KNDK/Észak Korea útibeszámoló

ei: [előirat: rájöttem, hogy valamiért ez kimaradt a magyar nyelvű blogból, így visszadátumozva…KNDK-útibeszámoló!]

Az egész ott kezdődött, hogy valamikor 2015ben volt egy beszélgetésem egy londoni angol ismerősömmel, hogy milyen ázsiai országok is vannak amiket jóóól meg lehet turistáskodni. Itt került elő, hogy egyikőnk se tudta, hogy É-Koreába (innentől KNDK, mert az csak 4 betű) vajh be lehet-e látogatni. Rövid kutakodás után kiderült, hogy mint sok más dolog, ehhez is csak pénz kell, és nem annyira bonyolult a dolog mint amilyennek elsőre hangzik. Miközben több cég is szervez utakat Koreába, mindegyik a KITC-n keresztül fut (erről később), és nekem a YPT-re (Young Pioneer Tours) esett a választásom.

Akik nem tudnak türelmesen várni, azoknak a képeket a flickr oldalamon meg lehet tekinteni ömlesztve (itt), mindenki másnak pedig alább a beszámoló, amihez Chrome és Hoverzoom kiegészítő javasolt.

Bevezetésként szeretném megemlíteni, hogy a KNDK-ba földi halandó ember csak csoportos szervezett úton teheti be a lábát, és ha már ott vagy, elég szorosan figyelik, hogy mit is csinálsz. A mi esetünkben az utazás 5 nap 4 éj volt, amibe a Pekingből és -be repülés is benne volt, így reálisan három teljes napról beszélhetünk. A harminc turistára jutott 2 busz, összesen pedig 2 brit, és 4 koreai idegenvezető, igaz az utóbbiak közül kettő biztosan valami háttérhatalmi ember lehetett, mert egy szót sem szóltak az út során. Mindegy végül is, mindenki élve hazakerült. Ezt az utánunk jövő csoportról már nem lehetett elmondani, de arról később.

0. nap – kezdjük a bejutással. A szervezett út keretein belül kétféle módszerrel lehet beutazni Koreába, vonaton, vagy repülőn. Utóbbi gyorsabb, előbbi látványosabb, ellenben 25 óra. Azt hiszem a kínai vízummal kapcsolatos okokból de én a repülés mellett döntöttem. Ezzel sikerült is a világ egyetlen egycsillagos légitársaságával repüljek, igaz a csillagok számának ez esetben inkább van köze ahhoz, h az Air Koryo tojik befizetni az IATA felé a tagsági díjat, mintsem, hogy úton-útfélen potyognának az égből a madaraik. A pekingi reptéren a heti egyszeri TU-204 -s járat várt minket, amit nem csak mi, hanem mindenki aki a váróban volt éppen ezerrel fotózott, mert egy igen ritka gép, az AK csak Pekingbe, valamint K-Oroszország egyes városaiba repül. Itt térnék rá a vízumok kérdésére is.

2015-11-11-15.56 Hogy most mi a helyzet, azt nem tudom, adott, h a londoni KNDK nagykövet disszidált valamikor 2016 során, de amikor én utaztam, akkor London volt az egyetlen hely ahol némi készpénz fejében matricát ragasztottak az ember útlevelébe vízum gyanánt, mindenütt máshol csak egy papírfecni járt. Utóbbi hátránya, hogy kilépéskor le kell adni, így semmi hivatalos nyoma nem marad annak, hogy valaki KNDK turista volt.

Maga a repülőút zavartalanul telt, a képernyőkön forradalmi lélekvitelű KNDK operákat nézhettünk, valamint fotósorozatok tömkelegét a különféle Kim Jong-ok  [továbbiakban KJ, vagy KJ-k] “dolgokat néznek” gyűjteményből, persze mindet kizárólag koreai felirattal.

Miközben elvileg nem tudtuk, hogy ki utazik a csapat tagjaként, nem volt túl bonyolult összerakni a darabokat: a repülőn majdnem mindenki kínai vagy japán volt, aki pedig nem, az nagy eséllyel velünk volt. Leszállás után ennek megfelelően össze is csoportosultunk, de előtte a határőség tüzetesen megvizsgálta a fényképezőmet (megnézték a korábbi pekingi képeket), a GPS-emet, a laptopomat (megnézték van-e rajta pornó, vagy valami rendszerellenes videó …. egyik se volt), valamint általában a csomagot, h mit akarok bevinni, majd ártalmatlannak találtak mindenkit, így bejutottunk. Az érkezési oldalon már a túravezetők vártak minket, aztán fel is kapaszkodtunk a buszra, és megindultunk a szálloda felé. A buszokat a KITC (Korean Intl Travel Company, a kommunista időkből talán az IBUSZ helyi megfelelője) logójával díszítették, ez is jelezte, hogy a busz biza külföldieket visz. Ennek megfelelően kb mindenki megbámult minket, mert a helyiek közül kb senki nem látott még fehér embert, hát még egyéb színűt. Van is egy nagy kedvenc bebámulós képem, itt.

