Anélkül, hogy visszanéznék, emlékszem volt egy olyan bejegyzésem (lehet a viktor.kiwi blogon) ami azzal kezdődött, hogy a Scorpions-féle Wind of Change szólt és kaptam egy munkaajánlatot Új Zélandról. Most épp a Gyűrűk Ura filmzenéje szól, annak is a második száma, Concerning Hobbits az angol címe (a filmet ugye Kiwiföldön forgatták), melynek refrénje az alábbi (talán Göncz Árpád fordításában):
Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel,
felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,
utak találkozása vár,
futok, a lábam bizsereg
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?
Na szóval én egy éve mentem el Kiwiföldre – földrajzilag. Hogy egyébként hová, azt ki mondja meg?
Tudjátok, mindig sok olyan pont van valaki életében amire utólag úgy tekintünk vissza, hogy az egy fontos napja volt a múltnak, de ezen emlékek jó része véletleneken alapul(t): mikor van valami gyerekkori baromság a játszótéren ami esetleg örökre meghatározza a személyiségfejlődést, mikor találkozunk valakivel tinderen aki később fontos lesz, mikor ír valamelyik blog-olvasó, hogy “mik a fizetések Angliában” amiből aztán egy barátság alakul ki, történik valami jó vagy rossz, esik a fejedre egy zongora (sajnos-szerencsére erre még nem volt példa), ilyenek. Meg van az a pár dolog amikor elhatározzuk, hogy valami baromi fontos fog most történni, mert szerintünk az kell, és utána belevágunk. Na én tavaly ilyenkor ültem (úgy tűnik ülni rövid ű…rövidseggűeknek van kitalálva a Gugli szerint) fel a gépre ami aztán jó messzire is vitt.
Az a helyzet, hogy amikor 17 éve, 17 évesen kimentem Amerikába egy évre, az egy fix idejű projekt volt, 2000 augusztusától 2001 júniusig tartott, ezt tudtam én is, a család is, haverok is, stb. A vízum egy tanévre szólt, és bár azért mentem ki akkor mert Magyarországon akkori meglátásom szerint minden szutyok volt, azért mégsem akartam kint maradni a végére. Amellett, hogy sok (??) jó és kevéssé jó dolog történt velem az amerikai egy év alatt, annyira messze van a múltban, hogy csak emlékfoszlányok maradtak meg belőle. Feldolgoztam, ha valaki kérdi, hogy jó volt-e, mindig csak azt mondom, amit egy könyvben olvastam, hogy “se nem jó, se nem rossz, ellenben hasznos”. (a könyv azt írta, hogy “más”, ez is igaz, de nekem inkább mégis hasznos). Ez utóbbi biztos, mert ott jöttem rá, hogy egyedüli gyerekként nem én vagyok az univerzum közepe, nem körülettem forog a világ, és ami van, az se kötelezően az én szájam íze szerint zajlik.
Ezzel ellentétben NZ még pillanatnyilag nagyon forró talaj nekem: elvileg az volt az utópia (piálok azóta is eleget), a Kánaán, meg a mifene, ahol boldottá lesz. Aztán persze csak magam elől menekültem, megint örökölt vonás, írtam már erről pár szóban korábban. Aztán eltelt egy év, elmentem, visszajöttem. Közben néha felviláglik egy-egy zene a telefonomon, ami valamiért megmaradt mozzanatokra emlékeztet az ottani bő fél évemről, és picit szétcsúszik a világ. Volt egy szám, Vangelis-nek az Ask the Mountains c. száma, amit egy 12 órás éjjeli buszos utazás során (AKL-WLG) dobott be a telefon párszor. Azóta se tudom diszasszociálni az egésszel, pedig csak egy baromi fárasztó buszos út volt. Igaz a zene szövege releváns volt az akkori depis hangulathoz, hiszen akkor már tudtam, hogy 2 hónappal később jövök vissza. Mike Oldfield Return To Ommadawn (pt1) c. száma erősen megmaradt a fejemben pár héttel azutánról, hogy az akkori Londoni exem eltűnt a radarról, miközben én épp egy hegyen másztam 600 méterrel, és 45 fokban a szakadék felett. Valahogy beégett, azóta is nehezen tudom leszakítani az össze-nem-függő emlékdarabokat egymásról.
Visszajövetelem óta persze nem találom a helyemet. Pedig minden kb annyira jól alakult, amennyire lehet: találtam projekt munkát, kettőt is, a mostani ráadásul elég hosszúnak igérkezik, két (adag) ismerősnél csöveztem, most hétvégén költöztem új lakásba, ahol szerződés szerint legalább egy évig maradunk, többesszám, mert ismerőssel vettem ki egy kétszobás lakást viszonylag központi helyen. Ilyen sem volt még: nem-vallásos létemre megesküdtem az összes nemlétező felsőbbrendű lényre, hogy olyan nincs, hogy harmincnégy évesen én mással osztozzak. Aztán lám: Canary Wharf környéke csak tud valamit – pl, hogy baromi drága egyedül. A szociális életem nagyjából ott van, ahol hagytam tavaly ilyenkor. Mégis valahogy úgy érzem, mintha egy kivert fogat visszatettek volna a helyére – bár ehhez sem volt szerencsém, de kb olyan, mintha “passzolna, csak mégsem az igazi”. Nézem, hogy az ismerőseim mind letelepednek, nekem meg erre semmi szükségem, nem tudnám végigcsinálni.
