Hétvégi túra Lake District-ben

Voltam a hétvégén kirándulni, észak felé, Lake District-ben. A második napunk erősen kalandokban teljesnek bizonyult. Az alap sztori nem lett volna bonyolult, leparkoljuk a kisbuszt a hegyi parkolóban, majd öt km gyaloglás (800 m szintkülönbség) után vissza a parkolóba azt’ haza. Na persze hogy nem volt ilyen egyszerű a dolog. Első körben – erről senki nem tehetett – belegyalogoltunk egy felhőbe, azaz mi magasan voltunk, a felhő meg alacsonyan, így végül hat órát mentünk egy kb. szakadó esőnek megfelelő környezetben, ahol a látótáv valahol tíz és húsz méter közt volt, a szél pedig érzésre hatvan-hetven km/h lehetett, egyébként télleg marha erős volt. Mondani se kell, hogy kerek perec szarrá áztunk, elég vicces volt, hogy bár növényzet nem igazán volt a füvön kívül a bárányok marha vígan legeltek. Így az út elején mindenki próbálta elkerülni a nem kis mennyiségű bárányszart, aztán amikor mindenféle Columbia Titanium cucc meg gumibugyi, meg amit akarsz átázott már, és szó szerint térdig sárban másztunk, már kb. mindegy volt mibe megyünk bele. Persze nem volt olyan részem, amit ne lehetett volna kicsavarni, a ruhát/bakancsot/zoknit ne is említsük. (most már el tudja mindenki képzelni miért volt enyhe oroszlánszag este a szobában, tizenpár ember volt hasonló szituban, és a 80-90% -os páratartalom se dobott sokat a száradási esélyeseken). Na, mindegy, miután a csoport feloszlott a „rohanók” és a „kényelmesek” táborára, én az utóbbiban maradtam, és kedves elnök asszonyunk (szerintem én vagyok az idősebb) segítségével mocskosul eltévedtünk, de ez csak akkor vált (számára) nyilvánvalóvá, amikor már sötétedni kezdett, és a térkép meg a terep egy centit se stimmelt. További gond volt, hogy én voltam az egyetlen, akinek a telefonja vagy nem ázott még szét teljesen, vagy volt benne működő akksi, vagy leginkább volt térerőm.

Azért elmesélem milyen volt, mert ilyesmi sztori azt hiszem nem mindennapos. A lényeg, hogy az utat a Brookes Mountaineering Society szervezte, ez olyasmi, mint egy félhivatalos kiránduló klub, és relatíve olcsó volt, harminc font, amiben benne volt gyakorlatilag a kisbusz, szállás, kaja, minden. Odafelé a GPS segítségével első adandó alkalommal eltévedtünk, bár azt hiszem a szervezők szúrtak el valamit, az irányítószámot rosszul adták meg, és nem a megfelelő kijáratnál mentek le az autópályáról. Na, mindegy, rövid késéssel megérkeztünk a kiszemelt tanyára, ahol két szobában voltunk kicsit haláltábor feeling mellett (emeletes ágyak), de végül is nem Kempinskibe szokás kempingezni. Zuhany ellenben nem volt, ami elég érdekessé tette a dolgokat, második napra enyhe oroszlánszag keringett a tízágyas szobában, bár nem a zuhi miatt, hanem a zuhi miatt. (majd mindjárt megértitek). Ezzel el is telt az első nap, ami igazából csak este volt.

Végül mondhatjuk elég nagy szerencsével találtunk egy farmot ahol megmondták, hogy a hegy rossz oldalán vagyunk, kb. 20 km-re onnan ahol kéne, de még másfél mérföldre van egy falu, meg egy pub, na, oda mehetünk melegedni. Ezt meg is találtuk elég egyszerűen szerencsére, de most jön a poén.

El lehet képzelni egy normális hotelt, étteremmel, ahol minden vendég halál rendesen fel van öltözve, mire is becsődül hét ember, térdig sárosan és teljesen mocskosan egy forró csokira (én sör). Oké, leülünk, minden, ki van írva egy A6-os cetlire az asztalon: „Tamás’ wine list”. Mondom a bárpultos hölgynek és ki az a Tamás? Hát az a manager. És magyar? Igen, persze akarok vele beszélni? Innen eléggé tömörre vágom, kiderült, hogy a szálloda managere egy kb. harmincvalahány éves emberke, aki épp most költözik el onnan Oxford mellé. (a faluban van vagy 40 ház, szóval mondhatjuk, hogy a semmi közepén jártunk). Aki ezek után azt mondja, hogy nem kicsi a világ, azt hátsón billentem.

Végül szervezett nekünk egy taxit, ami hatvanhárom fontért elvitt minket oda, ahol ki kellett volna lukadjunk, tehát valóban kellően messze voltunk.

A vasárnap ehhez képest laza volt, későn indultunk kirándulni, és későn értünk haza, nem tévedtünk el, és nem esett az eső sem, sőt a felhőket is szerencsére csak alulról, de nem belülről vizsgálhattuk meg…

Suli apdét meg hasonlók

Voltunk a hétvégén Londonban, bár csak futólag. Van innen Oxfordbol egy oda-vissza járat, 8 font, WIFI&net a fedélzeten, ingyen reggeli, stb [ja az első két tétel is ingyé van persze]. Majd ha otthon a Volán ilyeneket csinál valaki szóljon és hazaugrok megnézni :)

A suli kicsit lapos, relatíve sokat kell olvasni, mármint ahhoz képest hogy a Gyűrűk Ura könyv felét (az kb 500 oldal) nem olvastam el az elmúlt másfél évben. A csoportban szerintem több a külföldi mint a brit, és néha azt se tudom hogy egyesek mit keresnek itt. T.i. ez ugye a nemzetközi kapcsolatok szak, erre egyik talán kenyai kedves csoporttársam tegnap kérdezett körbe, hogy hol is van az az Alaszka nevű hely, mert ő hallotta, hogy ott valami halakkal kapcsolatos meló van és az tök egyszerű meg tök jól fizet. [egyébként nem bántásképpen, mert egy csomó afrikai van itt akik teljesen jó fejek és értelmesek, csak valahogy ez az egy tévelyedett el egy cseppet – órán sincs képben soha]

Meló még nincs, bár jövő héten forgalom számlálni fogok, ezért négy napra adnak kb hetvenezer forintnak megfelelő összeget, aztán már jövő hétvégén elmegyek egy két és fél napos kirándulásra, viszek gépet is. Vettem hozzá hátizsákot ebayen, baromi olcsón egy 35L-es Columbiát (újat, 20 font). Itt egyébként is elég olcsón mérik a ruhákat, leginkább az itteni fizuhoz képest, de pl a műszaki cikkek se drágák. Egy otthon kb harmincezer forintos használt telefon (Nokia 6630) itt valahol 20 alatt megy. Eléggé pezseg a használt piac, pl Amazonrol vettem egy könyvet négy fontért (kb 1500 ft) ami újonnan 25 font lett volna, és csak azért tudom hogy használt, mert mondták, különben nem látszik rajta egyáltalán.

Mára meg még teszkozunk szerintem az lesz az esti program mert lehet holnap főzőnapot tartunk, van itt egy másik magyar srác aki valamelyest tud főzni, kitaláltuk hogy megetetjük a többieket valami jó magyaros kajával :)