Mivel november közepén már 4-5 körül sötétedik így a reptérről kijövet meg is tapasztalhattuk Phenjan éjszakai fényeit, vagyis leginkább azok hiányát. Ez később megerősítést nyert, de a városban alig vannak működő lámpák. A villanyoszlopok szépen ki vannak építve, csak éppen hasznuk nincs. Az egyik koreai vezetőnk később elmagyarázta, hogy a lámpák azért nem működnek, mert igazából napelemesek, és télen ugye nincs nap, de azért ez elég Orbáni magyarázat volt, lássuk be. Persze lehet csak én siklottam el egy kiba… nagy rejtett naperőmű mellett az út folyamán. Napelem ide vagy oda, fény azért jutott a legfontosabb dolgoknak, mármint a mindenféle monumentumoknak és KJ-festményeknek, melyek szó szerint világlottak a sötétben. Az utcai sötétségen túl érdekes volt a tömegközlekedési eszközök megvilágításának a hiánya is. A mellettünk elhaladó buszok, trolik és villamosok (jórészt Ikarus, Karosa, Tatra, vmint kínai) mind teljes sötétségben voltak, bár utasokkal tele.

A hotel (Yanggakdo) maga egy szigeten volt, kizárólag a külföldiek számára épület gránit- és márványdíszítésű, 47 emeletes építmény, erősen szocialista jelleggel persze, picit a régi moszkvai olimpiai falura, illetve az abból kialakított szállodacsoportra hajazva (Izmailovo Gamma-Delta). A kiszolgálószemélyzet nagyon barátságos volt, de egy pillanatra sem engedtek el minket nézelődni. Az útra, valamint általában az országra jellemző, hogy a turisták nem mászkálhatnak csak úgy kedvükre. Kizárólag azt láthatjuk és tapasztalhatjuk, ami meg van engedve. Adott, h mint mondtam a szálloda is egy szigeten van, nehéz is picit lelépni. A másik része a valóságnak, hogy pár kínait leszámítva semmiféle külföldi nincs az országban, ezért európaiként esélytelen lenne beleolvadni a környezetbe, még ha esetleg tudnánk is koreaiul. Ez az egyértelmű vizuális különbségek mellett azért is van, mert a helyiekbe bele van nevelve, hogy mindenki aki nincs velük, az ellenük van, így azonnal jelentének egy idegent a hatóságoknak, nincs bújtatás, vagy érdeklődő elbeszélgetés egy adag vodka vagy rizspálinka mellett. A legenda azt tartja egyébként, hogy volt egy orosz csaj pár éve aki mindezek ellenére valahogy kiszökött a szállodából és elmászkált a városi éjszakában, majd reggel szépen visszatért. Miközben elvileg nem küldték átnevelőtárborba, a dolog valóságalapja megkérdőjelezhető, nem csak a fent említett beolvadási probléma miatt, hanem azért is, mert elég egyértelmű, hogy a városban a nap fényével együtt az élet is megszűnik este. Adott, hogy nincs áram, nincs fény, nincs fűtés, tehát kocsma sincs, hát még bulik, vagy hasonlók. Leegyszerűsítve nincs mit csinálni, és nincs hová menni éjjel.

A szállodánál maradva kitérnék az ötödik emelet legendájára. Nem tudom, hogy magyar körökben ez érdekel-e valakit, de az angol nyelvű oldalakon divatos felhozni, hogy a szállodának hiányzik egy emelete. A valóság az, hogy az 5. emelet nagyon is létezik, és nagyon is zárva van. A lift nem áll meg ott, nincs is gomb hozzá, tehát csak a lépcsőházon keresztül lehet megközelíteni, persze betöréses alapon csak. Az ajtó ott van, és a 4. és 6. emelet között dupla hosszú a lépcsőház. Miközben youtube-on vannak videók arról, hogy miket is lehet ott találni, megkérdőjelezhető, mennyire érdemes próbálkozni. A bevezetőben írtam h a csoport minden tagja egyben elhagyta az országot a végén, de az utánunk levő társaságra ez nem volt igaz: velük utazott az az amerikai srác aki azzal került a hírekbe, hogy 15 év kényszermunkára ítélték, mert ellopott egy posztert az 5. emeletről. Erről ennyit.

Az én szobám a harmincadik emeleten volt, és ha nem lett volna teljes, és fokozatosan romló köd, akkor egész jó kilátást nyújtott volna. Érdekes volt látni, hogy az éjjel beköszöntével nem csak az utcák, hanem a magánlakások is teljes sötétségbe burkolóztak. Különféle könyvekben szerepel, hogy a kormány lakásonként 1-2 db, max 40 wattos égőt engedélyez, és azt is csak naponta elég rövid ideig. Hogy ez mennyire igaz, azt nem tudom, de valami valóság alapja lehet, hogy van. A köd ellenére sikerült pár fotót csináljak, aminek az lett a vége, hogy másnapra körberagasztózták az ablakomat (az állványt a szobában hagytam nappal) – az ugyan nem derült ki, hogy ezzel a hideget akarták kint tartani, vagy engem akartak megakadályozni további képek készítésében, de azért én szépen leszedtem a ragasztót, és másnap este is fotóztam. Nem lett belőle gond.

Az áram témájára visszatérve: egyértelmű, hogy az energia-ellátással komoly gondok vannak. A hírekben előforduló információk mellett is evidens volt, hogy a helyieknek nem jut áram, és kb a szobrokat leszámítva csak oda próbálnak egy kis delejt küldeni, ahol a külföldiek megfordulnak. Ez annyira igaz, hogy a szállodában csak azon a négy emeleten volt villany, ahol mi voltunk, de ott is csak ahol mi voltunk (pl: a mi emeletünknek azon felén ahol már nem volt senki, teljes sötétség volt, valamint azokon az emeleteken, ahol a hotel dolgozói voltak, szintén teljes sötétség volt, egyszer a hetediken beszállt a feketeségből pár munkás a liftünkbe. A hat liftből egyébként is 1-2 működött, reggelenként inkább egy, este inkább kettő. Ha ez nem lenne elég az egész szállodának olyan kerozin szaga volt, hogy aludni alig lehetett mellette – ez a generátorok miatt volt, hogy ne legyen áramkimaradás…bár így is kaptunk párat.)

