Filmkritika — Terminator Dark Fate ★★★☆☆

Ritkán járok moziba, hiszen tartja a régi mondás, előbb utóbb minden megjelenik “DC-n és kazettán” — no a DC hálózat nem tudom létezik-e még, van helyette torrent, de a lényeg, hogy nem szeretek 13 fontot kiadni azért, hogy valaki előttem rágcsálja a popcornt és fél óra reklám is legyen a film előtt, szóval évente max kétszer megyek.

Mivel TV-t se nézek, a gépen meg adblock van, munkába meg nem is akarom tudni mióta nem járok (“work from home” lassan fél éve), kicsit elszoktam a hirdetésektől, így nem tudom mi zajlik a kapitalizmus világában. Ennek megfelelően csak egy hete láttam egy buszon, hogy megint új film jön az Emberböllér szériához és mert a T-filmek mindig is nagyjából az általam pozitívan ítélt filmek közé tartoztak, beleértve a T3, Salvation és Genisys darabokat is, gondoltam megnézem. Innentől picit spoileres.

A TDF úgy volt beharangozva, hogy a “félresikerült” T3/Salvation/Genisys filmeket teljesen ignorálva a T2 közvetlen folytatása lesz, előkaparták a két főszereplőt (Schwarzenegger mint “T800/Carl”, Linda Hamilton mint Sarah Connor, de Edward Furlong kimaradt a buliból), akik megöregedtek, James Cameron is részt vett a projektben, ítéletnap elmaradt, stb. Ehhez képest csütörtök este lehetett vagy 25 ember a moziban, egy nappal a bemutató után. Persze ez nem kötelezően alap semmire, de nagyobb érdeklődésre számítottam.

A történet nagyjából kitalálható: a nagyjából-jelenben (2020) járunk, amikor visszaküldenek a jövőből egy gépet, valamint a másik oldalról egy embert akik egymást hentelik, hogy megöljenek/megvédjenek valakit aki majd fontos lesz. Ebbe annyi csavar jön, hogy a film első jelenetében megtudjuk, hogy az 1997-es világégés elmaradt a T2 film után, majd kb egy évvel később egy visszaküldött Terminator, persze standard Arnold fejjel megöli John-t, de Sarah valahogy mindig tudja mikor és hol jelennek meg Terminátorok és valahogy irtja őket, viszont sose tudja, hogy pontosan ki küldözgeti neki az üzeneteket amikben ezek a pontos részletek le vannak írva. (1999/2000-ben nem nagyon volt még mobilszolgáltatás az USÁ-ban, de ezt hagyjuk). A filmreview-ek amiket olvastam még kiemelik, hogy mennyire pozitív, hogy női főszereplők is vannak, akik beszélgetnek, nem is mindig fehérek, stb, ez engem hidegen hagy, de valóban ilyenek is vannak a filmben. A gépi oldalon a nagy csúnya gonosz monstrum egyik érdekessége, hogy a fizikai vázát szét tudja választani a folyékony fém váztól és mindkettő önálló életet tud élni (hiszen ez nem is a T-vonal, mert az nem létezett, hanem ez más, “Rev9”), ezért a pozitív szereplőknek másfél terminátort kell szemmel tartaniuk.

Image result for terminator dark fate

A film során kiderül, hogy Sarah-nak a Carl néven futó régi terminator küldözgeti az üzeneteket, aki egyébként egész pontosan az a gép, amelyik megölte John-t de azóta “emberiességet növesztett” (grew a conscience ami ugyan öntudatot jelent, de itt nem azon van a fókusz, aki megnézi majd megérti de kb megbánta amit tett stb…egy gép ami nem érez.) — ez is milyen már, bár a filmben tesznek egy próbát ennek az elmagyarázásra de akkor is fura; felesége és befogadott gyereke lett, és függönyöket árul, és saját bevallása szerint “nagyon szórakoztató” a személyisége. Megtudjuk azt is, hogy mivel a Cyberdyne megsemmisült, Skynet se készült el, de helyette lett egy Legion nevű AI ami pontosan azt csinálta mint Skynet csak igazából más a neve. Azt hiszem nem árulok el semmi sokkolót, hogy végül sikerül az ellenállás jövőbeli fő szervezőjét megmenteni és a gonosz gépet kivégezni.

Nagyjából ennyi a film története. A BBC annyit írt a kritika végén, hogy “please terminate this franchise”, és a maguk módján igazuk van. Ennek a filmnek nincs valós indoka a létezésre, leginkább mint “T2 folytatás” nincs. Amikor a T2 kijött 1991-ben, az akkori CGI-képességek mellett hihetetlen volt amit belepakoltak, a többit pedig ugye CGI nélkül kellett megoldani, irodaépületet felrobbantani (amit csak egyszer tudtak megcsinálni, hiszen akkoriban a renderfarmok nem voltak képesek helyettesíteni az ilyesmit, szóval ott tényleg a levegőbe repült egy irodaház), stb, amellett maga a sztori is baromi érdekes volt, gép a jövőből, vicces kommentek itt-ott, jó és általában nem kiszámítható jelenetek, stb.

Azóta eltelt majdnem 30 év, és az, hogy van egy CGI gép, pár üldözős jelenet, sok CGI robbanás, és adott, hogy amerikai, nem pedig koreai filmet nézünk, egyértelmű az első pillanattól, hogy mi lesz a vége. Csak 1991 óta volt pár nagyot szóló film, ha mást nem akkor ugye lehet a Marvel-filmekre, vagy Avatarra gondolni (mindegyiket rühellem, de a CGI + akciójelenetek szempontjából azért a nézőközönség már eléggé megszokta a magas színvonalú alkotásokat gyenge sztorival)…maga a sztori pedig nagyon vékony. A sokat ekézett T3-ban elég sok időt töltenek azzal (értsd 3-4 jelenet), hogy elmagyarázzák Skynet mi, hogyan aktiválódott, stb. A Salvation-ban szintén. A Genisys kb arról szólt majdnem végig, hogy Skynet-eredettörténet, ráadásul abban az időszakban, amikor a valós Facebook/Google elkezdett azzá válni ami felé ma is halad, egy mindentudó AI. Ehhez képest a TDF-ben annyit tudunk meg a Legion-ról, hogy első nap elment az áram, második nap jöttek a rakéták, és harmadik napra eljött a világvége. Ez ennyi, egy hosszabb mondatban elmondva, ennyit tudunk meg a sötét sorsról. Meg azt, hogy a T800 letelepedett, Carl néven fut, családja van, de a feleségének nem tűnt fel 22 év alatt, hogy a férje nem ember, 200 kiló, nem alszik, és amikor mondja neki, hogy “eljött a nap, most mennie kell és i won’t be back” akkor szó nélkül, egy öleléssel távoznak. Azt már meg se merem kérdezni, hogy ha a Cyberdyne/Skynet vonal halott, akkor ki/mi küldte vissza azt a T800-at ami megölte John-t, adott, hogy ők innentől nem léteztek.

