem a véleményem (elsőmásodik), nem utolsó sorban mert megint úgy érzem, h az otthoni médiának sikerült nem egészen rátenyerelnie a releváns dolgokra, másrészt az nekik szánt emailemből sikerült kivenniük a “how are you?” részt, aminek a legkisebb jelentősége sem nagyon vanogat…

[az alábbit írtam nekik, reméltem relevánsabb blokkok is megjelennek, az első cikkre reagálva…]

Kicsit reagálva arra, amit a srác írt, mert sok helyen kimaradt a magyarázat…

  • Igen, a bankszámla vicces dolog, kell valami háttértörténet hozzá, magyarul lakcímigazolás, és néha munkáltatói igazolás is, ami akkor nem egyszerű, ha most jött az ember. Sokat segít, ha valaki ismerőse hajlandó adni egy papírt, hogy ott lakik a delikvens, ezt van, ahol elfogadják, van, ahol nem. Az itteni jogrendszerek egy részét nem frissítették a bánat tudja mióta, amikor a bevándorlás máshonnan és máshogyan zajlott. Az akkori viszonyokat az ilyen elvárások kiszolgálták, mert az alja népnek nem kellett akkor még bank. Voltak csekkek helyette.
  • Csekkeket ma már nem nagyon használnak kb. sehol, max a fizikai munkások kifizetéséhez. Ellenben az USA-ban még divatos.
  • A tejes tea és az ecetes sült krumpli megszokható, 7 év után már normális.
  • A krikett lényege, hogy ütések közben lehet inni. Mármint a nézőknek. Elég lassan folyik ugyanis az a játék, és régen a birodalmi időkben így tolták el a fehérek a napjukat. Sportosan ittak és közben beszélgettek. Egy 5 napos test match széria után mindenki atom részeg (volt), az asszonyt meg nem vitték.
  • “Egyszemélyes rendezett sor” – ez a Watching the English c. remekműből van, olvastam, jó könyv, egyébként igaz, én is rászoktam. Ennek egy része abból ered, hogy a buszokra elől kell felszállni a jegy/oyster bemutatásával, a busz meg, Budapesttel ellentétben a buszmegálló táblánál fog megállni, így mindenki tudja, hogy hova álljon, ha jön a busz. A többit össze lehet logikázni.
  • A csapok valóban idegesítőek. Ha már a fürdőszobánál tartunk, másik személyes kedvencem a konnektorok hiánya a fürdőszobában (ennek jogi háttere van a 1960-as évek környékéről, ami cserében az akkori biztonsági standardokból adódott, csak azóta nem sokat változott a jogrendszer, viszont ma már nem ráz meg a kapcsoló/dugó, ha picit párásabb a levegő)
  • Vonatok: drága mert nem az adófizetők pénzéből tartják fenn, hanem az utazókéból. Csak ezt sokan elfelejtik. Másutt az állam nagyon sok pénzzel tolja a vasúti költségek kiegyenlítését, itt kevéssé. (persze attól függetlenül íneffektív az egész rendszer)

A többi nyafira nem reagálok, mert szerintem tejfolt is talál, aki akar, és tejfolt kb. az eszik, aki magyar kajára vágyik egy olyan városban, ahol kengurutól krokodilig mindent megkapni és nem is kerül kisebb vagyonba (konkrétan: Borough Market, Archipelago étterem stb.)

Dolgok, amik szerintem jók:

  • Szarkazmus/angol humor: pár év alatt meg lehet érteni, és nagyon szórakoztató tud lenni. Aki nem érti, persze szenved ezerrel.
  • A multikultinak vannak jó vonásai, csajozás szemszögéből sem utolsó, amellett változatosak az emberek, és ha megfelelő munkakörökben dolgozik az ember, az alja néppel nem találkozik annyit.
  • Pénz: London drága, de ha valaki jókor van jó helyen akkor nagyon sok pénzt lehet szakítani, és ehhez nem kell kokainfüggővé válni vagy politikus fiának születni [igaz az utóbbi itt sem gond].
  • Világváros: ha valaki itt unatkozik, azt magának köszönheti. (ezt úgy, hogy rühellek partyzni, úgyhogy pont nem oda megyek)

Ami semlegesen érdekes:

  • Health & Safety — kicsit urban legend, de egy ismerős mesélte h egyszer volt egy irodában, ahol tilos volt kulcsokat tárolni a szekrényben, mondván, ha valaki megbotlik, és beleesik a szekrénybe akkor megsérülhet. Egyébként jellemző az itteni munkahelyi rendszerre.
  • Az angoloknak mindig másodrendű emberek leszünk, mindegy, hogy £20k vagy £200k a fizu. Ez persze rendben van, otthon is igy néz mindenki a bevándorlókra. Csak nem kell álmokat kergetni, hogy kizárólag törvényi előírás miatt majd tényleg másképp gondolkodnak az emberek.
  • A munkahelyen mellettem ülő itt született indiai csaj (kb. 25) masszívan rasszista, rosszabb véleménye van az indiaiakról, mint nekem.
  • Houseshares. A magyar kultúrában felnövőknek azt tanítják, h onnantól, hogy van lakásod leszel valaki. Itt az angoloknál ez nem ennyire jellemző, így elég sokan vannak, akik relatíve idősek (mondjuk 30+), van pénzük, es haverokkal laknak. Nekik nem prioritás.
  • Ki szereti, ki nem, de a bicajosok mostanában nagyon teret nyernek az utakon. Ezt mindenki döntse el magának, h jó-e.
  • Munkakeresés: itt mindenki hazudik egy picit. De csak egy picit. Aki nem hazudik egy picit sem, az nehezen talál munkát, mert mások mindig jobbnak tűnnek majd.

Ami kevéssé jó:

  • Tömegközlekedés: sikeres ember buszon nem utazik, mert gettó, helyette inkább a metrón a 40 fokban rohad a heringjáraton (lásd szarkazmus, de egyébként sokan tényleg így érzik az egészet [én is])
  • Túlzott liberalizmus/multikulti: ez most picit más tészta, de azt az első sokkhatás után megtanulja mindenki, hogy Londonban fehér angolok nincsenek, úgyhogy aki angolt tanulni jön ide, az rossz helyen keresgél. Viszont Kelet-Londonban konkrétan leszállsz Whitechapel-nél, és ordít a müezzin, éjjel meg súrlódások vannak abból, h egyesek nem a sáriának megfelelően viselkednek, a rendőrök meg nem tesznek semmit, mert az elkövetők britek, és szavazóbázis. Kb., mint otthon a cigányok, csak hatványozottan rosszabb.
  • ‘How are you?’ A felületesség idegesítő. Ezt egyébként ki lehet védeni, én mindig rávágom, hogy ‘still alive‘, szerintük vicces, én meg elmosolygok rajtuk. Ennek egy része persze h otthon megszoktuk, hogy ha nem érdekel mi van valakivel, akkor rá se nagyon hederítünk.

(….)

Egyébként attól függően h milyen jellegű tapasztalatokra van igény, ha komolyabb témákra is akad….

Egy dolog, ami elég zavaró, de sajnos nem egyedi, az a politikai indíttatású népbutítás – most nem a tv-ben es sajtóban fellelhető celebhirekre gondolok mert aki nem vágyik arra az nem néz tv-t es nem olvas ingyenes napilapot a metróban.

Inkább arról van szó, hogy huzamosabb ideje fekete bárányként állítja be a mindenkori kormány a K-Európaiakat, mondván kihasználjuk a szociális rendszert, és csak a szoc támogatások miatt vagyunk itt. Persze biztosan vannak olyanok, akikre ez igaz, és támogatandónak tartom azokat az intézkedéseket, hogy érkezés után 3 vagy 6 hónapig ne lehessen semmit igényelni, azonban az igazi gond azokkal az észak afrikaiakkal és arabokkal van, akik munka- és iskolaidőben 4-5-6 gyerekkel pongyolával a fejükön mászkálnak az utcákon.

Értelemszerűen azok a purdék sem tanulnak sokat, és a család sem munkából él. Tőlük persze elvenni a segélyt dupla politikai öngyilkosság: ők, illetve sok társuk többedik generációs, brit, szavazó, velünk ellentétben.

Persze sötét bőrűekkel negatívan kivételezni azonnali rasszizmusvádat eredményez, de mi fehérek vagyunk, tehát szabad.

Az más kérdés h egyszerű Darwinizmus, hogy akinek hosszú tavon sok gyereke van, az veszi át a hatalmat (“erősebb kutya baszik”), és pillanatnyilag az itteni kormányzatok sokat tesznek azért, h sikeres szavazat vásárlással vágják az európai kultúrák alatt a fát. Ja de ilyet mondani is rasszizmus. Pedig csak statisztika.

Nem a segélyek hiányával van a bajom, sosem kértem, sosem kellett, egyébként sem szorult belém sok baloldaliság, inkább az zavar, hogy egy ideig reméltem h az emberek ilyen fokú populista hülyítése csak otthon divat, de ebből a szempontból itt sem sokkal jobb a helyzet.