A szálloda földszintjén mindenféle szórakozási lehetőség volt, mint pl 2 bár, több étterem, szuvenírbolt, billiárd, bowling, pingpong, karaoke, kaszinók (jórészt Nevadából importált félkarú rablókkal, amikből egyetlen egy sem működött), valamint egy masszázs szalon, ami sajnos zárva volt, pedig a különféle online kommentek szerint ott aztán igen jól megmasznak a kínai csajok akik ott dolgoznak, ha épp a turistáknál fontosabb vendégek látogatnak.

Az első esti vacsora a szálloda 47. emeletén található forgó étteremben volt. Miközben az étel mennyisége nem volt kimagasló, egyértelmű volt, hogy próbálkoztak, és ezt el kell ismerni. Itt tűnt fel először, de aztán később is tapasztaltam, hogy azon koreaiak, akiket hivatalosan a külföldiek közelébe engednek, egész biztosan átesnek egy szépség-alapú kiválasztási folyamaton, hiszen mindegyikük a helyi szépségideálnak megfelelő, ázsiaiakhoz képest magas, vékony, és a hölgyek esetében elől-hátul lapos volt (ez ott normális, sőt, előnyös tulajdonság).

Az első éjjel elég szarul aludtam, nem csak a jetlag miatt, de a rohadt kerozin-szag is olyan erős volt, hogy émelyített. Reggel végül a várost mindenhol lefedő megafonokon keresztül ébresztettek mindenkit, mikor a “hol jársz drága tábornok” c. helyi remekművet tolták teljes hangerőn, ébresztő gyanánt. Óránként (de minden bizonnyal este 10kor, éjfélkor, reggel 5kor és 6kor, a többit nem tudom). [a teljes és hivatalos verzió itt, de mindkettőt érdemes meghallgatni].

1. nap – reggel helyből baromi köddel kezdtünk, úgyhogy alig lehetett mit látni. A reggeli leginkább koreai kaja volt, miközben a tv-ben mindenféle katonai videók, és forradalmi anyagok mentek. Minden egyébtől eltekintve érdekes volt, hogy bár a videók minősége alapján a felvételek nem lehettek túl régiek, az azokon mutatott katonai eszközök legfeljebb a kései 70-es évekből származhattak. Erről majd később írok még.

Miután megtömtük a fejünket, elvittek minket a demilitarizált övezethez, de azért megálltunk az Egyesítési Monumentumnál, ami a két Korea egyesítésének vágyásat kimutató mementó (tudom ezt jól megfogalmaztam.). Persze ha már ott voltunk akkor el is magyarázták, hogy a Párt szerint az egyesítés úgy zajlana, hogy senkinek nem kellene feladni, vagy megváltoztatnia a politikai nézeteit, vagy gazdasági állapotát. Persze, van egy olyan fejlett ország mint D Korea, és egy olyan visszamaradott, mint É Korea, a két népet összeeresztjük, és mindenkinek megy tovább az élete, mint ha mi sem történt volna. Okké…

Az előzőhöz az is hozzátartozik, hogy az É Koreaiak nem igazán találkoznak a külvilág tényezői közül sok dologgal, ezért úgy érzik, hogy az ő életük egész jó. Youtubeon van egyérdekes videó, ami pár éve futott a helyi Tv-ben, és arról szól, hogy milyen sanyarú az ellenség (amerikaiak) élete. (tudom, liveleak a videó, de csak mert nem találtam jobb verziót, láttam másutt korábban is. Érdemes megnézni, még a Nyugati téri csöviket is eladják benne mint amerikaiakat (3:30 körül). A helyiek meg csak ezt látják, így elhiszik nekik mekkora jó életük van…madarat se kell enni a havas fákról stb). Amellett érdekes lehet, hogy vajon hogyan viszonyul a lakosság a turistákhoz. Bár valóban a helyiek jó része kevés külföldit lát, azért ha utanként bevisznek harminc embert, az már valami. A helyiek se hülyék, látják, hogy jól vagyunk öltözve, nem éhezünk, drágának tűnő dolgok lógnak a nyakunkban. (mondjuk egy 70-200/2.8-as obi…). Ezzel az egésszel csak arra akarok rámutatni, hogy egy egyesített Korea ötlete igen érdekes lenne…

Vissza az utazási beszámolóhoz….mire az emlékműhöz értünk már erősen havazott, ezért nekiálltunk hógolyózni az autópálya kellős közepén. Persze forgalom nem volt, úgyhogy nem zavartunk senkit. Végül idővel megérkeztünk a DMZ-hez, ahol megnéztük, hol zajlottak a béketárgyalások, és hol írták alá a tűzszünetet. Ennek végeztével megnéztük a demarkációs vonalat, de közel nem tudtunk menni – miközben gyakran a terület nyitva van a látogatók számára, akkor épp nem volt. A látogatás során kaptunk egy kis bemelegítőt a helyi történelmi nézetekből, ami picit az alternatív valóság kategóriájába esik: a KNDK szerint ugyanis nem ők támadták meg a déli országrészt, hanem a rohadt imperialista mocskok támadtak az északiakra, de azok győztesen visszaverték azokat. Most képzeljétek, mi lenne ha mi is így kérdezés nélkül elhinnénk mindent, ami a tv-ből folyik! Hahh.