A film pedig nagyon kiszámítható, ami a 84-es és 91-es filmek korában még nem volt meg, itt biztosra lehet érezni, melyik jelenet után jön meg az utolsó pillanatban “valami amitől a főhős nem hal meg”, vagy hogy a végén a csaj aki a jövőben az ellenállás vezetője lesz mennyire elérzékenyül, azok után, hogy az azt megelőző két órát azzal töltötte, hogy csirkéből tökös csajjá vált 2-3 nap leforgása alatt, de azért inkább-nem-akarja-megölni-egyébként-is-haldokló-embertársát-hogy-azzal-megmentse-magát-és-az-emberiséget-majd-aztán-mégis.

Ez mind teljesen rendben van, de semmi különös. A film itt 15-ös karikával fut, amerikában R, ami asszem szintén hasonló, de nem hiszem, hogy a 15 évesek közül sokan látták volna a 91-es, hátmég a 84-es filmet, amik viszont a maguk módján fontosak ennek a filmnek a megértéséhez. Azt se tudom lenne-e türelmük megnézni az első filmet, ami ma már picit lassú. Lehet van, amit nem kéne állandóan folytatni próbálni.

★★★☆☆ — de inkább 2.5, csak olyan nincs.

Az északi sínbuszok

Picit más vizekre evezve, leginkább el a politikától, visszatérek a közlekedés témájához, amiről már hosszabb ideje nem írtam. Talán vannak akik emlékeznek, hogy anno a MÁV próbálkozott azzal, hogy egy Ikarus 260-ast szó szerint sínbusszá alakítson, akit ez jobban érdekel annak itt a wikipedia cikk magyarul.

Miközben az ikarusos projektből nem lett sok, mert gondok voltak a “kormányzással”, meg a fékezéssel, illetve pár egyéb dologgal, a britek is megpróbálkoztak a saját sínbuszukkal a 80-as évek legelején, kb hasonló indokból mint a MÁV: a szárnyvonalakra kellett valami olcsó megoldás mert nem voltak fenntarthatóak, de bezárni mégse annyira akarták. A Pacer néven futó vonat az ikarusszal ellentétben nem annyiból állt, hogy vasúti kereket tettek a busz alá, hanem buszalkatrészekből építettek egy vonatot, emiatt nem is jöttek elő ezek a problémák…voltak helyette mások.

Pacer vonatok Exeterben, 2011 (wiki)

A Pacereket 1980-87 gyártották, és mint sokszor a vasútnál, csak ideiglenes megoldásokként gondoltak rájuk, max 20 éves élettartammal….persze még most is futnak, talán jövőre vonják ki őket a forgalomból, bár az RMT (szakszervezet) szerint még 2032 (nem huszonhárom) szerint is menni fognak, ha addig szét nem esnek. (jogilag egyébként 2020-ban ki kéne vonni őket, mert nem felelnek meg a kerekesszékesek igényeinek).

Leyland National

A szerelvény alapja a Leyland National busz volt, és elsősorban onnan jött az igény rá, hogy az első generációs DMU vonatok megérettek a cserére, de a BR (British Rail, kb MÁV) -nek nem volt pénze az elsőhöz hasonlóan jó minőségű szerelvényekkel cserélni a kiöregedő kocsikat. Végül két nagyobb típus tervezésébe fogtak, a Sprinter, valamint a Pacer szerelvényekbe. A Sprinter egy komolyabb, nagyobb, nehezebb DMU volt, miközben a Pacerek a “kici occó” kategória felé mentek inkább, és a vidéki szárnyvonalakra tervezték őket. Az eredeti Class 140 prototípus valóban egy buszra épített vonatvezető kabin volt, meg persze kicserélték az alsó szerkezeteket is, egy tehervonat-vázát használták fel erre. A motorja 200 lóerős volt, ami nagyjából megfelel az otthon gyakori BZMot vonatnak.

Class 141

Az első “normál” széria, a Class 141 már kocsinként két motorral szerelt, 410 LE-s azonban forgóváz nélküli szerelvények voltak, továbbra is Leyland busz alapokon. 14 év használat után pár darabot Iránba exportáltak, ahol további 8 évig működtek. Az országban maradt darabokat pár évvel bevezetésük után felújították, mert nagyon megbízhatatlanok voltak. A forgóváz hiánya egyebek mellett azt is jelenti, hogy ennél az egész szériánál kocsinként csak 4, nem pedig 8 kerék van.

Class 142 belülről

A második generációból 96 darabot rendeltek, és Class 142 néven futottak, és nagyjából a korábbi generációnak megfelelőek voltak, valamivel nagyobb utaskapacitással. Szokásos problémaként merült fel a nagyfokú oldalirányú himbálózás, rázkódás, rossz rugózás, háttérzaj, valamint a kanyarokban a csikorgás. Későbbi felújítások után a szerelvényekbe 2db , egyenként 230LE-s motor került. A C140-141-ekkel ellentétben ezek még ma is forgalomban vannak.

A későbbi Class 143 és 144 típusok már újabb buszokra épültek, és a kettő közti legnagyobb különbség a motor volt, valamint kisebb, a külsőt érintő változások: a 143-asban továbbra is összesen 460LE volt, a 144-esben már 690LE — ez egyébként “csalás”, mert a 144-esek egy részét 3 kocsis összeállításban hozták forgalomba, tehát a kocsinkénti lóerő nem változott.

Akit érdekel a téma nem-szaknyelv angolul, itt talál róluk pár érdekességet.

Mit csinál a miniszterelnök a hivatalba lépése napján?

Most, hogy “kedvenc” szőke majmunk miniszterelnök lett, a BBC-n volt egy érdekes cikk ami bemutatja a mindenkori miniszterelnök [PM] első napját.

Mivel Magyarországon egyelőre még nincs királyság, az itteni folyamat eléggé különbözik az ottanitól. A kimenő miniszterelnök ugyanis először ellátogat az uralkodóhoz, majd bejelenti neki személyesen a lemondását — ezzel együtt pedig megnevez valakit, aki szerinte alkalmas a kormányalakításra. (Ez akkor is így zajlik, ha választások történtek, és a kormánypárt elvesztette a választásokat, ez esetben a kimenő miniszterelnök az ellenzék vezetőjét nevezi meg).

Csókolózás nincs….

A megnevezett személyt az uralkodó meg/behívja a palotába, ez kb egy órával az előző esemény után történik, így technikailag kb egy óráig nincs miniszterelnöke az országnak. Az új PM aztán “kezet csókol” az uralkodónak, bár ma már maga a folyamat kevéssé fizikai. Nagyjából innentől kezdve az illető hivatalosan a miniszterelnök.