Pár éve kaptam az egyik volt barátnőmtől pár általa készített plüss mifene-állatkákat. Miközben a csajjal már rég óta nem volt sok közünk egymáshoz, a baráti ismerettség megmaradt, és tavaly ilyentájt úgy váltunk el, hogy lehet sose látjuk egymást, mert neki nem lenne pénze elmenni oda látogatni, én meg fene tudja, mikor járnék erre megint. Mikor már tudtam, hogy nem maradok Kiwiföldön, elvittem plüss állatkákat a Mt Ngauruhoe csúcsára. Megintcsak Gyűrűk Ura filmrajongóknak, ez volt a Mt Doom, azaz a Végzet Hegye (a fent említett 600 méter, 45 fokos túra). Gondoltam nekik ott jó lesz. Kb ez jelképezte mindazt, amit gondoltam, hogy NZ lehetne, de sose igazán adtam meg a lehetőséget se az országnak, se magamnak, hogy kiderüljön. Minden hajnal övék maradt.
Igazából őszintén nem hiányzik. Szerintem ez a hét hónap is egy nem kevéssé fontos része lesz az életemnek mint Amerika volt anno, de még nem tudom pontosan hova tenni. Majd talán évek múlva, addig emésztem.
A mostani lakás adott szempontból kísértetiesen emlékeztet a napra pontosan egy évvel ezelőttire: tele van dobozokkal. Mielőtt kimentem, több ismerősöm mondta, hogy szerintük rövid távon visszatérek ide. Reméltem tévednek, de talán tudtam, hogy lehet igazuk lesz.
Most, hogy átköltöztem, megvettem ugyan azt a fürdőszobai sarokpolcot ami volt a Hanger Lane-i lakásomban, megrendelem majd ugyan azt az Argos-os polcot a szobába amim volt, és ha nem jött volna ki az AOC pár napja egy jobb monitorral mint régi példányom, akkor vszg. megvettem volna ugyan azt a Samsung monitort is ami a régi lakást díszítette, mert az előzőt kint eladtam jó pénzért. Mikróval ugyan így. Majdnem megvettem ugyan azt az asztalt is, csak rájöttem, hogy nem férne be rendesen a mostani szobába. Mintha valamibe kapaszkodnék? (költői kérdés.)
Elisabeth Kübler-Ross fogalmazta meg a gyász 5 fázisát, ami egy elég elterjedt rendszer a mai pszichológiában:
- Tagadás és izoláció
- Harag
- Alkudozás
- Depresszió
- Elfogadás
A helyzet az, hogy miközben a fenti rendszert általában alkalmazzuk minden fontosabb negatív történés után (nem csak halál és gyász) azt hiszem rám ezek a fázisok nem teljesen vonatkoznak: a 2-3 sose volt meg, nem is érzem, hogy kellene. Mire haragudjak? Magamra, hogy fel akartam fedezni? Azt sose szabad. Az 1-4-5 között mozgok elég sokat. Alapvetően nem akarom tudomásul venni, hogy eltelt egy év és megint itt vagyok, ezért a témát is gyakran kerülöm. Áh nem is volt az annyira úgy. Csak nemtudom mi volt. Nem is akartam talán eléggé. Nem adtam meg a lehetőséget. Stb. A negyedik pont mondjuk nálam félig normális, valaki hozzám vágta nemrég, hogy nihilista vagyok: kb “vízben él és nem érdekel — szarok rája” a világnézetem. Miközben van pár (1-1) bipoláris és-vagy nonstop orvosi eset depis ismerősöm, én szerencsére nem vagyok ilyen. Az kéne még. Lehet nem tudom mi vagyok, de legalább tudom, hogy mi nem. Az is egy hasznos kezdet, sokaknak ez sem adatik meg.
Utólag majd könnyebb lesz megmondani mennyire, és mire volt jó az elmúlt időszak, most még nem látom ugyanis. Valamire biztos.
Fene tudja. Ha valaki valami világmegváltó gondolatot várt a poszt végére, annak elvettem 3 percet az életéből. Mindenki másnak, javaslom, hogy induljatok amerre akartok, max nem jönnek ki a számítások. Szerintem mindannyian inkább patkolnánk el vén korunkban, tudván, hogy valamit megpróbáltunk amire volt lehetőség, aztán nem vált be, mint azzal élni, hogy elbújtunk előle, pedig mi lett volna ha.
Ha Mari néninek pöcse lett volna, Mari bácsi lett volna.
–VGY
[backtotheuk] 