A DMZ után ebédelni vittek minket, kaptunk kis tradicionális koreai kaját, 13 bödönkében tálalva. A régi időkben az edénykék száma jelképezte a vendég fontosságát, 7-et kaptak a köznép tagjai, 12-t a királyok. Abból kiindulván, hogy a helyi GDP kb $2000/fő évente, az út költsége pedig repjegyek nélkül is több volt ennél, azt hiszem az a 13 mifene nem is alaptalan dolog. Aki akarta, plusz 20 euró összegért (igen, itt mindent kemény valutában számoltunk) még kutya levest is kérhetett. Elég vadhús íze van, ennyit elárulhatok. Javaslom kipróbálásra.

Ebéd után Kaesong városa felé vettük az irányt, ami a különleges kereskedelmi zónáról lehet híres (Észak és Dél Korea közt.) A város a középkorban a birodalom fővárosa volt, és a mostani helyzethez képest egy viszonylag fejlett település. A városközpontban picit engedtek minket mászkálni, kb két utcasarok távolságra a busztól, sőt a fotózást se tiltották. Ezzel együtt érdekes hely volt, a szó minden értelmében, nem utolsó sorban mert ugye a KITC szereti azokat a helyeket mutogatni a turistáknak, amik szerintük a KNDK legjava, de legalábbis vállalható része, de nekünk nem mindig ez jött le. A helyi monumentumok szépek és csillogóak voltak, de a lakóépületek lepukkantak, az ablakaik régi fa keretes, egyszerű üvegből készült ablakok. A buszok régiek, közúti jelzőlámpáknak a nyomát se láttuk, és az egész város azt a benyomást keltette, mintha megragadt volna a 60-as években. Az igazat megvallva, a KNDK azon részei amiket láttam erősen a régi szovjet építészetre hajaztak, nem meglepő módon: ronda panel-szerű házak, hatalmas szobrok, annál is hatalmasabb autópályák (2×6 sáv alapban) de nulla forgalom, leszámítva egy-egy katonai terepjárót. A szobrok mindennél nagyobbak és feltűnőbbek, mind méretben és minőségben, csillogásban, függetlenül attól, hogy még a vak is látja mennyire leharcolt környezetbe lettek beillesztve, vagy hogy a szomszédos területek mennyit fejlődhettek volna, ha azt a pénzt jobb helyre teszik, nem pedig szobrokba. (manapság tudok egy országot ahol ez stadionokkal történik…)

Aznap délután megálltunk még valahol, ami nem fogott meg, így nem is foglalkoztam a témával, igaz a GPS szerint nem hagytuk el Kaesongot. Mindenesetre megnéztünk egy régi kulturális múzeumot, majd naplemente előtt Sariwŏn városához értünk, ahol a többiek felmentek a helyi dombra, én pedig a havazás közepette inkább a városban fotózgattam (mármint a busztól fél saroknyira mert messzebb nem engedtek.) Olyan délután 5 körül a városi megafonok leadták az aznapi híreket, persze a szokásos forradalmi hangnemben. Aki nem érti milyen hangnemről beszélek, az keressen rá Youtubeon a KNDK hírekre ill. hírolvasókra, és meglátja-hallja, adott szempontból szórakoztatóak. Miután a többiek visszaértek a dombmászásból elvittek minket a helyi talponállóba, ahol valamiféle rízspálinkát kaptunk, nekem ízlett, a többiek jó részének nem. Annyival is több maradt nekem. Miután a nap végül lement és a munkanapnak is vége szakadt, emberek tömegei indultak el (haza) a bicajaikon és gyalog a teljes sötétségben.

Vacsorára visszavittek minket a fővárosba, valamilyen BBQ kacsa volt, amit az asztalon az orrunk előtt főztek meg. Aki ismeri az ázsiaiaknak ezen főzési módját, az tudja miről beszélek, a többiek meg nézzenek utána kínai hotpot ételeknek. Mivel az étterem az első emeleten volt, a pisilde viszont a földszinten, ezért többen felfedeztük, hogy az épületet ránk zárták. Hivatalosan azért, h ne zavarhassanak minket mások, valójában egyértelműen azért, h ne mászkáljunk el csak úgy. Amit még ezeken kívül érdemes megemlíteni, az az esti áramszünet volt, amit valaki egy spontán boldog szülinapot szám éneklésével próbált feldobni a sötétben, nem mintha bárkinek is rossz hangulata lett volna. A vacsora után a hotelben ittunk és bowlingoztunk alvás előtt.

Apropó kaja és italok: az ott töltött pár nap tapasztalatai alapján a helyi ételek jók, bár ha valaki ismeri a dél koreai ételeket, akkor nem fog hatalmas újdonságokat találni északon sem, ellenben a helyi sörök minősége a totálisan-fogyaszthatatlanul-siralmas és az alig-de-mégis-szar között mozgott. Ha valaki arra jár, vegyen orosz importot, van jó Baltika, mindenkinek csak ajánlani tudom, nagyon alulértékelt nyugaton. Tömények hasonló: a helyi tömények jó része nagyon olcsó, de nem az európai ízlésvilággal összeegyeztethető. Kipróbálni érdemes, de esélyes, hogy nem fog tetszeni.