A mindenkori PM a Downing st. 10-ben lakik, ez kb olyasmi piciben mint a Fehér Ház az USA-ban, azzal együtt, hogy persze mindig a mindenkori PM lakik ott, tehát most pl May kedden kiköltözött, Boris meg szerdán be. Megérkezése után a PM azonnal beszédet mond a sajtó képviselőinek, ez általában valami rövid szentimentálisabb szösszenet, May a szociális egyenlőtlenségekről beszélt, Thatcher egy ima-részletet mondott, Brown meg idézte a volt iskolai mottóját, ami határozottan laza fordításban úgy szól, hogy “baromira próbálkozni fogok”. A mini beszéd után a PM bemegy a lakásba, és találkozik a logisztikai kiszolgálókkal. A kimenő miniszterelnököt kitapsolják, az újat pedig betapsolják.

A tapsikolás (ezt a szót sorban most harmadszor akartam s helyett sz-szel írni, pedig nem vagyok pösze, hátmég nem írásban — tapszihapszi?) után azonban kezdődik a “nem csak játék és mese” blokk, ilyenkor a kormány még hivatalosan nem alakult meg, az általában a következő 1-2-3 napban történik, de a PM -re egy több órás tájékoztató vár, aminek a jó részét a közszolgák tartják. Magyarországgal ellentétben (értsd nagyjából-normális helyeken, bár nem tudom ez a melléknév mostanság mennyire igaz erre az országra) a közszolgák ugyanis valóban (inkább) politikától, és a mindenkori kormánytól függetlenek, ezért nem is szokás lecserélni őket kormányváltáskor (kormányváltás: főnév, jelentése esetenként ismeretlen). A procedúra része az is, hogy a mindenkori nemzetbiztonsági vezetőség leűl az új PM-mel, és beavatja…a nemzetbiztonsági dolgokba. Ezt a BBC nem írja külön de elég egyértelmű, ugyan adott h Boris külügyminiszter volt, és ezért elég sok dolgot titkosított anyaghoz hozzáférése volt korábban, de általában a bejövő miniszterelnöknek elég sok az újdonság ezen a téren. A nemzetbiztonsági megbeszélés része persze az ország nukleáris fegyverek irányításának témája, majd a PM-nek kell írnia egy (kb) “legvégső esetben” levelet, amiben leírja parancsba, hogy ha az országot atomcsapás pusztítaná el, akkor az atomtengeralattjárók parancsnokainak mi is lenne a konkrét feladata. Ezeket a leveleket a BBC szerint lezárják, és elteszik, amikor pedig a miniszterelnök megszűnik PM-nek lenni, a leveleket megsemmisítik. Mondjuk azt nem írja a cikk, hogy ha atomot dobnak a belvárosra, akkor melyik zombi lesz az aki a széf olvadt maradványaiból összerakja a hamut, de mindegy.

Egy másik BBC cikk ír hosszabban arról, hogy Blair pontosan milyen tájékoztatást is kapott beiktatása során 1997-ben. Ezek egy része elég személyes, Blair esetében pl határozottan felhívták a figyelmüket arra, hogy a különféle megjelenésekre illik változatosan felöltözni neki is, meg a feleségének, is, és persze ezt saját zsebből kell fizetni, tehát lesznek szívesek több ruhát venni. Voltak akkor olyan tanácsok is, hogy érdemes a Lord-ok házában ülőket miniszteri munkákkal ellátni itt-ott, nehogy kitolásos alapon keresztbe tegyenek a miniszterelnöknek.

Tessen ruhát venni…

A tanácsok egyébként nem igazán publikusnak szántak. A fenti cikk kitér arra is pl, hogy a skót függetlenségi törekvések managelésére rossz példa lenne mondjuk Belgium, ahol mindig is erős káosz volt ezen a fronton, és a belgák egyébként sem túl jók a különféle törvények gyakorlatba ültetésében, pedig akkor még nem is tartottak ott, hogy majdnem két évig nem volt kormányuk (a belgáknak).

További tanácsok szóltak arról, hogy pl a lovagi és egyéb kisebb kinevezéseket érdemes olyan embereknek adni, akik nem manageri, hanem “csinálási” helyzetben vannak, mert az “jobban hat a közhangulatra”.

Akit érdekel olvassa el a cikket, elég hosszan írja ezeket a tanácsokat, szórakoztatóak a maguk módján. Na de visszatérve a zombi apokalipszis utáni atomcsapásra, a PM-nek a korábban említett levelek megírása utána meg kell neveznie két helyettest arra a célra, hogy a PM kiesése esetén atomcsapást tudjanak kezdeményeztetni, ha kell.

Ezután picit kevéssé formálissá válik a dolog megint, és a gratulációk következnek telefonon általában.

A BBC cikk hosszasabban ír erről, de a következő lépés a kormány tagjainak megnevezése, vagy legalábbis ennek a folyamatnak az elkezdése, helyettesekkel, mindennel. Persze a hivatalos kormányprogramot is el kell kezdeni tervezni, ez általában a normális (értsd választások utáni) kormányok alakulásánál picit relevánsabb. Amikor ez mind megvan, kezdődhet az egyik legkeményebb munka a világon: Larry macska boldoggá tevése.

Az igazi főnök

Erről egy harmadik BBC cikk ír, persze kellően szórakoztatóan, de a lényeg hogy van egy irodai macska aki már évek óta ott él és kapkodja az egereket, és picit szórakoztató szimbólummá vált az idők során, nem utolsó sorban mert a szomszédban is van egy macska, és a kettő notóriusan nem viseli egymást. Hivatalosan egyébként 1929 óta van egérfogó DS10-ben.

Szolgálati közlemény: fotók elérhetőségének változása

FYI 2019 január elejétől a Flickr-n történő változások miatt az ottani képek törlődni fognak (fizessen értük a halál, automatikus törlés vár rájuk). Ezzel együtt megvontam a hozzájárulásomat a flickr-yahoo-oath rendszertől az adataim kezelésére ezért az ottani fiók valamikor jövő ilyentájt törlődni fog. Januártól tehát az itteni képes útibeszámolók nem lesznek képekhez csatolva, ezzel együtt több olyat nem fogok írni, jövő novembertől pedig a megmaradó kb ezer kép is törlődni fog a flickr rendszerből.

Ha a Google Go addig elindul akkor meggondolom, hogy átálljak rá, ha nem, akkor a vizuális tájékoztatásnak befellegzett, aki ismer személyesen facebookon, úgyis megtalálja a képeimet.

Modern életem talán legnagyobb kalandja egy éve indult

Anélkül, hogy visszanéznék, emlékszem volt egy olyan bejegyzésem (lehet a viktor.kiwi blogon) ami azzal kezdődött, hogy a Scorpions-féle Wind of Change szólt és kaptam egy munkaajánlatot Új Zélandról. Most épp a Gyűrűk Ura filmzenéje szól, annak is a második száma, Concerning Hobbits az angol címe (a filmet ugye Kiwiföldön forgatták), melynek refrénje az alábbi (talán Göncz Árpád fordításában):

Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel,
felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,
utak találkozása vár,
futok, a lábam bizsereg
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?

