Utolsó sétám a Pék utcán

Gerry Rafferty-nek van az örök érvényű száma, Baker Street. Szerintem mindenki hallotta már, még akkor is, ha nem mindenki tudja felidézni magában. Tudom sokat anekdotázok itt a blogon, de volt évekkel ezelőtt egy ausztrál barátnőm, aki egyszer mondta, hogy elképzelte magában, amikor, mielőtt lejár a vízuma utoljára végigvezet Park Lane-n, vagy Piccadilly-n, aztán annyi és nincs tovább mert irány a reptér. A lány azóta is itt van, igaz nemsokára valóban hazaköltözik Brisbane-be, de most már saját akaratából. Nekem nemrég volt az utolsó sétám Baker Street-en. Ahogy feljöttem a metróból, egy szaxofonos játszotta Rafferty számát. Ennél jobban a helyzethez illő búcsút nehéz lett volna összehozni.

Volt nekem mindig két nagyon kedvenc számom ha Londonról volt szó. Az egyik a Baker Street, a másik a Sultans of Swing, utóbbit most nem részletezem, mert a hatvanas évekről szól leginkább. Aki nem ismeri a BS-t, vagy nem tud angolul, vagy nem figyelt rá eléggé…a szám egy pasasról szól, aki a Baker Street-en sétál, picit részeg, hosszú napja volt, és azon gondolkodik, hogy bár a városban mennyi ember van, mégis mennyire nincs semmi lelke Londonnak. Mennyire azt hitte, hogy itt mindent megtalál, és mennyire hatalmasat tévedett. Persze csak még egy év, és boldog lesz, de valahogy sosem történik meg, csak telnek az évek, de semmi. (a szöveg megy tovább, de azt már rátok hagyom megfejteni).

Szerintem London tényleg ilyen. Az angolban van egy kifejezés, “transient”, a szótár szerint múló, mulandó, tűnő, átmeneti, ideiglenes, tünékeny. Ez London. Itt semmi nem állandó. Lehet szeretni, nemszeretni, de akkor is ilyen.

Amikor kiköltöztem Oxfordba, eltoltam egy évet “tanulással”. Persze ha az óráim felére bejártam, akkor már szerintem sokat mondok. Közben jelentkeztem több mint ötven munkahelyre, aztán felvettek valahova. Átkerültem Londonba. Másfél évig bődületesen utáltam a helyet – nem volt senkim, ismerősöm, barátom, senki. Aztán megtaláltam a meetupot, meg ismerősök költöztek Magyarországról ide, feldobódott az életem. Barátok jöttek, barátok mentek. Voltak, akiket a blogon keresztül ismertem meg, és bár tudom, hogy a mostani költözés járuléka lesz az ismerettségek egy részének lebomlása, de azért sok jó(fej) ember vett itt körül.

Ezalatt én is változtam. Sikerült megdöntsek pár erős kétséget magamban-magammal kapcsolatban, leginkább, mert volt aki szembeszállt a saját hülyeségemmel, és én hagytam magam. Gondoltam sose vesznek fel az Accenture-hoz, valakivel fogadtam, hogy így lesz. Persze, nyertem, nem vettek fel, de utolsó körig jutottam. (Én úgy voltam vele, hogy fel se hívnak majd. Azért nem vettek fel, mert a csoportmunka fő kérdése valami sporttal kapcsolatos hülyeség volt, arra meg nem tudtam semmit hozzátenni, mert nem érdekel a sport. Utólag örülök, h nem vettek fel.) Megcsináltam a Mensa-tesztet, amit csak azért vállaltam be, hogy megmutassam valakinek, hogy nem fog menni. Sikerült. Azt hiszem akkor picit meghüppentem. Egy másik barátnőmmel szakítás után azon sms-ezgettünk, hogy csináljak valamit amitől mindig is féltem. Kellően részeg állapotomban bejelentkeztem egy ejtőernyőzésre. Talán modernkori életem legjobb döntése (mondván ezután már mitől féljek [a fogorvost leszámítva…]). Sikerült több, jól fizető, szerződéses munkát találjak, és többször pályát módosítsak, amivel most eljutok kiwiföldre. Utazgattam sok érdekes (és egy-két kevéssé érdekes) helyre.

Mi köze ezeknek Londonhoz? Annyi, hogy a város engedett kibontakozni egy picit. Sose fogom megtudni, hogy Budapesten ebből mi és hogyan valósulhatott volna meg, de ha azt mondom, hogy ott ennyi lehetőség nem adódott volna, és még most is úgy érezném, h minden amit elértem a szüleim közbenjárása okán volt (amerikai egy év 2000-ben, magán fősuli, első itteni év finanszírozása), akkor valószínűleg nem lennék távol az igazságtól.

img_20161025_000505Mondjuk továbbra sem tudom, hogy mi szeretnék lenni, amikor nagy leszek, de legalább annak ellenére, hogy a Föld másik végére soha nem egyszerű költözni, most talán először úgy érzem, hogy nem csak a víz visz, hanem legalább csónakom van a kurva óceánban. Ez is haladás. Szerintem ehhez az kellett, hogy itt legyek és meglássam magamban a lehetőségeket.

Miért megyek akkor mégis el? Erre több verzió van, de ha a magam elől menekülést kiveszem a listából akkor marad a fenti nyafi: a város a maga módján üres, lélektelen, hatalmas, időigényes, túl sokszínű és igazából nem vágyom már ide. A nyári brexit-szavazás, illetve az azt megelőző erősen demagóg kampány se sokat segített a helyzet virágillatú megítélésén. Ez majd természetesen a következő évek során kiderül, akár csak az is, hogy mennyire fogom megtalálni a helyemet egy négyszázezres “kisvárosban” ami 20-30 évvel (állítólag) le van maradva Anglia mögött kb minden szempontból. Erről majd a másik blogon olvashattok. Az itteni ismerőseim szerint rövid távon visszajövök. Szerintem nem. Ha kiwiföld nem válik be, akkor inkább tovább nézelődök. 8 év London után másra vágyom mostmár.

Addig is búcsúzónak egy régi klasszikus (a képek nem az enyémek, de tetszett az összeállítás):

Advertisements

Kommenteket kérek!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s