2.nap – ha az első nap az újraegyesítés szellemében zajlott, akkor a másodikat a Kim családnak szenteltük (vagy magyartalanul, ellenben a valósághoz közelebben, a Kim családnak lett a nap szenteltetődtetve, vagymi.) A nap teljes menetrendje teljesen opcionális volt, igaz az út árában benne foglaltatott. Egy embert leszámítva azonban mindenki csatlakozott a programhoz (az extra illető kb az egész napot a buszban töltötte – a végén nem dobták őt az éhezők elé.). Azzal indult a reggel, hogy mindenkit megkértek, h viszonylag normálisan öltözzünk fel, pl farmert nem lehetett felvenni, igaz ezt még az egész teljes utat megelőzően megírták, hogy erre a napra kell hozni normális külsejű ruhát, mert a Kumsusan Palotába mentünk, ami nem csak a két halott Kim mauzóleuma, de egy hatalmas múzeum is a családról. Az utat megelőző kis időben amit Pekingben töltöttem sajnos nem sikerült Mao-t meglátogatni, mert zárva volt a végső nyughelye, de a Kumsusan a Mao-zoelumnál sokkalta nagyobb, jellemzően megalomán épület. Arányaiban kb olyan mint (Lenin -> Mao) = (Mao -> Kim) épületek.

Az épületbe bejutás már önmagában megért egy misét. A busz szépen leparkolt a palotától pár sarokra, majd szigorúan négy fős oszlopokban menetelve valami elő-előtérbe lettünk hessegetve, ahol elvettek tőlünk mindent ami nem ruha volt, telefont, pénztárcát, fényképezőt, stb. Miután a reptereket megszégyenítő biztonsági intézkedéseket lezavartuk, kb 20 percet töltöttünk mozgójárdákon haladással, ami azért is volt érdekes, mert sétálni nem volt szabad, sőt igazából elvileg kussban kellett végig állni az utat, bár ez utóbbit nem nagyon tartottuk be. A palotának két, egymástól jól elkülöníthető része van, a két Kimnek, amelyek fő termeihez vezető utakon a falakat a Kimek fotói töltik ki, miközben a termek maguk legalább 5 méter magas belterű márvány és gránit csodák, középen az üveg koporsóval, melyet adott irányban körbe kell járni, 3 oldalon meghajolva, közben nem hangosan sírva meg jajveszékelve, majd tovább kell állni szépen. A halottszemlét követően kötelező jelleggel meg illik tekinteni, közben elismerően bólogatni meg hümmögni, a kedves vezetők érdemeit, diplomáit, stb amelyeket a következő teremben állítottak ki. Volt valami miskolci úttörőmifene zászló is kiállítva ha jól emlékszem.

A kiállításhoz hozzá tartoznak a mindenféle járművek amelyekben a vezetők éltek, dolgoztak és hivatalosan haltak (ez utóbbi inkább Kim Jong Il vasúti kocsijára vonatkozik), plusz azok felszerelése, beleérve a műholdas telefont, a MacBook Pro-t, meg a napi újságot.

Érdekes látványt nyújthattunk mi magunk is a helyiek számára, több okból is. Az egyik, hogy az észak koreaiak nagy része sose lát külföldit élete során. Ha ez nem lenne elég, a Kumsusan Palotába nem lehet csak úgy bemenni, hanem meghívásos alapon működik a dolog, és valami komolyan nagyot kell tenni a szocializmusért, hogy ezt a hatalmas megtiszteltetést valaki kiérdemelje. A legtöbb koreai életében legfeljebb egyszer jut el oda, és azt nem felejtik el, olyankor felveszik a legszebb ruhájukat, stb, az egy esemény. Na ehhez képest ott vagyunk mi, félig szakadt farmerekben (mert többen b.sztak elolvasni a korábbi kérést az öltözködéssel kapcsolatban), egyik-másik srác teljes raszta hajjal (feka amerikai) stb. El lehet képezni.

Az egész palotalátogatás után visszakaptuk a cuccainkat, és az épület körül tartottunk egy gyors túrát. Eddigre elállt a havazás, és a nap is kidugta az orrát, úgyhogy végre lehetett fotózni.

A délelőtti program végeztével ebédelni mentünk, majd lehetőségünk volt virágot venni, melyet később a két vezér szobránál tehettünk le. Én többed magammal a virágvásárlás helyett inkább megpróbáltam picit ellógni és felfedezni, persze gyorsan követőink akadtak, akik nagyjából másfél sarokra engedtek minket, mielőtt visszaintettek, de azért ez se volt rossz, ugyanis egy nagyon fura téren találtam magam: a távolban a piramis hotel csillogott (angol Wiki: Ryugyong Hotel), miközben a tér egyik oldalát modern felhőkarcoló lakóépületek és egy festmény a Kimekről vettek körül, addig a tér távolabbiki felében valamilyen tömegközlekedési központ foglalt helyet, ahol még egy Ikarus 260T is parkolt. A 260T szériáról egyébként érdemes tudni, h nem is létezett – két prototípust leszámítva, magyarul a Phenjanban futó példányokat helyileg alakították át hagyományos Ik260 buszokból. Mivel a kísérőnk aki utánunk jött elég barátságos volt, megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy az Ikarusok magyar termékek voltak, és egyáltalán honnan ered a márkanév, de kevéssé meglepő módon az illető nem ismerte az ókori görög mitológiai történeteket.