Na szóval én egy éve mentem el Kiwiföldre – földrajzilag. Hogy egyébként hová, azt ki mondja meg?

Tudjátok, mindig sok olyan pont van valaki életében amire utólag úgy tekintünk vissza, hogy az egy fontos napja volt a múltnak, de ezen emlékek jó része véletleneken alapul(t): mikor van valami gyerekkori baromság a játszótéren ami esetleg örökre meghatározza a személyiségfejlődést, mikor találkozunk valakivel tinderen aki később fontos lesz, mikor ír valamelyik blog-olvasó, hogy “mik a fizetések Angliában” amiből aztán egy barátság alakul ki, történik valami jó vagy rossz, esik a fejedre egy zongora (sajnos-szerencsére erre még nem volt példa), ilyenek. Meg van az a pár dolog amikor elhatározzuk, hogy valami baromi fontos fog most történni, mert szerintünk az kell, és utána belevágunk. Na én tavaly ilyenkor ültem (úgy tűnik ülni rövid ű…rövidseggűeknek van kitalálva a Gugli szerint) fel a gépre ami aztán jó messzire is vitt.

Az a helyzet, hogy amikor 17 éve, 17 évesen kimentem Amerikába egy évre, az egy fix idejű projekt volt, 2000 augusztusától 2001 júniusig tartott, ezt tudtam én is, a család is, haverok is, stb. A vízum egy tanévre szólt, és bár azért mentem ki akkor mert Magyarországon akkori meglátásom szerint minden szutyok volt, azért mégsem akartam kint maradni a végére. Amellett, hogy sok (??) jó és kevéssé jó dolog történt velem az amerikai egy év alatt, annyira messze van a múltban, hogy csak emlékfoszlányok maradtak meg belőle. Feldolgoztam, ha valaki kérdi, hogy jó volt-e, mindig csak azt mondom, amit egy könyvben olvastam, hogy “se nem jó, se nem rossz, ellenben hasznos”. (a könyv azt írta, hogy “más”, ez is igaz, de nekem inkább mégis hasznos). Ez utóbbi biztos, mert ott jöttem rá, hogy egyedüli gyerekként nem én vagyok az univerzum közepe, nem körülettem forog a világ, és ami van, az se kötelezően az én szájam íze szerint zajlik.

Ezzel ellentétben NZ még pillanatnyilag nagyon forró talaj nekem: elvileg az volt az utópia (piálok azóta is eleget), a Kánaán, meg a mifene, ahol boldottá lesz. Aztán persze csak magam elől menekültem, megint örökölt vonás, írtam már erről pár szóban korábban. Aztán eltelt egy év, elmentem, visszajöttem. Közben néha felviláglik egy-egy zene a telefonomon, ami valamiért megmaradt mozzanatokra emlékeztet az ottani bő fél évemről, és picit szétcsúszik a világ. Volt egy szám, Vangelis-nek az Ask the Mountains c. száma, amit egy 12 órás éjjeli buszos utazás során (AKL-WLG) dobott be a telefon párszor. Azóta se tudom diszasszociálni az egésszel, pedig csak egy baromi fárasztó buszos út volt. Igaz a zene szövege releváns volt az akkori depis hangulathoz, hiszen akkor már tudtam, hogy 2 hónappal később jövök vissza. Mike Oldfield Return To Ommadawn (pt1) c. száma erősen megmaradt a fejemben pár héttel azutánról, hogy az akkori Londoni exem eltűnt a radarról, miközben én épp egy hegyen másztam 600 méterrel, és 45 fokban a szakadék felett. Valahogy beégett, azóta is nehezen tudom leszakítani az össze-nem-függő emlékdarabokat egymásról.

Visszajövetelem óta persze nem találom a helyemet. Pedig minden kb annyira jól alakult, amennyire lehet: találtam projekt munkát, kettőt is, a mostani ráadásul elég hosszúnak igérkezik, két (adag) ismerősnél csöveztem, most hétvégén költöztem új lakásba, ahol szerződés szerint legalább egy évig maradunk, többesszám, mert ismerőssel vettem ki egy kétszobás lakást viszonylag központi helyen. Ilyen sem volt még: nem-vallásos létemre megesküdtem az összes nemlétező felsőbbrendű lényre, hogy olyan nincs, hogy harmincnégy évesen én mással osztozzak. Aztán lám: Canary Wharf környéke csak tud valamit – pl, hogy baromi drága egyedül. A szociális életem nagyjából ott van, ahol hagytam tavaly ilyenkor. Mégis valahogy úgy érzem, mintha egy kivert fogat visszatettek volna a helyére – bár ehhez sem volt szerencsém, de kb olyan, mintha “passzolna, csak mégsem az igazi”. Nézem, hogy az ismerőseim mind letelepednek, nekem meg erre semmi szükségem, nem tudnám végigcsinálni.

Pár éve kaptam az egyik volt barátnőmtől pár általa készített plüss mifene-állatkákat. Miközben a csajjal már rég óta nem volt sok közünk egymáshoz, a baráti ismerettség megmaradt, és tavaly ilyentájt úgy váltunk el, hogy lehet sose látjuk egymást, mert neki nem lenne pénze elmenni oda látogatni, én meg fene tudja, mikor járnék erre megint. Mikor már tudtam, hogy nem maradok Kiwiföldön, elvittem plüss állatkákat a Mt Ngauruhoe csúcsára. Megintcsak Gyűrűk Ura filmrajongóknak, ez volt a Mt Doom, azaz a Végzet Hegye (a fent említett 600 méter, 45 fokos túra). Gondoltam nekik ott jó lesz. Kb ez jelképezte mindazt, amit gondoltam, hogy NZ lehetne, de sose igazán adtam meg a lehetőséget se az országnak, se magamnak, hogy kiderüljön. Minden hajnal övék maradt.

_8104188_MOD_20170209_tn.jpg
A plüssmifenéknek legalább jó kilátásuk marat a világ végéig. Vagy mi. (2017 február, Mt Ngauruhoe)

Igazából őszintén nem hiányzik. Szerintem ez a hét hónap is egy nem kevéssé fontos része lesz az életemnek mint Amerika volt anno, de még nem tudom pontosan hova tenni. Majd talán évek múlva, addig emésztem.

A mostani lakás adott szempontból kísértetiesen emlékeztet a napra pontosan egy évvel ezelőttire: tele van dobozokkal. Mielőtt kimentem, több ismerősöm mondta, hogy szerintük rövid távon visszatérek ide. Reméltem tévednek, de talán tudtam, hogy lehet igazuk lesz.

2016-10-18 23.26.21
A régi helyem, az utolsó napokban (2016 október 18).

Most, hogy átköltöztem, megvettem ugyan azt a fürdőszobai sarokpolcot ami volt a Hanger Lane-i lakásomban, megrendelem majd ugyan azt az Argos-os polcot a szobába amim volt, és ha nem jött volna ki az AOC pár napja egy jobb monitorral mint régi példányom, akkor vszg. megvettem volna ugyan azt a Samsung monitort is ami a régi lakást díszítette, mert az előzőt kint eladtam jó pénzért. Mikróval ugyan így. Majdnem megvettem ugyan azt az asztalt is, csak rájöttem, hogy nem férne be rendesen a mostani szobába. Mintha valamibe kapaszkodnék? (költői kérdés.)

Elisabeth Kübler-Ross fogalmazta meg a gyász 5 fázisát, ami egy elég elterjedt rendszer a mai pszichológiában:

  1. Tagadás és izoláció
  2. Harag
  3. Alkudozás
  4. Depresszió
  5. Elfogadás

A helyzet az, hogy miközben a fenti rendszert általában alkalmazzuk minden fontosabb negatív történés után (nem csak halál és gyász) azt hiszem rám ezek a fázisok nem teljesen vonatkoznak: a 2-3 sose volt meg, nem is érzem, hogy kellene. Mire haragudjak? Magamra, hogy fel akartam fedezni? Azt sose szabad. Az 1-4-5 között mozgok elég sokat. Alapvetően nem akarom tudomásul venni, hogy eltelt egy év és megint itt vagyok, ezért a témát is gyakran kerülöm. Áh nem is volt az annyira úgy. Csak nemtudom mi volt. Nem is akartam talán eléggé. Nem adtam meg a lehetőséget. Stb. A negyedik pont mondjuk nálam félig normális, valaki hozzám vágta nemrég, hogy nihilista vagyok: kb “vízben él és nem érdekel — szarok rája” a világnézetem. Miközben van pár (1-1) bipoláris és-vagy nonstop orvosi eset depis ismerősöm, én szerencsére nem vagyok ilyen. Az kéne még. Lehet nem tudom mi vagyok, de legalább tudom, hogy mi nem. Az is egy hasznos kezdet, sokaknak ez sem adatik meg.

Utólag majd könnyebb lesz megmondani mennyire, és mire volt jó az elmúlt időszak, most még nem látom ugyanis. Valamire biztos.

Fene tudja. Ha valaki valami világmegváltó gondolatot várt a poszt végére, annak elvettem 3 percet az életéből. Mindenki másnak, javaslom, hogy induljatok amerre akartok, max nem jönnek ki a számítások. Szerintem mindannyian inkább patkolnánk el vén korunkban, tudván, hogy valamit megpróbáltunk amire volt lehetőség, aztán nem vált be, mint azzal élni, hogy elbújtunk előle, pedig mi lett volna ha.

Ha Mari néninek pöcse lett volna, Mari bácsi lett volna.

–VGY

Kínaiul baromi nehéz, ellenben sose volt egyszerűbb.

你好! Vagyis nĭ hăo, vagyis “te jó (?)”, azaz “hogy vagy (?)”. Igaz kínaiul ez nem kérdés, hanem kijelentés, tehát “szia”, hiszen a kérdés a 你好吗?

Pár hete elkezdtem hivatalosan is kínaiul, mandarinul tanulni. Van az a régi vicc, hogy kérdezik a professzort, hogy hány év alatt lehet megtanulni kínaiul, mire mondja hogy 20 év, majd kiderül a vicc végén, hogy holnap vizsga van. Az a helyzet, hogy a mandarin egy baromira kreatív nyelv, amit két-három barátnő és két-három hét tanulás után is egyszerű átlátni. Mármint, hogy kreatív, mert egyébként ember legyen a talpán aki a harmincas évei közepén megtanulja.

ming_char

Pl. a “mi a neved?” (你叫什么名字?)egyik karaktere abból ered, hogy ha a sötétben kiáltasz valaki után, és a hold fent van és a sötétben nem látnak, csak hallanak téged, és a szádat úgy formálod ahogy, akkor az a végén az lesz, hogy ming (名). Ennél persze vannak sokkal másabb karakterek is, de maga a kreativitás elvitathatatlan. A “holnap” pl kb. “világos nap”. (明天), a “vacsora” pedig az “esti rizs” (晚餐).

Az ilyen véletlenszerű tanulási folyamatot akár csak 10 éve kb lehetetlen lett volna megcsinálni. A fent említettek közül csak a “mi a neved” szerepel a tankönyv első 1-2 fejezetében, ahol most tartunk. Ha fejből kellene lerajzoljam a releváns karaktereket, sünt szarnék. Amellett senkit nem is érdekelne, hiszen akárcsak az európai nyelvekben, ma már nem írunk kézzel semmit felnőttként. Gépelni tudni kell, olvasni is, írni már nem. Amíg képes vagyok felismerni a karaktereket, és eldönteni, hogy a jiu3 sok változata közül azt akarom mondani, hogy kilenc (九), vagy alkohol (酒), addig igazából mindegy.

Régen ez úgy ment, hogy az ember vett egy szótárat, beseggelte, hogy melyik karakterhez milyen elöljáró tartozott, azt megkereste a szótárban, aztán megkereste a másik felét is karakternek, aztán remélte, hogy megjegyzi. Ehhez képest, ma van Google Translate, ahova elég megjegyezni a pinyin-t (pl “ni hao”, ékezetek és mi-egyéb nélkül), és a többit kidobja a szoftver a telefonon. A Windows 10 is nagyon jól működik a pinyin bevitellel, a fentieket a sima Windowsos kínai kiosztással írtam, csalás nélkül. Vannak ingyenes appok tonnaszámra, amik napi jelleggel tolják a fejedbe az alapoktól a középfokig kb mindent, elvárják, hogy beszélgess velük minden nap, és leorrolnak, ha nem sikerül elkapni a kiejtést. Ha ez még mindig nem elég, vannak a korábban említett nyelvgyakorlós meetupok, valamint a távolkeleti haverok, akiket néha lehet abuzálni a napi baromságokkal. 我有九. Van kilencesem. Ja nem, 我有酒. Van alkoholom. (mindkettő wo3 you3 jiu3 — Wǒ yǒu jiǔ. Ezt is Google T-n néztem meg, mert nem emlékeztem, hogy a you melyik hanggal van. Pillanatok kérdése.)

chinesefor-us-pronunciation-tone-drills-l1p1-mandarin-chinese-tones-lesson-practice-1024x576
A négy ékezetfajta.

Londonban sokfelé lehet mandarin tanfolyamra járni, a híresebbek a CityLit, illetve a SOAS, én az utóbbin vagyok hétfő esténként, az első 10 hét £300, és az első év 3×10 hét, amit külön-külön kell feljelentkezni és fizetni. Igazából nem drága, és rosszat nem tesz. 再见 (viszlát — persze az ékezeteket megint meg kellene nézzem, de a pinyin tudja helyettem is, én meg idővel remélem megtanulom. Megnéztem. 4-4. zai4 jian4).