A virágvásárlás után a Mansu Hegy monumentumhoz mentünk, ahol újabb meghajlások után a virághordozók letehették a virágokat. A valósághoz hozzá tartozik, hogy ezt az állomást ebéd előttre terveztük, de első érkezésünkkor el lettünk hessegetve, mert a szobrokat fényesítették a reggeli hóesés után. Mindenesetre amikor ott voltunk érdekes volt megfigyelni a viszonylag nagy számú esküvősöket (1, 2). Itt mint utóbb kiderült arról van szó, hogy mivel a vallás tiltott dolog, ezért a különféle istenek helyett a nagy vezetőktől kérnek áldást a házasodók. Ezt később egy másik helyen is láttam ahogy elmentünk egy kisebb hasonló szobor mellett.

A napi Kim-adag letudása után elmentünk metrózni – ezt a részt igazán vártam, tudtam, hogy nekem való buli lesz. Az interneten sokszor előforduló téma, hogy a phenjani metró biztos kamu, és csak színészek az utasok, stb, de ha valaki ott jár akkor nagyon gyorsan egyértelművé válik, hogy ez baromság, hiszen amennyi erőfeszítésbe telne kiásni féltucat állomást, majd teletömni a 40-es évekből importált ex-német metrókocsikkal és szereplőkkel, hogy a havi 1-2x megjelenő turistacsoportoknak mutassanak valamit, azzal az erővel akár egy használható metróhálóztatot is építhetnek. A csoportos metrózás precíz rendszer szerint megy, pontosan 6 megállót utazunk, és a fel- és leszálláson kívül egy állomást szabad megtekinteni. Amennyire láttam, ezek a szebb állomások lehettek, melyek picit a moszkvai metró dizájnára hajaztak de annyira azért nem voltak csicsásak. Mindenesetre a falakon a szocialista utópia mindennapjait mutatták be, az állomások peronjain pedig a napi forradalmi újság volt kirakva, amiből mindenki tájékozódhatott a legfontosabb dolgokról

Az egész utazás egy érdekes élmény volt, több okból is. Nem utolsó sorban mind a helyiek, mind mi úgy éreztük, mint ha egy múzeumban (vagy állatkertben) lettünk volna, mert kölcsönösen egymást bámultuk. Ez nem annyira meglepő, adott, hogy a nem-távolkeleti jellegű emberek azért továbbra is igen ritkák az országban, hát még mondjuk a feketék. Az is érdekes volt, hogy a helyiek kb. fele inkább elbújt a fényképező elől, a másik felük viszont már-már aktívan pózolt. Az utazás után olvastam, hogy a KNDK idővel tervezi új szerelvényekre cserélni a régi német kocsikat, viszont amikor ott voltam, még csak a gyengén megvilágított, emberekkel tömött régi szerelvények voltak, melyek érdekes fotótémát biztosítottak. Szerintem sikerült pár igen jó képet csináljak, az FX váz és a gyors obi sokat segített ebben.

Persze a forradalom a metrókocsikban sem kerülhetett el minket, az alagútban folyamatosan szólt a hangosbemondó, ami az aktuális híreket ontotta magából, a szokásos hangvétellel.

Miután a metrózást befejeztük, meglátogattuk a Phenjani Diadalívet, mely a párizsi eredetijének egy (természetesen) nagyobb méretű változata, a győzedelmes Koreai Háborút mutatja be. Témánál maradva elmentünk a Háború Múzeumához, ahol megtekintettük az elfogott (lezuhant) amerikai harci repülőgépek maradványait, fegyvereket, majd meghajoltunk a helyi Kim szobor előtt, aztán bementünk az épületbe. Sajnos bent nem lehetett fotózni, de a fejtágítás nem maradt el, hosszasan ecsetelték a háború részleteit, a KNDK verziójában, beleértve olyan dolgokat, mint hogyan lőtt le a KPA (Koreai Néphadsereg) több mint 2500 (…) amerikai vadászgépet, és hogyan öltek meg, vagy fogtak el másfél millió imperialista amerikai katonát. A tények és talányok listáján tovább haladva megmutattak pár megdönthetetlen bizonyítékot arra, hogy hogyan használtak az amerikaik mindenféle vegyi és biológiai fegyvereket,  vírusokat, gén-kezelt mutáns halakat és a jó ég tudja mit. A mutáns halak egyébként a Fallout 4 egyik rádiósnittjére emlékeztet, azoknak akik ismerik a játékot, erre. Mindenesetre kb mint a pingvinek a Jégkorszak sorozatból, mi csak álltunk és mosolyogtunk (smile and wave boys, smile and wave!), jobbnak láttuk nem kötekedni, ha már fotózni nem lehetett (vajon miért).

Amellett felmerült bennem, hogy miközben mi teljesen hülyének nézzük a koreai vezetést a történelem félremesélése miatt, azért mi is egy olyan világban élünk ahol az emberek többsége mindent elhisz amit a médiában lát, kérdés nélkül. A KNDK esete annyiban érdekes a többi (volt) szocialista országgal szemben, hogy a teljes elzártságuk miatt ott megállt az idő. A helyiek rácsodálkoznak a hatvan-hetven éves lelőtt gépekre,  folyamatosan készülnek az imperialisták jövendő inváziójára, és a hírekből csak az folyik, hogyan zajlik a forradalom, de a civil lakosságban fel sem merül, hogy hát az idő picit elhaladt már a háború óta. Aki látta a Good Bye Lenin c. filmet, picit olyan ez az ország, mint az anyuka aki felébredt a kómából, és a fia hathatós segítsége okán azt hiszi, hogy még mindig a múltban él.