Akinek több mint 9 élete van

Nem szoktam a blogon túl sokat írni az ismerőseimről, vagy csajozási szokásaimról (nem utolsó sorban mert kockafejként azért a sztereotípiák élnek), de néha belefutok arcokba akikről érdemes mesélni.

A közelmúltban volt egy nem-randim (tinderen barátkoztunk össze a nyáron, de a csaj egész ősszel túrázott, még végül összejött valakivel, de azért arra jutottunk, hogy kíváncsiak vagyunk egymásra még így is). Az illető kb velem egy korú (ő 36), és kihagyásokkal 20 éve él Londonban, eredetileg indiai-kenyai kombináció (5. generációs indiai kenyai család, nairobiban született, brit állampolgár), saját divatmárkája van, egy ideig a Bond Street-en volt boltja, mostanság picit visszavonultabban Chelsea-ban él és dolgozik, továbbra is a saját dolgait dizájnolja és adja el.

Az illető sztorija elég hihetetlenül alakult, de vannak közös ismerőseink, és amennyire lecsekkoltam igaznak tűnik. Filmbe illő történet:

Valahol ott kezdődött a beszélgetés, hogy vacsizni mentünk, és a lánynak földimogyoró allergiája van. Ez volt mindig is, viszont gyerek korában volt egy műtétje, ami a gyomrát érintette, részletekbe nem ment bele, nem is volt jelentősége. Korábban tudott enni ilyeneket is, aztán volt egy balesete ami után a vállát kellett vizsgálni, azóta nem eheti. Az összefüggés? A válla annyira szétment, hogy az orvosok úgy határoztak, hogy valamilyen baromi erős sugárterápiával vizsgálják meg mert nem láttak át a sérült szöveteken rendesen. Fel is írták egy lapra, hogy milyen testrészeket kell sugarazni, és milyeneket kell elkerülni.

Egyébként arról volt szó, hogy, most figyeljen mindenki, a csajt egyszer egy zebrán elütötte egy autó, akkor szétment a válla. Afrikában aztán pár évre rá lezuhant egy kisebb repülővel, ekkor persze megint szétment a válla is, és a bokája is. Ha ez nem lett volna elég, még egy vonatbalesete is volt, ekkor memóriavesztése is lett a csajnak, plusz kirepült a peronra a vonatból, ezért végül az orvosok úgy döntöttek, hogy rendesen felmérik mi maradt a csajból. Fel is lett írva, hogy a végtagjait vizsgálni kell, a gyomrát kerülni. A két papírt persze összekeverték, ezért szétbarmolták rendesen szegényt.

Azóta elég kevés dolgot ehet. Mikor az itteni kórház rájött, hogy elég nagy hiba történt, elkezdték gyógyszerrel kezelni, ahol elrontották az adagolást, így kb még rosszabbul járt. Végül kísérleti gyógyszert kapott, ami megintcsak nem jött be nála, mondani se kell nem sok maradt belőle a végére, járni nem tudott, tanulmányait abbahagyta (mondván mozogni nem tudott, két évet volt kórházban, és a memóriavesztése miatt nem nagyon tudott volna az eredeti területével [matematikus] foglalkozni).

2017-10-11-11.46
Jobb felső…

Idővel megunta, és hazament nairobiba, ahol pihenéssel jórészt meggyógyult. Ekkor kezdett a divattal foglalkozni, tervezni, majd visszajött Londonba és megcsinálta a szerencséjét. A csaj többször volt különféle újságokban néha róla, néha a termékeiről volt szó, egyszer valaki könyvet is írt róla, pontosabban a mindenféle baleseteiről, igaz nem itt, hanem otthon.

Ezzel egyébként nem ért véget a sztorija – nagyjábóli felépülése után, tavaly előtt Ugandában volt egy túrán, ahol a kijelölt túraösvényen földcsuszamlás volt, a csaj több métert csúszva egy félig égő faszénhalom közepén akadt meg. Mire kiszedték, a lábszárán és bokáján harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. Ha ez nem lett volna elég, lefelé menetben felzavart egy méh rajt, ami persze rajta élte ki nemtetszését, úgyhogy a csípésektől anafilaxiás sokkot kapott, majdnem megfulladt, miközben még mentették őt a túra társai. Végül kórházba került, de pár hónap után kiengedték, a bokája meg most is be van kötve ha túrázik, de alapvetően jól van, állítása szerint mostanra már az afrikai magánorvosok ingyen foglalkoznak vele, mert a szervezte annyira gyorsan felépült magától, hogy az orvosi irodalom része a csaj. Mindezt bőrátűltetés nélkül. (Innen is az orvosi érdeklődés).

Még az ugandai esetből felépülőben, beköltözve, otthon nairobiban történt vele, hogy egy rendőrségi ellenőrző pontnál az egyik fegyveres megpróbálta kitépni őt az autóból (nem ő vezetett), amit majdnem sikerült is, mert az ajtót sikerült kívülről kinyitni (lehúzott ablaknál). Miközben az autóvezető haverja a gázra lépett, a csak félig kilógva a kocsiból majdnem a kerék alá került. Mehetett vissza a kórházba.

Most Londonban él újra, a régi boltját eladta, Chelsea-ban él és dolgozik, a jobb karját nehezen mozgatja, viszont kirándul sokat, fotózik, kék haja van, élvezi az életet.

Így is lehet.

Egy év, tíz év, sok év. 2007-2017 szeptember

Most hétvégén van tíz éve, hogy Angliába jöttem. Próbáltam “összegondolni”, hogy miről is akarok írni ezzel kapcsolatban, de végül arra jöttem rá, hogy mivel nem voltak konkrét terveim akkor, amikor kijöttem, ezért nehéz összevetést csinálni a sikerekről vagy csak élményekről is mint olyan.

wizz_w6_201
Ez volt a repjegy-foglalási email. A beszállókártya is megvan még valahol de most elő nem keresem.

Az első napról nagyjából annyi rémlik, hogy a lutoni reptérről egyszerű út vezetett Oxfordba, majd amikor letettem a cuccaimat a kb 3 négyzetméteres szobában, kb azon kezdtem gondolkozni hogy mi a f…t is csinálok én ott úgy általában. Aztán még talán aznap este kiderült, hogy volt egy másik magyar srác is az épületben, akivel elég gyorsan összebarátkoztam, és utólag elég jól ment a beilleszkedés – szokás mondani az idő megszépít dolgokat.

Miközben nem hiszem, hogy megtaláltam volna a helyemet a világban (lásd Új-Zéland és vissza), azért összességében eddig elég jól elvoltam itt, lehetőségek szempontjából mindenképpen legalábbis. Bár az általános politizálást szeretem kerülni (plusz a Brexit-szarkeverés itt sem dob a helyzeten), úgy érzem, itt több lehetőségem volt mint Pesten lett volna. Amellett, ha egy éve valaki azt mondja, hogy ahhoz képest 12 hónap múlva megint itt leszek, magam se tudom, hogy elhiszem-e nekik (mint ahogy több ismerősöm is mondta akkor, hogy szerintük nem maradok távol sokáig), de talán valahol reméltem, hogy tévednek.

Végül a mai Open House Weekend okán gondolkodtam el azon, hogy lassan kifogyok az olyan infrastruktúra-típusokból, ahol még nem jártam —  e gondolat kapcsán arra jutottam, hogy ha már célokat sose fogalmaztam meg, akkor megpróbálom leírni, hova jutottam el az elmúlt 10 évben, nem is csak országilag, hanem érdekes helyek szempontjából:

Baszki Nyuszika, de sok helyen voltál!

— medve.

Wimbledonban jártam, hosszú sorban álltam, sárga labdával játszó embereket láttam…

Mit tehet az ember amikor semmi más dolga nincs a hétvégén, az aktuális Pride menetet már sokszor látta, és az év egyik legmelegebb napja van…? Hát mondjuk sorban áll!

Mint abszolút sport-nemrajongó, Wimbledon annyira nem hatott meg soha, hogy amikor tavaly áprilisban arra jártam egy magyarországi barátommal, akinek a pasija be szeretett volna menni (épp zárva volt azt hiszem), emlékszem beszéltünk róla, hogy nekem mennyire nem az esetem az a hatalmas hype ami az egészet körbeveszi.

Ehhez képest péntek reggel rámírt az egyik ismerősöm, akivel egy esti talit beszéltünk meg, hogy ő már reggel 6 óta sorban áll, előbb csak a bejutásért, majd később a normális jegyekért (erről később), aztán javasolta, hogy ha továbbra is talizni szeretnénk, akkor jobb ha viszek sátrat, mert ő szombaton is be szeretne menni teniszt nézni, úgyhogy munka után befutottam az Argosba, és megvettem a legolcsóbb sátrukat, 2 fogkefét, írtam lakótársamnak, hogy ne várjon rám, és irány volt Wimbledon.

Wimbledonba 4 félképpen lehet jegyet szerezni. Van a sorsolás, amire a játékot megelőző év végéig kell jelentkezni, ezen kívül kisebb mennyiségű jegyet lehet valamilyen befektetési rendszer alapján kapni (nem olvastam végig), valamennyit lehet az adott napon venni baromi pénzekért, és persze sorban is lehet állni.
A “Wimbledoni Sor” (azt hiszem főnév, mindenesetre mindenhol nagy kezdőbetűkkel írják, Wimbledon Queue) talán a rekordtartó sor, az emberek hosszát tekintve, minden nap 5-20 ezer ember áll be. Saját képeket nem készítettem, a fényképezőm se volt nálam, de a neten elég sok kép van arról, hogy milyen az egész. A nagyon hardcore teniszrajongók már előző nap reggel megérkeznek, ugyanis csak az első 500 ember kap olyan jegyet, amivel a Centre Court-ra is beteheti a lábát, további 500 mehet Court 1-re, majd még 500 Court 2-re, az összes többi aki bejut, azokat csak a többi, kisebb pálya mellé engedik be nézőnek, ahol biztosan senki híressel nem fognak találkozni.

Én este 8-as érkezéssel a 2240-es sorszámot kaptam, lesátraztam, megvártam ismerőst, hogy előkerüljön, aztán alvás volt, egészen kb hajnali 5ig, amikor az embereket elkezdték ébreszteni, hogy majd 7-re mindenki pakoljon össze. Ez kellett is, mert a wc-hez fél órát kellett sorban állni, bátrabbaknak és elszántabbaknak a kávéhoz is, mi inkább 6.30ra megittuk az előző napi bor maradékát, kb fél üveget, majd elmentünk a boltba venni még két üveggel. Persze a sort nem lehet csak úgy otthagyni, csak adott időre engednek el, ha nem jössz vissza gyorsan, elbukod a helyedet. Mire a sátrasok felpakoltak, már a 11000 körüli sorszámokat osztották ki éppen. Eddigre mi sorban álltunk, hogy a sátrat leadhassuk a csomagmegőrzőben.

170704165704-wimbledon-queue-tease-image-full-169
Sátorbontás reggel 6-7 körül. Addigra a K1-K10 sorok teljesen megtelnek sátrakkal, úgyhogy ez a kép csak nagyon kis területet mutat. A reggel érkezők nincsenek is rajra. (Kép: CNN)

A sorszámozásra természetesen azért van szükség, hogy ne mondhassa valaki később, hogy ő sokkal előbb volt a sorban mint ahol. Látszik egyébként, hogy az angolok erősen tökéletesítették ezt a sorban állás témát… nagyjából, ugyanis a rendszer aztán vagy működik, vagy nem, mert pl mivel ismerősöm akivel voltam utánam érkezett, ő már csak a 25xx-as számot kapta, de végül együtt tudtunk bemenni, attól is függ, hogy ki nézi meg a sorszámkártyát. Amellett 200 ember beengedése elég gyorsan zajlik.
Végül fél 11 előtt kicsivel bejutottunk, ami pont jó is volt, mert hivatalosan 10 perccel azután nyílt meg a hely, és lehetett rohanni a következő sorbanállásért (a rohanást most úgy kell érteni, hogy mint amit a hírekben látni Amerikában, amikor leárazás van és tapossák egymást az emberek, na olyat. Rendőrnek is bele kellett szólnia a végén, mert kisebb balhé volt, és másodszor is neki kellett futni a sorba rendeződésnek, amivel nem mindenki járt jól. Ismerős végül 16., én a 37. lettem a sorban, aki nem rohant, az már csak három számjegyű számot kaphatott.). Ennek a sornak az oka a jegyeladási rendszerből ered: mint feljebb írtam, aki nincs benne az első 500-ban a kempingben, azt nem engedik be a központi pályára nézőnek, kivéve, ha egy már jegytulajdonos valami ok folytán hazamegy, és leadja a jegyét – ebből minden nap akad néhány, de a Centre Court max 15000 nézőjéből max talán ha 50-100 ilyen van, az nem rossz. Ez azt is jelenti, hogy aki előrébb van a sorban, az nagyobb eséllyel kap jegyet, de nem kötelezően jobbat. A jegyiroda délután 3 előtt nem nyit ki, és reálisan 5 előtt nem kap az ember semmit ha nem az első tízben áll. Addig csak kb pisilni lehet elhagyni a sort, felírják, hogy ki mikor hova megy, aki lelép, az megintcsak bukta a helyét.

Sokak a sorban csak ezért utaztak külföldről idáig, volt egy csomó japán, indiai, stb akik másnap vagy hétfőn már utaztak haza.