A múzeumlátogatás végén gyorsan megmutattak még egy elfogott amerikai kémhajót, majd elbuszoztunk az éjjeli szálláshelyre, ami egy vidéki “spa” volt, valahol a Nyugati Tenger mellett. Odafelé a hátsó sorban ülők közül valaki rosszul lett, ami az út és a busz minőségét tekintve nem volt meglepő. Korábban említettem már az elektromos hálózat állagát, de az a helyzet, hogy a többi infrastruktúra is hasonló állapotban van. Az utak csak kis része aszfaltozott, de azok is teljes aknamezőre hasonlítanak: a  2×6 sávos autópálya amin végigmentünk annyira rossz állapotú volt, hogy inkább a forgalommal szemben haladtunk, mert ott kevéssé volt rossz az út. Persze forgalom nem volt, ezért nem zavartunk senkit.

Az aznapi vacsora, valamint a spa meglehetősen érdekes élmény volt, nekem tetszett, de tudom, hogy sokaknak nem. A vacsora azzal kezdődött, hogy nem volt fűtés, de mivel az ajtók sokáig nyitva voltak, ezért a kinti mínusz 9 fok bentre is beférkőzött. Az éjjel sem volt jobb. Sok függött attól, hogy kinél volt fűtés, és kinél nem, mert miközben nálam bent talán 20 fok lehetett, mások inkább nulla fok közeli szobákban voltak egész éjjel. A “spa” rész egy kb egy négyzetméteres termál vizes kádat jelentett minden apartmanban, de csak este 10ig, mert utána elzárták a vizet. Szerintem különben mi lehettünk hosszú ideje az első látogatók a létesítményben, mert egyrészt először semmi nem jött a csapokból, majd percekig olyan színű víz volt, hogy azt jobb nem részletezni.

3. nap – az utolsó teljes napot egy hosszas vezetéssel kezdtük, elvittek minket a West Sea Barrage-hoz, talán leginkább Nyugati Tengeri Gát lehet a magyar megfelelője, egy 8km hosszú, mesterséges gát ami szétválasztja a Taedong folyót a Sárga Tengertől, miközben árammal látja el a környéket, és megvédi Phenjant az áradásoktól. Megérkezésünk után megnéztünk egy erősen szocialista hangulatú videót a gát építéséről (kb mint a 2-es metró építése a filmhíradókban), csináltunk pár képet, majd elvittek miket egy vízpalackozó üzemet megtekinteni. Maga az üzem egy elég kicsi, kb 12 főt foglalkoztató egység volt, mely a használt üvegeket megtisztította, és azokat szénsavas vízzel újratöltötte, majd felcímkézte. Kaptunk egy kis ízelítőt a vízből, amit én boldogan elfogyasztottam, mert eddigre már rendesen ki voltam száradva, egyébként teljesen vállalható íze volt. A gyártási folyamat, ha lehet így nevezni majdnem teljesen automatizált volt, leszámítva amikor valami elromlott, vagy eltört, néha az üvegek, néha a kupakok, mikor mi, plusz volt egy kb kétperces áramszünet is. Jó kommunista üzemhez híven a falon ott voltak a havi kvóták, és, hogy azokhoz képest hogy álltak a termeléssel (jól. :vállveregetés: ) – volt egy külön szoba, ahol mindenféle számítógépeket tároltak, külső ránézésre ott volt egynéhány UPS is – valószínűleg szükség is volt rájuk, elvégre ha gyakoriak az áramkimaradások amikor külföldiek látogatnak, akkor valószínűleg akkor sem lehetett jobb a helyzet, amikor épp nem voltak látogatók.

Kb a fél órányi üzemlátogatás után visszaindultunk Phenjan felé a már előbb említett minőségi autópályán, miközben egy kis helyi, majd amerikai zenét hallgattunk (utóbbit valamelyik utas adta.) – vicces volt, hogy amikor a különben gyakran előforduló katonai ellenőrző állomásokhoz értünk, mindig lekapcsoltuk a nemzetközi zenét. A külföldiek nagyjából azt hallgatnak amit akarnak az országban, de a tapasztalat azt mutatja, hogy egyszerűbb nem vitába keveredni erről a katonákkal.

Ha már az ellenőrző pontoknál tartunk: tele van velük az ország, az utak, minden. Koreában nagyon rövid pórázon tartják a civil lakosságot, aminek az is része, hogy senki nem hagyhatja el a lakhelyét megfelelő indok nélkül (ami jellemzően temetés és esküvő). Mivel a magán-autók tulajdonlása nem igazán létezik, mindenkinek tömegközlekednie kell, az pedig engedélyköteles. Az utazási engedélyeket általában a munkáltató gyár párttitkára adja ki. Az országban a kerékpároknak is rendszámtáblája van. A KITC buszait nem ellenőrzik annyira keményen mint másokat, de a vezetőknek kell legyen egy pontos listája arról, hogy ki van a buszon és hová mennek. Mivel a helyiek ritkán látnak külföldieket, a KITC pedig köztudottan olyanokat szállít, a társaság buszait mindig komoly érdeklődés övezi, lehetett is pár jó képet csinálni a csodálkozó emberekről az utcán.