Ha a sorban állás órabérben számolódik, akkor drága. Ha nincs jobb dolga az embernek, olcsó.

Nekem szerencsém volt, kb a második “emeletre” kaptam jegyet, ismerős meg az ötödikre, ahonnan semmit nem lehetett látni – igaz az előző nap a pálya mellé a negyedik sorba kapott jegyet, úgyhogy nem igazán panaszkodhat.

Federer sárga labdát ütöget

Amíg előbb Djokovic majd később Federer játszott arra jutottam, hogy semmit nem tudok a teniszről ezért néhány unalmasabb pillanatban a Wikipédia tenisz pontozási részletező cikkjét olvastam, mit ne mondjak, hasznos volt.

Végül kb 2 és fél óra teniszt láttam, mínusz a kajaszünetet (mert addig alig ettem), mindenki döntse el magának, hogy ez mennyire normális a sorban állás és kempingezés élményekhez viszonyítva. Nekem egyszer érdekes élmény volt, jövőre aligha megyek. Hazafelé még sorban álltunk egy bő fél órát, hogy a reggel leadott cuccokat felvegyük a csomagmegörzőből, az angolosság kedvéért.

Hazaérve a 20 perces zuhi határozottan kellemes volt. Ismerős hétfőn is sorba tervez állni.

Viktor legújabb kalandjai….Londonban!

Mire ez a post élesedik, én valahol a repülőn leszek London felé. Aki követte a blogot, vagy csak ismer, az tudhatja, hogy tavaly október végén Wellingtonba költöztem, azzal a feltett szándékkal, hogy akkor ott boldogan élni amíg meg nem halni. Ebből kevés dolog jött össze. Tudom, fél év nem éppen elegendő idő arra, hogy bárki bárhol is otthon érezze magát, vagy megállapodjon, de én úgy éreztem, hogy a nagyvárosi lét mostmár sokkal erősebb elvárás számomra, mint, hogy lefoglaltnak tudjam érezni magam egy olyan településen, ami alig 200 ezer lakosú, és ahol a legnagyobb probléma, hogy kinek milyen gondjai vannak a bojlerral, vagy a kerítéssel, vagy általában a házzal. Emellett maga a munka is nagyon távol állt attól, amiben megállapodtunk, sokkal inkább support meló volt, mintsem developer, és az esetek többségében nem sikerült túlságosan hasznosan kitölteni a napi 8 órát az irodában – igaz talán tudtam volna másik munkát keresni-találni.

NZ egy csodálatosan szép hely, amit mindenkinek érdemes megnézni, körbeutazni, kipróbálni mint turista, esetleg eltölteni egy pár hónapot, de azoknak, akik a felnőtt életük jó részét egy “megavárosban” töltötték, ahol minden azonnal elérhető, mindenből bőséges a választék, zajlik az élet, stb, azoknak nem egyszerű megszokni, hogy az ország fővárosában a legtöbb fajta boltból csak egy van, az is csak munkaidőben van nyitva, és mindenre heteket kell várni, hogy behajózzák az országba, ami miatt legendásan drága az élet. Lehet, ha Budapesten maradtam volna, vagy egy kisebb településen Mo-n, akkor ez is jó lenne. Mostmár nem fog kiderülni.

Biztosan sokan vannak, akik számára ez egy baromi jó dolognak hangzik, orbáni gondolattal, három gyerek, négy kerék és más nem is kell. Tuti, hogy az elkövetkező időszakban csuklani fog a világ, amikor csak magamban azon fogok anyázni, hogy megint milyen baromi tömeg van a metrón, sztrájkol a szakszervezet, kurwáznak a lengyelek, curryt főznek a pakik, kergetnek a jótékonyságis gyűjtögetők, robbantgatnak a szuicid tevehajcsárok, megy a brexit stb. Kezdem feladni, hogy valaha is megtalálom magamat, de addig is futok Londonnal egy kört még.

Persze ez egy összetettebb kérdés. Az egyik utolsó Londonos írásomban megemlítettem, hogy magam elől menekülök. Úgy tűnik ez egy “családban marad” jellegű dolog, nem én vagyok az első ilyen, de bárhova is megyek, mindig ott leszek, idegesítő módon. Az angolban van egy olyan, hogy “someone’s heart is not in it“, magyarul nincs benne a szíve, nem teljes elszántsággal csinálja. Nekem ez a fél év ilyen volt. Amikor ideértem kb a második gondolatom az volt, hogy “mi a fenét csinálok én itt”, és ez nem is igazán javult a későbbiekben. Talán el akartam szabadulni Európából jó messzire, csak értelme nem volt. Ráadásul közben belegabalyodtam itt is valakibe, akitől most nehéz elszakadni. “Szar az egész”, ahogy mondani szoktam amikor már nem tudok semmi jót mondani. Persze ahogy Londonban is otthagytam valakit, itt is itthagyok valakit. Mesteri érzékkel tudok jó kapcsolatokat létesíteni pár héttel lelépés előtt.

Szórakoztató, de mostantól legalább a blog nevének lesz némi értelme. Eredetileg a backtotheuk név azon lustaságomból eredt, hogy próbáltam valamit keresni ami névben Angliához kötődik, és a Scooter Back in the UK száma jutott eszembe, csak nem figyeltem, hogy in, vagy to. Az előbbi jelentése kb “ott[hon] az EK-ban (zajlik valami)”, az utóbbi pedig “vissza az EK-ba”. Amikor elkezdtem blogolni, kb egyiknek se volt nagy értelme az én szemszögemből. Így 9 év után legalább ezt a hibát javítottam.

Hogyan tovább és mi lesz a blogon….ha nem is nulláról kell újraindítani mindent de ettől függetlenül érdekes helyzetem lesz Londonban, mert se lakás, se munka, se semmi. A tavalyi barátnőm azóta már nincs, a szokásos hosszútávú kérdéseken (gyerek-nem-gyerek) nem jutottunk dűlőre (kell a fenének leginkább, a gyerek mármint), úgyhogy szingli lettem. Ennek megfelelően az elején nem fogok nála lakni, hanem egy ismerősömnél, aki persze nemrég pasizott be, úgyhogy ez biztosan érdekes lesz. Kell majd találni munkát is, a terv hogy szabadúszó projektet találjak, de azért nem akarok idétlen időket tölteni ennek a keresésével, úgyhogy lehet “hagyományos” munka lesz belőle. Ezekről majd itt is tervezek beszámolni.

Ha a munka megvan, lehet majd újra lakást is keresni. Valószínűleg nem fogok oda költözni ahol korábban laktam, mert picit kieső helyen van, és mostmár ott is felmentek az árak, így a terv egy picit beljebb, Acton környéken lesz, de mint annyi más is, ez is ingatag. Amellett próbálom majd valamivel jobban kiélvezni a nagyvárosi létet, aztán hátha egyszer megvilágosodok, hogy mit és merre is kellene.