A fővárosba való visszaérkezés után a csoport két felé oszlott, mi, tízen akik feliratkoztunk a világelső phenjani helikopter-túrára, a reptérre mentünk, a többiek pedig a központi könyvtárba. Egy hosszabb kezdeti késést leszámítva a helikopterezés nagyon jó volt. Azt direkt nem mondták meg előre, hogy egy luxushelikopterrel repülünk, azt hittük, csak egy sima civil vagy katonai lesz. Extra jóság volt, hogy a fel- és leszállást leszámítva nem kellett ülve maradjunk, így össze vissza mászkálhattunk a fedélzeten, és láthattuk, fotózhattuk ami érdekes volt számunkra. Utóbbiba a felvigyázóink nem szóltak bele szerencsére. Mivel a KNDK még most is jórészt széntüzeléssel állítja elő az áramot, az erőművek pedig a városban vannak, a képek érdekes, ködösek, de jók lettek.

Utóbb kiderült, hogy azért is mi voltunk az elsők akik részt vehettünk ezen a túrán, mert az Air Koryo, valamint általában az ország eléggé bürokratikus, és nem egyszerűen emésztik meg, mi szükség lenne egy ilyen utazásra, még akkor se,  ha laza 300 euró pénzt kérnek el a 45 perces repülésért. Igény pedig lenne rá, ennek ellenére három hónapig tartott leszervezni az utat. Leszállás után megpróbáltam kideríteni, hogy kik használják a luxushelikoptert amikor épp nem minket visznek vele, de mivel többedszerre is csak azt hajtogatták, hogy a nép, ezért felhagytam a dologgal. Nép a seggem.

A helikopterezés után megnéztük a Munkáspárt alapításának emlékművét, majd megállapítottuk, hogy a tömegközlekedésen biztosan áramszünet lehetett, mert azok a trolik és villamosok, amiket 20 perccel korábban láttunk, mind ugyan ott voltak ahol előtte, teljes sötétségben.

Az utolsó este aztán egy igazi meglepetéssel zárult. A menetrendből megint csak direkt kimaradt, de elvittek minket a helyi diplomata klubba, ami az ország talán legelitebb helye, a diplomatákon kívül csak a Kim családnak és vendégeinek van bejárása. Azon viccelődtünk, hogy majdnem biztosan ez az egyetlen ország a földön, ahol az a tény, hogy turista vagy feljogosít a belépésre. Ha ez nem lett volna elég, véletlenül belefutottunk a brit nagykövetbe is, valamint egy ENSZ követségbe is, beszélgettünk mindenkivel egy picit, aztán viszonylag korán úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a szállodába, mert még pakolni is kellett, és másnap korai kelés és indulás volt…azért persze pár sört a szállodában is megittunk.

A távozás szerencsére eseménytelenül telt. Sok horrorsztorit olvastam arról, hogy a határőrök szeretik szívatni a turistákat, megnézni a képeiket, bele-beletörölgetni, stb (emiatt aztán kb mindenki két-három kártyára másolta a képeit, meg ide-oda eldugta őket), de végül senkit nem érdekeltünk. Megmondom őszintén még az Air Koryo-s fejpárnát is eltettem a gyűjteményembe a visszaúton – remélem nem hiányzik nekik túlságosan.

Biztosan vannak, akik kíváncsiak, mennyire kerültek elő az érzékenyebb témák…szeretném ezt az egészet azzal nyitni, hogy vendéglátóink nagyon kitettek magukért, hogy a KNDK-ból amit mutattak, az pozitív élményként csapódjon le bennünk. Én pl nem tudtam mire számítsak, és a beszélgetésekből az derült ki, hogy mások se nagyon tudták előre mik legyenek az elvárásaik, de ha lehet ilyet mondani akkor velem együtt mindenki pozitívan csalódott. Amellett senki sem hülye, mi is tudjuk, hogy amit láttunk az rövid pórázon fogott megtervezett menetrend volt, amiért elég sokat fizettünk, de ezt tudtunk előre. Igen az infrastruktúra siralmas, vannak áramkimaradások, a pénz amit az útra befizettünk szobrok állítására megy el, a forradalmi baromságok…nos azok baromságok, de ezt mind tudjuk előre.

Azt is tudjuk, hogy vannak börtöntáborok, meg munkatáborok, és bár szerencsétlen gyereket az utánunk levő turnusban tényleg megszívatták, ahogy az egyik brit túravezetőnk rámutatott, az amerikaiaknak vannak erősen kétséges börtöneik és táboraik, akár csak az oroszoknak, kínaiaknak, koreaiaknak, meg csomó más nemzetnek is, de per pillanat a KNDK a globális galád ország, róluk beszélünk rossz színben. Akinek ez az egész felállás nem tetszik, az ne játsszon turistát, ne fizesse be az éves egy főre eső koreai GPD-t egy háromnapos útra, mert úgyis a rendszert támogatja vele.

Szóval összesítve, ha valakinek van kerete eljutni Pekinging, majd még kb 2000 euró plusz költőpénzt kiadni három és fél napra, akkor komolyan javaslom, hogy próbálja ki a KNDK-t, mert még egy ilyen hely biztos nincs a világon. Nem sokkal több pénzért egyébként sokkal hosszabb utak is vannak az országba, szóval meg lehet találni az arany középutat. Érdemes.

Reklámok

KNDK/Észak Korea útibeszámoló” bejegyzéshez egy hozzászólás

Kommenteket kérek!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s